A doni emlékezet tábornoka

A 207 000 fős 2. magyar hadsereget Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt, német követelésre, hadászatilag a németeknek alárendelve küldték ki a keleti frontra, a Szovjetunióba. A jelentős túlerőben lévő szovjet Vörös Hadsereg 1943. január 12-én támadta meg a ruházatában és fegyverzetében az oroszokhoz és a németekhez képest is rosszul felszerelt magyar hadsereget. Katonáink az orosz gőzhenger működésbe lépésekor, az ellátmány és a felszerelés elégtelensége, a nem megfelelő fegyverzet és a mínusz 35 fokos dermesztő hideg, a német támogatás elmaradása, valamint a visszavonulás ugyancsak német tiltása miatt a leghősiesebb ellenállás ellenére sem tarthatták sokáig állásaikat. Rendkívül súlyos veszteségeket szenvedtek a Don poklában. Az ő emléküket őrzik a Doni Hősök Emléktúrán évről évre részt vevő felvonulók, menetelők.

Balázs és a rokoni szálak

Jásdi Balázs 1970-ben született Budán egy polgári családban. Gyerekkora óta nagy érdeklődést mutatott általában véve a katonaság intézménye, de elsősorban a II. világháború magyar haderejének történelme, ténykedése, felszerelése és fegyverzete iránt.

A modern hadviselés távol állt tőle, különösen a kommunista haderő, így fel sem merült nála az aktív katonai hivatás. Iparművész lett, de ez nem akadályozta meg abban, hogy beleássa magát a hadtörténelembe. Tízéves korában édesapja elmondta neki, hogy családja néhány tagja a kommunista rendszerben „nem túl népszerű”, sőt, a II. világháború poklában nem akármilyen szereplők voltak, s hogy nem kell szégyellni senkit a családból. Arra tanította, hogy bármibe kezdjen is, törekedjen a legjobbra, mert a származás kötelez. Bár a szocializmus idején nem volt előnyös e családi kapcsolatokról beszélni, kiderült, hogy a rendszerváltoztatás után sem igazán az – és ekkor még nem az anyai ágon rokon Herman Ottóra gondolunk.

A négyes fogat

Az első II. világháborús alakulatból, a Babucs Zoltán irányításával működő Magyar Királyi „I. Ferenc József – Jászkun” 1. Honvéd Huszárezred Hagyományőrző Egyesületből vált ki Jásdi Balázs negyedmagával. Az ő nevéhez kötődik, s elsődlegesen az ő szervezőmunkájának köszönhetően honosodott meg Magyarországon a Doni Hősök Emléktúra, a Kárpát-medence legjelentősebb, évente megrendezett II. világháborús katonai hagyományőrző rendezvénye – ám az érdem nem csak Balázsé, hanem bajtársaié is.

A Tavaszi hadjárattól a Donig

Az rendben van, hogy Balázsban eredendően volt egy természetesnek mondható érdeklődés, egy vonzódás a II. világháború katonai emlékei és kultúrája iránt, de hogy hogyan kezdődött az ő életútja, másokéhoz nem hasonlítható életpályája, az talán az alábbi visszatekintésből körvonalazódhat.

Somogyi Győző grafikus és festő, kiváló művész, aki ma már Kossuth-díjas és egyben a nemzet művésze is – szóval Győző 1996-ban már ismert volt arról, hogy a magyar katonai viseletek kutatója, aki meg is rajzolja, meg is festi az egyes korszakok katonáit, hitelesen bemutatva ezzel a kiválasztott kor katonai viseletét, fegyverzetét. Balázs 1996-ban találkozott vele. Győzőtől tudta meg, hogy Jászberényben alakult egy II. világháborús huszárcsapat Babucs Zoltán vezetésével. Ez volt a legelső ilyen egyesület, mert bár számos katonai hagyományőrző szerveződés formálódott ez idő tájt, de azok az íjfeszítő korszakokat, a lovagkort vagy az 1848-49-es szabadságharcot elevenítették fel.

Akárhogy is, rövid időn belül létrejött a Babucs-Jásdi találkozó, ami mindkét fiatalember pályafutásának közös kiindulópontjaként is rögzülhet a magyar katonai hagyományőrzés úttörőinek történetében – független attól, hogy útjuk később ketté vált, de mégis ugyanabban a hajóban eveznek még e sorok megírásakor is, Kr. u. a 2024-ik évben. Mindkettőjük kedvelt korszaka a II. világháború, s a maguk módján sokat tesznek azért, hogy a magyar történelmi köztudatban jelen legyenek ennek az egyébként százmilliók számára borzalmas időszaknak a kivonható és felmutatandó pozitívumai, emberi és katonai értékei.

Folytatva a történetet, Balázs hamarosan belép az Magyar Királyi „I. Ferenc József – Jászkun” 1. Honvéd Huszárezred Hagyományőrző Egyesületbe, és 1997. április 8-án már ott van Babucs Zoltánnal a Tavaszi Hadjárat Lovastúra (akkor még nem Tavaszi Emlékhadjárat) váci zárórendezvényén, a banketten. Persze II. világháborús egyenruhában jelentek meg, s ez nyilván nem illeszkedett az 1849-es hangulatot idéző huszárhagyományőrzők viseletéhez. Viszont nem is hivatalos ünnepségeken jelentek meg ők így, csak a bankettsátorban. Ott meg mindenki úgy értékelte, hogy barátaink bemutatták egy másik kort idéző egyenruhájukat, és bár korban nem voltak egyezők, de mint katonai hagyományőrzők mégis csak jó helyen voltak.

Telt múlt az idő, és viszonylag gyorsan elérkezett az a sarokkő, amelyek mentén jelentős változás szele lengedezett a frissen létrejött II. világháborús egyenruhás katonai hagyományőrzés területén. Balázst faggattam erről:

– Katonai hagyományőrző körökben ismert az a fogalmi megközelítés, hogy osztódással szaporodunk. Még az ezredforduló előtt ez nálatok is bekövetkezett.

– Igen. Ebből a csapatból 1999-ben negyedmagammal kiváltam, és a Pápai Huszár Egyesület II. Világháborús Tagozataként tevékenykedtünk tovább. Mi négyen, név szerint Cseh Balázs, Soós Péter, Valkóczi Balázs és én ugyanis keveseltük, hogy csak díszelgő feladatokat hajtunk végre. Csodáltuk az 1849-es Tavaszi Hadjárat Lovastúrát, amelyet többször is segítettünk, de csak a „partvonal mellől”, miután egyenruhánk nem illeszkedett.

– A Doni Hősök Emléktúra ötlete kinek pattant ki a fejéből?

– Bajtársaim korábban a Doni áttörés évfordulóján civil túrával emlékeztek. Akkor jutott eszembe, hogy van négy II. világháborús egyenruhánk, fegyverzetünk és felszerelésünk, no meg lábunk. Az az ötletem támadt, hogy egy doni emléktúrát korhű felszereléssel, ha nem is a Donnál, de hazai körülmények között, mi magunk is megvalósíthatunk. A gondolat bajtársaimnál szárba szökkent, s 2001-ben, Győrffy-Villám András tapolca-diszeli huszár barátunk istállójában töltött éjszaka után, hajnalban elindultunk az I. Doni Hősök Emléktúrára.

Ez ekkor a Dörögdi gyakorlótér környékén, a Haláp-hegy megkerülésével történt. Amikor vége lett emléktúránknak, úgy éreztük, hogy valami nem befejeződött, hanem inkább elkezdődött.

– Némi képzavarral élve elmondhatjuk, hogy Tapolca-Diszeltől meneteltetek a Kárpát-medencéig?

– Ez az első túra olyan jól sikerült, hogy a következő évben már Veszprémből indultunk és Tapolcáig meneteltünk, két nap alatt ötven kilométert megtéve. Az egyik szálláshelyünk egy beszalmázott istálló volt. Máig emlegetik azok, akik ott voltak, hogy az volt ám az igazi doni túra! Az évek alatt folyamatosan gyarapodott a létszámunk, annyira, hogy 2013-ban már szétosztottuk az országban a meneteket. Azóta már a Kárpát-medencére kiterjedt mozgalommá fejlődve, több tucat helyszínen menetelnek aktív és tartalékos katonák – külföldi vendégek is –, valamint civil túrázók és természetesen katonai hagyományőrzők. A 2020. évi túrát már tizenhárom helyszínen több mint ezer résztvevő teljesítette.

– A löveget lezsírozva félre lehet tenni, de a lóval más a helyzet – hogy is van ez?

– Igen, visszarepülve kissé az időben, a kék huszár-parolit piros tüzér színűre cseréltük. Hamar rájöttem, hogy az én és bajtársaim életkörülményeivel nem tudjuk a huszárságot hitelesen és fenntarthatóan megjeleníteni. Viszont emlékeztem rá, hogy sorkatona koromban, 1992 karácsonyára kaptam egy doni visszaemlékezést – Szigeti Lehel zászlós „Donon Innen Donon túl” – címmel. Ebből a könyvből ismertem meg a 4 cm-es 36M légvédelmi gépágyút. Ez alapján a 2000-es évek elején határoztam el, hogy a tüzérséget kell megjelenítenünk. Ráadásul a löveget, ha nem használjuk, lezsírozva el lehet tenni, nem úgy, mint az élő lovat, amit akkor is lovagolni kell, ha nem megyünk vele sehova. Így azután, egy gépágyú beszerzése vált szükségessé.

Bibliainak beillő jelenés a dalmáciai nászúton

Lássuk be, hogy a nászút a fiatalpárok számára – jó esetben legalábbis – az emberi lét talán legfelemelőbbnek és egyúttal legemlékezetesebbnek ígérkező napjait, heteit jelentheti. Amikor még tombol a szerelem, tajtékzik fajunkban az élet továbbadására rendeltetett hormonok sokasága, és a jövő határtalan kilátásokkal kecsegtet. Ha mindez jó egészségben talál meg egy mediterrán utazásra vállalkozó ifjú párt, akkor ott már csak egy Bofors-ágyú vethet éket az álmok tiszta megélésében. Történt ugyanis, hogy Balázs ifjú feleségével Dalmáciába utazott nászútra, amelyre boldogan készült, csakúgy, mint felesége, de a gépágyú gondolata, bizony, ránehezedett hétköznapjaira.

Felesége az utazás előkészületei közben a kocsi csomagtartójából kirakatta az agyúszerelő szerszámos ládát, hisz arra az úton úgysem lesz szükség. Na és erre mit ad Isten? A dalmát tájat csodálva Balázs, mint egy bibliai jelenést, egyszer csak megpillant egy Bofors-gépágyú csövet. Mivel kíváncsisága nagyobb volt, mint félelme a hitvesi nehezteléstől, ezért a kocsiból kipattanva közelebbről is szemügyre vette a délszláv háborúban kilőtt, 40 milliméteres gépágyú roncsát.

Így meséli: „Ott volt rajta egy olyan alkatrész, ami a miénkről hiányzott, és nagy kínban voltam a pótlásával. Szerszámok híján és feleségem unszolására tovább hajtottunk. Napokig azon járt az eszem, hogyan szerelhetném le a számomra fontos alkatrészt, ráadásul feleségem jóváhagyásával. Kis idő múlva a házigazdánktól kölcsönkapott szerszámokkal a kezemben hitvesem elé léptem, s ő már azonnal látta, hogy ezen az úton az ágyúszerelés kihagyhatatlan történet.” Felesége azóta is emlegeti, hogy „az egész nászúton nem csillogott úgy Balázs szeme, mint amikor meglett a zsákmány.”

Az önállósodás mezsgyéin

Deepak Chopra írja: „a tiszta lehetségesség keresi kifejeződésének módját, hogy a megnyilvánulásmentes állapotból a megnyilvánulásra jusson”. Már csak én teszem hozzá, hogy e jelenség folyamatának minden fázisára is igaz ez, vagyis a megnyilvánulás felé vezető úton minden állomás, amely az előrehaladás eredménye, lehet megvalósított cél, de egyúttal ki-induló pont is, az újabb vagy távolabbi cél felé. Ennek mentén is érdemes követni Balázs életútját és a nevével fémjelzett változásokat. Mert a pápai huszárok nagy szolgálatot tettek azzal, hogy befogadták a „doniakat”, de Balázsék 2003-ban úgy látták – köszönhetően néhai nyá. Kovács László ezredes javaslatának és nyá. Deák János vezérezredes támogató közreműködésének – hogy minden szereplőnek előnyösebb, ha a Magyar Tartalékosok Szövetsége Hagyományőrző Tagozataként folytatják úttörő munkájukat. Ez tette lehetővé, hogy a két világégés és az 1956-ig terjedő időszak Magyar Honvéd Tüzérségének hagyományaival behatóan tudjanak foglalkozni, s maguk kezdjék újjáépíteni a tevékenységükhöz szükséges, polgári célra átalakított tüzérségi eszközöket.

Az idő újabb szintet léptetett, és a Magyar Honvédség Parancsnokságával történt egyeztetés alapján 2021-ben Balázsék megalapították a Magyar Tüzér Egyesületet, amelynek keretében üzemeltetik a polgári célra átalakított hátultöltő tüzérségi eszközöket, azért, hogy a szóban forgó időszak honvéd tüzérségét hitelesen tudják bemutatni minden érdeklődőnek.

Fontosabb állami, önkormányzati és HM – MH rendezvényeken ők adják a díszlövéseket, kegyeleti szertartások résztvevői. Hadtörténeti előadásokat tartanak iskolákban és a Pákozdi Katonai Emlékparkban, de ott vannak csataünnepeken és film-szerepekre is felkérik őket. Együttműködnek a MATASZ szervezeteivel, a Kratochvil Károly Honvéd Középiskolával és Kollégiummal, valamint a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetséggel és a Honvéd Hagyományőrző Egyesülettel. A Honvédség és Társadalom Baráti Körök Országos Szövetségéhez 2022-ben csatlakoztak.

Jásdi Balázs katonai hagyományőrző főhadnagy, akinek én – olvasóim utólagos beleegyezését kérve – a „doni emlékezet tábornoka” tiszteletbeli címet adományozom, hitvallásukat így összegezi:

„Etikus és jogszerű alapon álló biztonságos működés, hiteles és fenntartható keretek között.

Úgy kell tudni felnőni a feladathoz, hogy amikor megjelenünk egy rendezvényen, a nézők ne azt mondják, hogy ott jönnek a hagyományőrzők, hanem azt, hogy ott jönnek a katonák.”