A széles körutak, a város ütőerei innen lökik szét az óriási forgalmat a nap minden órájában. Kétmillió ember fordul itt meg naponta. De vajon mi lakik a világvárosi nyüzsgés, a WestEnd gőgösen meredező homlokzata, a Niagara-vízesés üvegpalotája alatt? Ha valaki elhagyja a felszínt, egy réteggel mélyebben, a Nyugati téri aluljáróban egy másik világ tárul a szeme elé: nemcsak a lépcsőkön sétál lefelé a mélybe. Kezdetét veszi egy utazás a valóság alsóbb rétegei felé…

Délelőtt tíz óra. A metró kijárata felől ömlenek az emberek, jól öltözött menedzserek, szünidős diákok, nevető lányok, gondterhelt nyugdíjasok, vakok fehér bottal… Azután rövid szünet, majd újraindul az emberáradat, kúszik a föld gyomrába, szűnni nem akaró hullámokban. Különös a nyüzsgés ritmusa: mintha valami láthatatlan erő mozgatná a nagyvárosi forgatag lökéshullámait.

Ám vannak, akik nem sietnek sehová. Felettük mintha megállt volna az idő. A metró kijáratánál egy cigány muzsikus mered a semmibe. Szomorúan, lemondó arccal, egykedvűen cincogtatja a hegedűjét. Kopott zakója alatt sötét rózsaszín ing. Nyakkendőt is kötött, feltűnően tiszta ruhája sehogyan sem illik aktuális fellépése színhelyéhez. Észreveszi, hogy figyelik. Fejét felemeli, most már érdeklődőbben. De hallgatják-e vajon a járókelők a kesernyés melódiát?

– Nem. Nincs igény a muzsikára – ráncolja homlokát. – Bezzeg régen. Mikor az Emkében, meg az Astoriában játszottam! Már arra gondoltam, hogy eladom a hegedűm, kifizethetném a villanyszámlám… Nem veszik meg? – kacsint a prímás és megsúgja, van otthon még egy.

Miközben régi dallamokat játszik tovább, koldusok egy csapata verődik mellé, látván, hogy pénzt dobtak a hegedűtokjába. Nem sokáig időznek, hamar rájönnek, hogy nincs remény kéregetni. Továbbállnak. Egy utcalány billeg az aluljáró másik oldalán sárga körömcipőjében. Rózsaszín habos szoknyája alól meztelen lábait mutogatja. Szemlátomást kuncsaftra vár, egyelőre hiába. Képtelenség megállapítani a korát, lehet húsz, de inkább harminc és negyven közöttinek látszik. Arca fáradt, kiégett, érzelmeket nemigen látni rajta: elég hihetetlen, hogy fényes nappal is tart az éjszakai műszak. Futtatója tapintatos távolságból vigyázza védencét, biztosan ő a legjobb munkaerő, a három tartalékos egyelőre csak a falat támasztja.

Hajléktalant most nemigen látni, egy utcaseprő azonban elárulja, estére mindig visszaszivárognak a régi helyükre. Biztosan igaza lehet, az aluljáróban a gyorsétterem mosdóját ugyanis csak kóddal lehet használni. Az alkalmazottak elmondása szerint erre a hajléktalanok miatt van szükség. A járőröző rendőrök szerint viszont nincs az aluljáróban egy szál hajléktalan sem, és felőlük ezzel az ügy le van tudva. Hogy éjjel van-e, nem tudják.

– Ha valakit ez érdekel, járjon utána – hangzik a kurta válasz.

A WestEnd felé vezető sötét aluljárórendszeren mintha megállt volna az idő. Nappal is éjszaka van. Egy Multigame névre hallgató játékterem mellett vezet az út, az egyik erotikus fehérneműt árusító bolt közvetlen szomszédságában.

– Ki küldte magukat? A konkurencia? Szaglászni? – támad a tulaj, magyarázatképpen hozzátéve, hogy versenytársának bizonyára nagyon csípheti a szemét, hogy még mindig megy a boltja.

Kik vajon a törzsvásárlói? Táncoslányok? Vagy az aluljáróban maszekoló hölgyek? Mindenesetre a kínálat pazar, van itt csipkés tanga, nejlondressz, sok-sok pici ruci, zsebkendőnyi fügefalevél.

– Sokkal olcsóbban adom, mint az elegáns üzletekben, és ezt a kispénzűek is meg tudják fizetni, de lopnak ám, főleg a csinos szőke lányok, sose gondolná róluk az ember – kínálgatja portékáját a tulaj.

Pár lépéssel odébb Ahmed, a kairói zokniárus is a tolvajokra panaszkodik.

– Főleg azt lopják el, amit amúgy is meg tudnának fizetni – mondja idegen akcentussal az egyiptomi férfi, akinek minden jel szerint igen jól megy a boltja. – Olcsó a zokni, mégis lopnak. Százforintos harisnyákat dugnak zsebre, de én már beleuntam abba, hogy a tolvajok után szaladgáljak – panaszolja a fekete, göndör hajú Ahmed. – Sokan járnak ide, a józsefvárosi piac drága lett a kispénzűeknek – állítja jól értesülten.

Nem sok lehetőség van arra, hogy az ember igyon egy feketét ebben a föld alatti világban. Választhat egy szerencsegépekkel felszerelt, füstös, fapados italmérés, egy talponálló és egy még szakadtabb becsületsüllyesztő között. A kocsmában vagy polgári nevén kávézóban kellemes a kapucsínó, a tulaj azonban hamarosan felbukkan, nem túl kedves arccal.

– Nem szeretjük a kíváncsiskodókat – zárja rövidre a beszélgetést.

A WestEnd bejárata felé közeledve sokasodnak az árusok, táskák, fehérneműk adják a főbb kínálatot, no és a parfümök. Van itt mindenféle márka. Persze a képtelen színű, zavaros állagú illatcsodákat nézegetve az ember elbizonytalanodik a termékek eredetét illetően. Az eladó azonban makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy itt minden eredeti. Láss csodát: mindez kilencszázkilencven forintért.

A WestEnd és az aluljáró világát éles kontraszt és jó néhány biztonsági őr választja el egymástól. Az itt állomásozó kereskedők számítanak azokra a csalódott vásárlókra, akik a bevásárlóközpont csillogó-villogó világában szembesülve az árakkal, kisomfordálnak a föld alatti kijáraton.

– Mindenki ide jön, mert látja, hogy ott bent megfizethetetlen minden, ha lenyomja a kilincset, már kérnek is egy ötszázast – mutat egy vidám fiatal férfi a bevásárlóközpont ajtajára. – Aki meglátja bent a száz ötvenezer forintos mobiltelefont, kijön és megveszi nálam százezerért. Öltönyösök is idejárnak, és nem finnyásak, ha a pénzükről van szó! Mások sem…

Kissé odébb, egy valahonnan kidobott sörasztalon egy csoport sakkozik.

– Pénzben játszanak – súgja egy alacsony, kalapos férfi –, de velük nem szabad leállni, tisztességtelenek. Az, aki éppen nem játszik, kibicel a másiknak.

Egy talponálló asztalát két cigány asszony támasztja, cigánykártyából jósolnak. Négyszáz forintért megköttetik az üzlet, az alacsonyabbik, erősen részeg roma nő egy hiányos pakli cigánykártyából jósol. A féltékenység, az özvegy és a tolvaj lapját látva ordítja a világba a jövőt: – Boldog leszel b…d meg!

Ki így, ki úgy próbál egy kis pénzhez jutni. Itt vannak ők naphosszat, a Nyugati aluljáró föld alatti lakói. Ritkán mennek a felszínre, az aluljáróban élnek a hét, a hónap minden napján. Ha újak jönnek közéjük, egykettőre megérzik róluk, hogy kifélék, mifélék: ha van egy kis pénzük, fizetnek egy-két felest. Azután észrevétlenül beszövik őket az alvilág laza szövetébe. Mi az, amit látunk? Hol járunk? A Kádár-kor lepusztult kőbányai restijének hangulata keveredik egy chicagói gettó infernális világával… Évtizedek óta semmi nem változott Demszky Gábor szutykos világvárosának belsejében. Korhad, porlik, rozsdállik itt minden.

A káosz felszámolására meglehetősen halvány kísérletek történtek csupán. Tervek születtek, ám ami maradt, az legfeljebb a karikatúrája a nagyra törő projekteknek. Budapest középtávú fejlesztési programjának 2006-ban frissített változata még arról értekezett, hogy a városi közterek felújításának a Nagykörúton belüli térségen túl, elszórtan a város kulcsfontosságú közterületeire is ki kell terjednie. Igaz ez a nagy forgalmú aluljárókra is, áll a Podmaniczky Programban, amely az aluljárókat a művészeti megjelenés helyszíneinek nevezi.

Demszky Gábor 2006-os választási programjában már csak néhány utalás olvasható. „Törekedni kell a frekventált közterületek (pl. pályaudvarok környéke) és aluljárók felújítására” – áll a főpolgármester-jelölti programban. Törekedni kell… Az ilyen ígéretet könnyű betartani.

Azután jött a kormányzati negyed terve. A Nyugati tér, a Podmaniczky utca és környéke rendezése – szavakban. Mire lefújták a megalomán beruházást, tízmilliárd forintnyi közpénzt elnyelt a projekt, pedig egy kapavágást sem ejtettek. És ezzel a pályaudvar környékének rendezése le is került a napirendről. Pedig a rendezéshez nem kell projekt, mert az nem pénz, hanem akarat kérdése. Ennek hiányában senki nem küldi el a kétes árusokat, nem bántja a részeg csavargókat, megtűri a koszt, a piszkot, nem tesz rendet, így azután a rend őrei is keresztülnéznek az örömlányokon, a zsebeseken, a védelmi pénzeket szedő, lányokat futtató ifjakon. A fővárosiak pedig, ha tehetik, messze kerülik a Nyugati teret. S ha mégsem lehet, leszegett fejjel átrobognak rajta. Mert aki itt leáll, az hagyjon fel minden reménnyel!

Hernádi Zsuzsa, Szentei Anna