„Mi csináljuk meg a »terrorista akciót« is. Semmi kétség: a kordonbontás képileg erőteljes, sőt durva, de nem agresszív és nem fenyegető. Orbán nem akar rendbontást. De amit tesz, az – egy kis rossz szándékkal – ellene fordítható. Még kiforgatni se nagyon kell, csak kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. És összerakjuk. Szilvásy Gyuri bejelenti a terrorista fenyegetést. Szili Kati félig oldalra hajtott fejjel, sírós hangon mondja el, hogy ez milyen borzasztó. Lendvai Ildikó követeli a törvénysértések megállítását…”

Ismerős szöveg? Mi az hogy, nagyon is. „Le kell verni a jobboldalt. Az én feladatom az, hogy ennek a politikai versengésnek irányt adjak, feladatokat szabjak, és azokat számon is kérjem, s ezt meg is teszem hezitálás nélkül.” Ez is ismerős. A nagyképűen álszent szövegek mögül kivillanó késhideg valóság. Leverni, bármi áron. Megtartani a hatalmat, bármi áron. Hogyan lehet megtartani a hatalmat? A megoldás végtelenül egyszerű, és ötven éve kipróbáltan működik. Ha elmondtuk is már, mondjuk el ismét, hogy végre mindenki megértse: 1957 tavaszán történt, hogy a hazaáruló Kádár János feltalálta a hatalommegtartás leghatásosabb módszerét. Ekkor történt, hogy Magyarország népe megalkudott a szovjet tankokat rászabadító kommunista hatalommal. Ami előtte történt, az nem alku volt, hanem terror az ellenállóknak, buta vakhit a naivaknak, rettegés és félresiklott lelkesedés, aminek a vége a valóságra ébredés, világraszóló, tiszta forradalom lett. 1957 tavaszán viszont a magyarság félelmében lemondott a szabadságról, az igazságról, a becsületről, a hitről. Akkor történt, hogy megköttetett az üzlet: a megalkuvásért túlélés, a hazugságért kenyér, a gyávaságért előmenetel, az árulásért jólét. Harminckét nehéz éven át a félelem igazgatta Magyarországot. A meggyőződés, hogy ha bármi más jönne, az még rosszabb volna. Csak 1989-ben kezdett az ország megtanulni nem félni. Grósz Károly még elővette a félelem-fegyvert, de az akkor már csütörtököt mondott. A többség nem ijedt meg a fehérterrorozástól, szemébe nevetett a szervezkedő munkásőröknek. Mikor néhány bátor fiatalember kiállt a nyílt színre és fennhangon bátor szavakat mondott, a többség nem rémült meg ettől, mint korábban, nem könyörögte vissza megszokott rabtartóit, nem kéredzkedett vissza a rácsok mögé. Hanem szabadon választott, még ha olykor megtévesztve is. A második választásokat még nem a félelem fegyverével nyerték meg Kádár János örökösei, hanem azzal, hogy a liberális elit a felszabadultság zavaros vizét, a csalódásokat és indulatokat rácsatornázta az amúgy is sokat hibázó jobboldalra, cserében oldalágon beleülhetett a hatalomba. Aztán jött az 1998-as választás, és az elbizakodott baloldal orra elől az Orbán Viktorék vezette jobboldalnak sikerült elkaparintania a kormányzást. Kádár örökösei tanultak a leckéből. 2002-ben már ismét a kezükben volt a félelem-fegyver. Szívós, kitartó munkával, hazugságokkal, manipulációval sikerült megint félelmet kelteniük az emberekben. A szocialista kampányszövegekben a leggyakoribb szó a félelem volt. És az emberek gyomra megint görcsbe rándult. Nem pártok, nem programok között választottak, hanem a vélt biztonság és a vélt felfordulás között. Régi őreik azonban a tönk szélére juttatták az országot. „[…] nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk, azon túl, hogy a szarból visszahoztuk a kormányzást a végére. Semmit. Ha el kell számolni az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk?” Hát nem az igazságot. A győzelemhez szemérmetlenül hazudni kellett. „Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet.” Félelemkeltés a jobboldallal szemben, mellé arcátlan hazudozás, közpénzek tucatmilliárdjainak kormánypropagandára költése, és már meg is volt a győzelem. De „gyorsan eljött az igazság pillanata”. A hazugságvár összeomlott. A kormány a bukás szélén tántorgott. Nem maradt más, mint az ötven év óta olyan jól bevált csodafegyver, a félelemkeltés. Nem kellett ehhez összeesküvés. Elég volt nem megvédeni a tévészékházat. Elég volt látszólagos teszetoszasággal fölbátorítani a vadakat, és aztán látványosan leszámolni velük. Nem kellett eldobni a sörösüvegeket, elég volt olyan helyzetet teremteni, hogy kerüljön, aki eldobja. Aztán egy jó nagy, látványos akció, puskaropogás, levegőben röpködő gránátok, lovasroham – és a kádári alkun szocializálódott nép megrémült: úristen, mi lesz ebből? Ha ez a szabadság, akkor nem kérünk belőle. „Mi csináljuk meg a Becsület napja tüntetést is. Semmi kétség: a neonácik masírozását könnyűszerrel meg lehetne akadályozni. Csakhogy ez a bőrfejű masírozás képileg erőteljes, sőt durva, agresszív, fenyegető. És a Fidesz ellen fordítható. Még kiforgatni se nagyon kell, csak kihasználni a benne rejlő lehetőségeket […] És összerakjuk. Hiller Pisti félig oldalra hajtott fejjel, sírós hangon mondja el, hogy ez milyen borzasztó.” De már ez sem elég. A reformdiktatúra úgy akarja gyógyítani az országot, mintha valaki tankkal akarná gereblyézni a virágágyást. Törnek-zúznak a nekivadult „reformálók”, és a nyomukban ott lihegnek a nyerészkedők, hogy a romokból fosztogathassanak. Ez már a megfélemlített embereknek is sok. A reformkommandók a szoba-konyhákba is becsörtetnek, hogy vigyék, ami még megmaradt. Egyre többen vannak, akiknek nincs hova hátrálni. Már csak előre van út, ki az utcára.