A Felpéci Tájház lelke
A műemléki védelem alatt álló épület autentikus felújításáért és az itt folyó sokéves példamutató múzeumpedagógiai munkáért az év tájházának választották a felpéci múlt értékeit bemutató tárlatot. A Magyarországi Tájházak Szövetsége ezenfelül értékelte a térség oktatási-nevelési intézményeivel való szoros együttműködést, valamint a határokon átívelő hagyományátörökítő tevékenységet is.
A sokoróaljai dombok között megbújó, Győrtől húsz kilométerre fekvő 950 lelkes kis faluban évszázadokon át a szőlőművelés és a borászat volt a lakosság fő bevételi forrása. A sokorói szőlők már az Árpád-kori írásos forrásokban is szerepelnek. A szőlőhegyen levő gyümölcsösök és pincék ma is őrzik az egykor híres mezőgazdasági kultúra nyomait, de a felpéci házak udvarain is szinte mindenhol ott sorakoznak a szőlőtőkék.
A helyi közösséget húsz éve összefogó Felpécért Alapítvány lelkes hívei a kezdetektől fogva missziójuknak tekintik a népi építészeti emlékek megőrzését és a kulturális hagyományok átörökítését, hogy a falu életének évszázados története ne tűnjön el a múlt homályában.
Múzeum és közösségi tér
A Táncsics utca 18. alatt szépen felújított vályogfalú, fehérre meszelt, nádfedeles házikó áll, a Felpéci Tájház főépülete. A konyhából nyíló szobába lépve meglehetősen puritán élet nyomait látjuk. Biblia és petróleumlámpa az asztalon, helyi motívumokkal hímzett párnák az ágyon, tulipános láda, lábbal hajtható varrógép, faragott bölcső és egy régi, sötétkék menyasszonyi ruha. Többek között ezek a tájház döngölt padlójú lakószobájának berendezési tárgyai, középpontban a mestergerendára vésett 1819-es évszámmal. A falakon Luther Márton képe és családi fotók mellett az Amerikába szakadt rokonok fényképei láthatók. A faluból a XIX. század végén sokan vándoroltak ki az Újvilágba, hogy segíthessék az otthon maradottakat, mert a településen is megjelenő filoxéra elpusztította a fő bevételi forrást, a szőlőskerteket.
A Táncsics utcai lakóházat a XVIII. században kezdték el építeni, a háromosztatú épület a nagyszoba melletti konyhából és hátsó szobából áll. Ezekben a helyiségekben az ételkészítés mellett az aratás, a szőlőművelés és a kenderfeldolgozás eszközei is megtalálhatók a XIX. századtól az 1960-as évekig. Az egyik legrégebbi használati tárgy egy 1876-ból származó mángorló, vagyis „vasaló”, abból az időből, amikor az asszonyok még mosószappannal és patélóval, azaz mosófával mostak a faluszéli Bakony-ér patakban.
A gyűjteménynek otthont adó egykori családi házat az utolsó XX. századi tulajdonos, néhai Hideg Sándor örökösei ajándékozták az alapítványnak.
Géber József néprajzkutató, a tájház szakmai vezetője arról mesél, hogy húsz évvel ezelőtt szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt a rossz állapotú épület megmentése, de néhány helybéli lakosban nagyon erős volt a szándék, hogy megmutassanak valamit az utánuk jövő generációknak elődeik életkörülményeiből.
– Az értékmentő munkában kis túlzással az egész falu részt vett, a berendezési tárgyakat a lakosok ajánlották fel, emlékszem, hogy a falu aprajával-nagyjával biciklivel, málnás kocsival meg Trabanttal szállítottuk ide az adományokat, amelyek azóta is folyamatosan gyűlnek. Továbbgondolva az eredeti tervet, a múzeummá lett régi vályogház folytatásaként pályázati forrásból egy közösségi térnek alkalmas új épületrészt is kialakítottunk, elsősorban a helyi és a környező régiókból idelátogató gyerekek számára. Mára már rendszeressé vált foglalkozásaink, illetve táboraink során élettel telik meg Hideg Sándor bácsi egykori portája. A gyerekzsivajtól hangos foglalkozásokon mindenki kipróbálhatja a falunéző lovaskocsizást, az íjászatot, a kézművességet, a csuhé- és kosárfonást vagy a pogácsasütést, de szezonálisan például gyümölcsöt is aszalunk, lekvárt főzünk és hordós káposztát készítünk, éppen úgy, mint elődeink. Emellett rendezünk osztálytalálkozókat, hagyományőrző lakodalmakat és családi összejöveteleket is, megszerveztük a népfőiskolai tagozatot, a társadalmi felelősségvállalás jegyében pedig számos cég választ minket önkéntes munkája helyszínéül. Az autentikus „hasogatott” kerítést például győri és csíkszeredai diákok készítették a Határtalanul program keretében.
A falusi élethez, az évszakokra jellemző mezőgazdasági munkákhoz, illetve az ünnepekhez igazodó órák témáit pedagógusok közreműködésével dolgozták ki, hogy segítsék az egyes tantárgyak – irodalom, történelem, környezetismeret, ének – oktatását.
Lelkes lokálpatrióták
A paraszti kultúra tárgyai közül semmi sem ment veszendőbe, hiszen a régi, jó faanyagból készült bútorok és eszközök a leleményes tulajdonosok keze által új funkciókkal gazdagodtak. Így lett a mestergerendából ajtótok, a padlásra száműzött kályhaszemekből meg csibeitató. Az alapítvány szakemberei pedig vándorkiállítást rendeztek, hogy az átalakított tárgyak Győrtől Budapestig hirdessék a múlt már-már elfeledett kincseit.
Az újrahasznosított bútorokat bemutató kiállítás egyes darabjai Eckstein Jenőné Ibolya családjától származnak, aki anyósa hagyatékából adományozott az alapítványnak egy kászlivá átalakított tulipános ládát, illetve egy kamrai polcot, más néven stelázsit, utóbbi egy sarokpadból készült, rajta ma is olvasható az 1870-es évszám.
– Sajnos gyakran nem becsüljük meg kellőképpen nagyszüleink örökségét. Én magam sajnálok kidobni minden régi tárgyat, ezért is tartom lélekmelengető érzésnek, hogy bútoraink egy része, amely valaha anyósom nyári konyhájában és kamrájában állt, ma már a tájház gyűjteményét gazdagítja, megőrizve múltunk egy darabját az örökkévalóságnak.
A 92. évében járó Péczy Jenőné szintén számos adományt bocsátott az alapítvány rendelkezésére, köztük azt az 1844-ből származó „szerelemládikát”, amelybe hajdanán még néhai nagyanyja rejtette el kincseit: titkos pénzt, leveleket, fényképeket. Edit néni élénken emlékszik rá, hogy gyermekkorában gyakran üldögélt a virágmintás faládán.
– A falu nagyon sokat köszönhet az alapítványnak, hiszen a tájház nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek számára is igazi közösségi hellyé formálódott. Én magam is évekig jártam a helybéli asszonyok varróműhelyébe párnákat készíteni, amelyeknek nagy részét aztán elajándékoztam – mondja Edit néni.
A Felpécért Alapítvány elnöke, Dombi Alajosné Jolika arról mesél, eleinte bizony sokan inkább ledózerolták volna a rozoga parasztházat, de ő csakis a céljaira és nem a kritikus hangokra figyelt. Ahogy mondja, hosszú út vezetett odáig, amíg a Tájház „ki lett tárva a világ elé”.
– Ez a munka teljes embert kíván – jelenti ki a helyi összefogás vezetője. – Kultúraszervezőként dolgoztam, amikor két évtizeddel ezelőtt súlyosan megbetegedtem, de nem akartam elhagyni magam, minden erőmmel a gyógyulásomra koncentráltam. Ma is isteni gondviselésnek tartom, ami akkor történt velem, és hogy a feladat végül megtalált. Mintha az Úr vezetett volna, hogy mutassam meg, mit tudok kihozni ebből az embert próbáló helyzetből. Engem ez a küldetés gyógyított meg. Mindig is éreztem, hogy Hideg Sándor bácsi lelke tovább él a Táncsics utcai házban. Biztos vagyok benne, boldog lenne, ha látná, hogyan ragadt át évről évre a lelkesedésünk a falubeliekre, és hogyan sikerült az otthonából különleges kulturális értéket teremteni.
Présház Napóleon korából
A Táncsics utcából a közeli szőlőhegyre indulunk, hogy megnézzük azt a több mint 200 éves présházat és pincét, amelyet évekkel ezelőtt a néhai Csete Miklós családja adományozott az alapítványnak a hozzá tartozó gyümölcsössel. Géber József elmeséli, dokumentumok bizonyítják, hogy a győri (kismegyeri) csata idején Napóleon itt állomásozó katonái cseresznyeéréskor előszeretettel látogatták és fosztogatták a szőlőhegyen levő borospincéket.
– A présházat mint új kiállítóteret önkormányzati pályázat segítségével újítottuk fel és rendeztük be korabeli eszközökkel. A hozzá tartozó telken etnobotanikai kert építésébe fogtunk, ahol a vidékre évszázadok óta jellemző szőlőművelést és a már-már kiveszőfélben levő málnatermesztést mutatjuk be. Az őszi munkálatok idején idelátogató gyerekek körében kifejezetten népszerűek a szőlőszürethez kapcsolódó programok, köztük a gyümölcsdarálás és préselés, nem is beszélve a zsíros kenyérhez kóstolt mustról.
Megtudjuk még, hogy a Felpécért Alapítvány elnöke, Dombi Alajosné ősszel az Év Tájházvezetője kitüntetést vehette át. Így e kettős sikernek köszönhetően 2020-tól már az év tájházvezetője irányítja az év tájházát.
