Edelsheim-Gyulai Ilona, az 1942-ben tragikus és gyanús repülőgép-balesetet szenvedett kormányzóhelyettes, Horthy István özvegye jelenleg Portugáliában él. A most 88 éves hölgy jó egészségnek örvend. Korát meghazudtoló módon utazik és tevékenykedik a nagyvilágban. Szívesen beszél gyermekkoráról, a Horthy családról és a XX. század saját maga által is megélt történetéről.

– Honnan ered az Edelsheim-Gyulai név? – Gróf Gyulai Ignác, Horvátország bánja, Felső- és Alsó-Ausztria főparancsnoka, 1848-ban Trieszt kormányzója volt. A fia, marosnémeti és nádaskai Gyulai Ferenc gróf, aki 1798-ban született és nagy érdemeket szerzett az 1848-as olaszországi felkelés leverésében, egy Edelsheim nevű bárónőt vett feleségül. Született egy fiuk – a nagypapa után Ignácnak nevezték el -, aki gyerekkorában meghalt, és Ferenc ekkor fogadta örökbe unokaöccsét, dédapámat, aki így Edelsheim-Gyulai Lipót báró lett. Később a császártól a grófi rangot is megkapta. Ma is családunk birtokában van két szép ládika jókora pecséttel, melyekben a Ferenc József császár kézjegyével ellátott iratokat őrizzük a név- és címváltozásról. Így alakult ki kettős nevünk, az Edelsheim-Gyulai. – Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára? – A gyermekkoromra nagyon élesen emlékszem vissza, hiszen olyan gyönyörű helyen laktunk, hogy az leírhatatlan. Egy volt pálos rendi kolostorban laktunk, amelyet a pálosok kénytelenek voltak elhagyni, amikor elüldözték őket Magyarországról. – Ez a Felvidéken volt, a Nyitra melletti Szentjános nevű településen… – Igen. Az erdő kellős közepén volt ez a kolostor, s mi, gyerekek ezt nagyon élveztük, hiszen nagyon szerettük a természetet. Gyönyörű volt az erdő, sok állat, rengeteg szarvas volt ott. Sokszor hozták nekem a beteg állatokat, s én gyógyítottam őket. Négyen voltunk testvérek, valamennyien lányok: Éva, Maritta, a mostohatestvér, Sya és én. Nem tudom, szüleink hogyan bírták, de nagyon jó nevelést kaptunk tőlük. Édesapám nem akarta, hogy csehül tanuljunk – mert a Felvidék akkor Csehszlovákiához tartozott -, így négy nevelőnőt, magyart, németet, angolt és franciát hívott a kolostorba, mindegyik lányhoz egyet. Tehát mi a kolostorban nevelődtünk. A nővéreim még néha Budapesten vizsgáztak, de mi, a kisebbek már nem. Én soha nem jártam iskolába. Amikor később ápolónő lettem, és a tanfolyamon vizsgáznom kellett, ez nagy újdonság volt a számomra. – Hogyan lett a Horthy család tagja? – A sors ajándéka, hogy bekerültem a Horthy családba. Ez 1940-ben, rettenetesen hideg télben történt, amikor mínusz 39 fok volt. Elmentünk síelni a magyar-orosz határon lévő Uzsokra, de az ítéletidő miatt nem tudtunk síelni. Így visszaindultunk Budapestre. Amikor megérkeztünk a fővárosba, a kormányzó felesége egy gyönyörű képzőművészeti tárlatot szervezett az Operaházban a szegény művészek megsegítésére, amelyet Operabál követett. Engem pedig beválasztottak a tizenhat lány közé, akik a nyitótáncot táncolták. Bécsi keringőt táncoltunk, aminek én nagyon örültem. – Ön már akkor két bécsikeringő-versenyt megnyert… – Így van, tehát pontosan tudták, hogy jól tudok táncolni. Amikor Horthy Miklós kormányzó úr és felesége megérkezett a bálterembe, mi, táncosok felálltunk a lépcsőre, hogy fogadjuk őket. Én az utolsó előtti lépcsőn álltam. Elkísértük őket a díszpáholyba, én pedig egyvonalban voltam a két fiukkal, Istvánnal és Miklóssal. Tulajdonképpen itt ismerkedtem meg Istvánnal. Beszélgetésbe elegyedtünk, s így kialakult egy gyönyörű szerelem közöttünk. Azért mondtam, hogy a sors ajándéka ez a találkozás, mert ha nincs a téli ítéletidő, akkor teljesen másként alakult volna az életem. Rövid időn belül megtartottuk az eljegyzést. – Sokat beszéltek Horthy István haláláról. Egyre valószínűbb, hogy politikai gyilkosság áldozata lett. Mi erről a véleménye? – Én csak a tényekre támaszkodom férjem halála esetében. Családunk számára 1942-ben is egyértelmű volt és ma is világos: férjem szabotázs és politikai gyilkosság áldozata lett. Én akkor Kijevben voltam ápolónő. 1942. augusztus 16-án a férjem kijött hozzám három napra, és személyesen elmondott mindent az akkori helyzetről, nehogy lehallgassák őt. Ő már akkor pontosan tudta, hogy a németek nem nyerhetik meg a háborút, s hogy Magyarország harca teljesen reménytelen. Elmondta, hogy repülőgépre száll és kimegy a keleti frontra a magyar katonákkal beszélni. Később kiderült, hogy az a szoba, ahol mi beszélgettünk, tele volt mikrofonnal. Így a németek mindent tudtak erről a dialógusunkról. Férjem tisztiszolgájával visszarepült a frontra, s amikor megérkeztek a repülőtérre, azt vették észre, hogy a repülőtér mellett egy teljesen új sátor van felállítva. Odaküldte a tisztiszolgáját, hogy nézze meg. Tele volt németekkel, akik 24 órával korábban érkeztek, kvázi a terepet ellenőrizték. – Ők rongálták meg Horthy István gépét? – Így van. Hiába tagadták a németek, megrongálták István repülőgépét. Szabotázs volt. Istvánnak volt egy csicskása, aki szintén ezt bizonyította, hiszen leírta, hogy a gyilkosság előestéjén a németek a férjem gépe körül ólálkodtak, holott oda csak külön engedéllyel léphetett be bárki. – Ezt bizonyítja Horthy István inasának, Farkas Györgynek a naplója is, aki szinte napról napra lejegyezte gazdája tevékenységét, hollétét… – A naplóból egyértelműen kiderül, hogy István gépét a nácik rongálták meg, s hogy nem ez volt az első merényletkísérlet ellene, hiszen már Kurszkban is megpróbálták őt megölni. Abban az időben egyébként volt egy jó ismerősünk a belügyi szerveknél, aki a férjem halálát követően titokban elmondta, hogy Istvánt valóban megölték. Azt is a tudomásunkra hozta, hogy erről soha nem lehet majd beszélni. – Úgy tudni, a kormányzóhelyettes már szabadságon volt, és nem is kellett volna aznap repülnie… – Pontosan így volt. Hirtelen megkeresték őt, hogy azonnal pilótára van szükség. Talán még parancs sem volt erre. S ő, amilyen jószívű és jóhiszemű ember volt, vállalta a repülést. Ez az életébe került. – Akkoriban igen rosszindulatú, rágalmazó cikkek jelentek meg például arról, hogy azért zuhant le a kormányzóhelyettes, mert István-napot ünnepelt és ittasan vezette a gépet… – Ez butaság, ostoba pletyka, hiszen István református volt és decemberben ünnepelte névnapját. Kinek jutott volna eszébe a Horthy-családból, hogy augusztus 20-án felköszöntse? István különben sem volt iszákos. Ezt csak a nácik és a nyilasok terjesztették, s ezt később a magyar sajtó egy része is átvette. – Mi lehetett a németek fő célja Horthy István meggyilkolásával? – A németeknek nem tetszett, hogy Istvánt megválasztották kormányzóhelyettesnek. Az sem tetszett nekik, hogy nem rejtette véka alá: a németek nem nyerhetik meg a háborút. A férjem teljesen antifasiszta volt, s ezt a berlini iratok is bizonyítják. Ezért sem szerették a németek. István terve az volt – és ez volt a legfőbb bűne a németek szemében -, hogy kimegy a keleti frontra és hazahívja a magyar katonákat. Ezt akarták a nácik megakadályozni. – Milyen ember volt a férje? – Nagyon sokáig nem tudtam erre a kérdésre válaszolni, mert féltem, hogy rám fogják: az elfogult feleség, vagy az elfogult özvegy mondja. Azóta tudok Istvánról mint emberről beszélni, amióta halálát követően megjelent a Horthy István és a közlekedés című könyv, amelyben a miniszterelnöktől kezdve az egyszerű munkásig rengetegen nyilatkoznak a férjemről. Nagyon szép vélemények ezek. Úgyhogy, most már én is merek nyilatkozni róla. Különleges ember volt. Szorgalmas, teherbíró, kellemes külsejű, megnyerő egyéniség. A kötelességnek élt, az igazságért harcolt. Igaz magyar, igaz hazafi volt, aki a hazája sorsát mindig fontosabbnak tartotta, mint saját, egyéni érdekeit. Nem csoda, hogy ilyen ember volt, hiszen a szülei is hasonlóan jó emberek voltak. – Hogyan alakult az élete a férje halála után? – Nagyon szomorú évek jöttek. Személyes sorsomat megpecsételte a férjem halála, Magyarországét pedig a háború kimenetele. A Horthy családban viszont nagyon jól éreztem magamat. A kormányzó kezdettől fogva úgy szeretett, mintha a lánya volnék. Az anyósom is hasonlóan bánt velem. Róla nagyon keveset beszélnek, pedig fantasztikus asszony volt. A sors később úgy hozta, hogy elmentünk Magyarországról, és száműzetésben éltük le az életünket. – Jött 1956. Hogyan élték meg az eseményeket? – Csüngtünk a rádión és az újságokon, hogy a legfrissebb otthoni híreket megtudjuk. A kormányzó úr nagyon optimista volt. Abban reménykedett, hogy még megélheti Magyarország felszabadulását. Borzasztó érzés volt, amikor megtudtuk, hogy leverték a magyar forradalmat. Meggyőződésem, hogy a kormányzó halálát közvetve az ’56-os hírek is befolyásolták. Ő tulajdonképpen ebbe halt bele. A forradalom leverése után már nem hallgatott rádiót, nem olvasott újságot. Az egyik nap fel sem kelt, kihívtuk hozzá az orvost, aki azt mondta, hogy semmi szervi baja nincsen. Lelki válságban volt, aminek következtében az egész teste elfáradt. – A kormányzó úr 1957-ben meghalt. Halála előtt azonban volt egy kérése önhöz… – Halála előtt azt mondta nekem: „Ha te megéred azt, hogy a szovjet csapatok kivonulnak Magyarországról, akkor engem vigyél haza, és otthon temessetek el, helyezzetek el a családi kriptában, Kenderesen”. Amikor az utolsó szovjet katona elhagyta Magyarországot, elkezdtem szervezni apósom hazaszállítását. A magyar tengerészek felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak ebben. Így Horthy Miklós kormányzó úr hazaszállítása és újratemetése 1993-ban megtörténhetett. – Mi lett volna, ha sikerül a kiugrási kísérlet? – Teljesen másként alakult volna Magyarország politikai helyzete és nemzetközi megítélése. A zsidóüldözés sem fajult volna odáig, ameddig a nácik elmentek. A holokauszt sem lett volna ilyen mértékű. Apósomra azt is ráfogták, hogy nem szerette a zsidókat. Ez is alaptalan rágalom volt. Több zsidót bújtatott, zsidók százainak életét mentette meg a negyvenes években. Ő az embereket az értékeik szerint ítélte meg. Tarics Péter