A földért, a nemzetért, a holnapért!

Władysław Stanisław Reymont rajzolt képet a századfordulón nagy, Nobel-díjas regényében, a Parasztokban a lengyel falu fizikai valóságáról és bonyolult lelki természetéről. Pontosan tudta, hogy a lengyel parasztságnak mindig is jelentős volt a társadalmi tekintélye, és minden hatalom tartott tőle.

Tart ma is. A lengyel termelők tiltakozó akcióit látván mindenütt elhangzik Európában, hogy igen, ők összefogottabbak, szervezettebbek, mint a többi gazdatársadalom. Lengyelországban már 1862-ben megalakult a gazdálkodók első érdekképviseleti szervezete, mert a független termelők megunták, hogy nem ők, hanem spekuláns felvásárlók szakítják le a munkájuk gyümölcsét. Ennek a porosz fennhatóságú országrészben létrehozott szövetségnek az 1910-es évekre már nemcsak saját piaci hálózata, de önálló pénzintézete is volt. Idehaza a majd negyven évvel később, az 1898-ben létrehozott Hangya Szövetkezet hasonlított rá. A lengyel parasztok ekkor, vagyis a XIX. században lerakták annak az önkormányzati formának is az alapjait, amely nagy befolyással volt a falvak gazdasági életére. Ez a sajátos önkormányzatiság túlélte a pártállami évtizedeket is, és a katolikus egyház mindenkori pártfogását élvezve fennállt és működött egészen a rendszerváltásig.

E viszonyok képesek voltak ellenállni a lengyel kommunisták társadalmi „reformjainak” is. Moszkva a szovjet típusú téeszesítést követelte, de még a lengyel ÁVO, vagyis az UB, sőt, a mellé rendelt katonai egységek sem jutottak igazán dűlőre a parasztsággal. A pártelit évtizedeken át alkalmazta a húzd meg, ereszd meg taktikáját, de csak igen szerény eredménnyel. Az állami gazdaságok földfoglaló gépeinek például a gazdafeleségek állták útjukat saját testükkel az 1950-es években. A termőföldek 70-75 százaléka végül a magánszféra kezén maradt. Sőt, az 1956. júniusi poznańi forradalom után az addig erőnek erejével összetákolt téeszek nagy részét is fel kellett oszlatnia a kommunista hatalomnak.

Sortűz a lázadókra

Az úgynevezett szocializmus idején az európai középmezőnyben foglalt helyet a lengyel mezőgazdaság, több terményből és termékből is behozatalra szorult. A pártvezetés tartotta magát a marxista ideológia fősodrához, a támogatások döntő többségét a csökevényes szövetkezeti szektornak és az állami gazdaságoknak juttatta. Nem volt egyszerű az élet a lengyel vidéken. A pártállam például csak az 1970-es években terjesztette ki falura, illetve a magángazdálkodókra is az ingyenes orvosi ellátás intézményét, és ekkor szüntette meg a kötelező beszolgáltatás rendszerét is. Varsó az iparra koncentrált, miközben vissza-visszatérő ellátási gondokkal kellett szembenéznie. E bajok miatt kezdődött a tengermelléki munkáslázadás is 1970-ben, ami rövidesen politikai tiltakozásba csapott át. A kivezényelt katonák lőparancsot kaptak, a hivatalos közlemény szerint negyvenöt holttest maradt a földön.

Az 1980-as gdański események is ellátási problémákkal kezdődtek. Egy hétfői, hirtelen százszázalékos élelmiszerár-emelésen feldühödve döntöttek úgy a hajógyári munkások, hogy felgyújtják a városi pártbizottság épületét. Az 1981-ben bevezetett hadiállapot sem tudta stabilizálni az életszínvonalat, sőt, immár a gazdaság minden ága kicsúszott a pártvezetés kezéből. Az agrárium is. Nem működött az ellátási lánc, még úgy sem, mint korábban. A gazdák, érzékelve az egyre mélyülő bizonytalanságot, visszafogták a termelésüket, virágzott a feketepiac, a kofák Varsóban az Aleje Jerozolimskie nevű sugárút szürke kövéről árulták a húst, a zöldséget, a gyümölcsöt. Már nem volt annyi ereje az államnak, hogy újjáélessze a kötelező beszolgáltatás rendszerét.

Mégiscsak szövetkeztek

Lengyelországban az 1980-as évek végén is 80 százalékos volt a magántermelők aránya. Ők adták az össztermelés 76,9 százalékát. A rendszerváltozást követő években is a közepesen teljesítő európai agrárrendszerek között ragadt a lengyel mezőgazdaság: alacsony fokú gépesítettség, idejétmúlt termelési technológiák jellemezték. Sok mindent elmond, hogy az akkori Magyarországon 900 ezer tonna alma termett, a négyszer akkora lakosú Lengyelországban pedig csak 600 ezer…

Napjainkban viszont négymillió millió tonna almát bocsát ki a lengyel mezőgazdaság! Nagyjából tíz évvel ezelőtt a Jog és Igazságosság (PiS) 2015-ös választási győzelmével fordult nagyot a világ e téren. Meglehet, azért is, mert a PiS legerősebb bázisa a vidék, azaz a gazdálkodók nagy szavazótábora volt. A nemzeti kormány olyan programot hirdetett, amely 2025-ig az unió, illetve egész Európa egyik legerősebbévé akarta tenni a lengyel mezőgazdaságot. Szédületes fejlődés kezdődött, amelyben szerepet játszott a mezőgépgyártás fejlesztése is, de a fordulatot az igazi szövetkezetesítés jelentette. A korábban ellenálló gazdákat ugyanis sikerült rávezetni az önkéntes termelői, értékesítési közösségek megalakítására, illetve a géptársulások létrehozására. Mindehhez ösztönző jogszabályi kereteket hozott létre és hatékony támogatási programokat indított a nemzeti kormány. Főként a közepes gazdaságokat vette célba, de Lengyelországban ezalatt némileg mást kell érteni, mert ott tízhektáros az átlagos birtoknagyság! A lengyel agrárium átvészelte a keményebb helyzeteket is. A 2014-es embargók előtt jelentős piacot jelentett számára Oroszország, az embargók 2014-es életbe lépése után pedig a Nyugat vagy éppen hazánk felé kezdtek áramlani az egyre magasabb feldolgozottságú lengyel termékek.

Ezt a felfelé ívelő pályát törte meg az ukrajnai gabona- és terménydömping. Addig a lengyel szakemberek még legalább 40 százalékos teljesítménynövekedési lehetőséget jósoltak saját mezőgazdaságuknak. A siker reményét tükrözte az agrárium korfája is. Idehaza a gazdatársadalom 31 százaléka idősebb 65 évnél, Lengyelországban ez az arány csak 8,5 százalék. És ami a fő: ott 15 százalék a 35 év alatti gazdálkodók aránya, nálunk hat. Mondhatjuk tehát: a blokádozó fiatal gazdák a hagyományaihoz, hitéhez ragaszkodó Lengyelországot testesítik meg.

Satuba szorulva

Brüsszel és saját gazdálkodói közé szorult Donald Tusk liberális kormánya. A termelők februárban összesen 250 nagy tüntetésen és útlezáráson követelték, hogy a Tusk-kabinet lépjen ki a Brüsszelben kiagyalt green dealből, vagyis a zöld káoszból – ahogy a lengyel termelők mondják –, és állítsa le az ukrajnai termények és termékek tranzitszállítását is az országon keresztül. A kormányfő válaszul lehazaárulózta őket, és utcára küldte a rohamrendőröket. A gazdák elődeikre gondoltak, akik jó húsz éve egy vita következtében traktorokkal mentek be a szupermarketekbe – a kirakaton át. Most rendőrkordonokat bontottak, járőrkocsikat tessékeltek az árokba gépeikkel. Tusk is tart tőlük. Talán lövessen, ahogy Jaruzelski lövetett bele 1981-ben a bányászokba a rendőrség gépesített egységével, a ZOMO-val a wujeki bányánál, amikor kilenc ember halt meg? Vagy ígérjen? De hát Brüsszel green dealje szentírás…

Zelenszkij viszont mindenképpen szeretett volna beszélni Tuskkal, mert nemcsak az Ukrajna felől érkező amerikai gabona reked meg a lezárt határátkelőkön, de bizonyos fegyverszállítmányok és katonai konvojok sem tudnak bejutni Ukrajnába. Tusk egy megbeszélést már lemondott, csak március végén hajlandó asztalhoz ülni. Zavarban van. Agrárminisztere, Czesław Siekierski tett egy erőtlen megjegyezést az Európai Bizottságra, miszerint „túl nagy a green deal terhe”. Tusk eközben igyekszik megosztani a gazdák tömegét, ez az új fegyvere. „Határolódjunk el a vandáloktól!” – szólította fel társait nemrég egy ismert gazdavezető…

Mi lesz tavaszi munkákkal, nem tudni. A termelők mindenesetre bejelentették, hogy meghosszabbítják tiltakozási akciójukat. Azaz mindent egy lapra tesznek fel. Létük a tét.