De jó lett volna időben bevezetni az eurót! Csak reménykedhet a lakosság, hogy a múlt héten beköszöntött 300 forintos euróárfolyammal véget ért nemzeti valutánk vesszőfutása. A közös valutáért a nyári 235 forint helyett immár 300 forint körüli összeget kell többet fizetni. Az árfolyam múlt kedden a 304 forintot is elérte, s bizonyos elemzők akár 330 forintos árfolyamot is elképzelhetőnek tartanak. Ez a szint korábban már csak azért is elképzelhetetlen lett volna, mert 324 forintos árfolyamnál nemzeti valutánk védelme érdekében automatikusan be kellett volna avatkozni a Nemzeti Banknak. Csakhogy egy évvel ezelőtt eltörölték a forint úgynevezett lebegtetési sávját, vagyis most már elvileg bármeddig eshet valutánk. Akkor még azzal indokolták a döntést, hogy nem akarják útját állni a forint természetes erősödésének…

Összetört a védőburok

Gyurcsány Ferenc rendkívüli találkozót szervezett a múlt héten a Nemzeti Bank vezetőivel, mert mint mondta: kifejezetten aggasztja a forint gyors árfolyamesése. Magyarországon ugyanis az elmúlt években túl sok háztartás vett fel devizahitelt, s ezeknek a forint leértékelődése miatt most mintegy negyedével nőttek törlesztőrészleteik. Sőt a többség, aki svájci frankban adósodott el, még ennél is nagyobb, nyár közepe óta 40 százalékos tehernövekedést tapasztalt. Ma Magyarországon a háztartások adósságállományának 55 százalékát, a lakáshiteleknek pedig 46 százalékát külföldi valutában jegyzik!

A devizahitelesek az elmúlt hónapokban rádöbbenhettek: eddig burok védte őket. Bár elvileg mindenki tudta, hogy külföldi valutában eladósodni kockázatos, hisz az árfolyamok változhatnak, a forint az elmúlt tíz évben annyira stabilan a lebegtetési sáv erősebb szélén, konkrétan 250 körüli euróárfolyamon tartózkodott, hogy mindenki azt gondolta: örökre így lesz. A veszélyérzet elaltatásában a Nemzeti Bank is szerepet játszott, amelyik az elmúlt években devizapiaci beavatkozásokkal erősítette a forintot, mihelyt a legkisebb veszélyét érezte nemzeti valutánk gyengülésének. Bár a magyarázatok szerint nem az erős forintárfolyam fenntartása volt a cél, hanem az infláció mérséklése: a külföldről behozott árucikkek árszintjének lenyomásával próbálta a bank hűteni az áremelési folyamatokat, vagyis nem cél, hanem eszköz volt az erős forint.

A devizaadósok az elmúlt hetekben rémülten látták: ezúttal nem avatkozik be a Nemzeti Bank. Sőt, ki is jelenti: nem változtat a forint árfolyamán, mert az még a jelenlegi szinten sem veszélyezteti az inflációs célokat. Vagyis hagyják – amit eddig soha –, hogy a piac alakítsa ki a reális árfolyamot. Sőt, két hete, már 285 forintos euróárfolyamnál a jegybank még egy kamatcsökkentést is megvalósított, noha ez köztudottan a befektetők elkedvetlenedését, vagyis forinteladásokat, az árfolyam romlását okozhatja.

Kérdés persze, egyáltalán van-e reális lehetősége a Nemzeti Banknak arra, hogy fölfelé tolja a forint árfolyamát? Amikor ugyanis az intézmény beavatkozik az árfolyam védelme érdekében, lényegében forintot vesz euróért a nemzetközi tőkepiacokon, ahol ha kellően nagy kereslet mutatkozik egy-egy deviza iránt, a közgazdasági alaptörvények szerint megindul fölfelé az ára. Csakhogy a jelenlegi ínséges időkben, alig három hónappal azután, hogy hazánk tartósan államcsőd közeli helyzetbe került, jobb megbecsülni a devizatartalékokat. Főleg, hogy ez a beavatkozás a mienknél lényegesen gazdagabb orosz nemzeti banknak sem sikerült: az intézet az elmúlt fél évben nyolcszor volt kénytelen leértékelni a rubelt, miközben eredménytelenül pazarolt el 100 milliárd dollárt az árfolyam stabilizálására. Valójában a nemzetközi befektetők Közép-Kelet-Európából – és általában a kockázatosabb piacokról – való kivonulásának második rohamát éljük át. Az első októberben, az izlandi államcsőd időszakában volt, amikor a kelet-európai államkötvényektől fordultak el a spekulánsok. E tekintetben azóta sem változott a helyzet, most viszont immár a térség valutáitól is ódzkodnak. Ha csak az árfolyamot nézzük, már nagyobb a baj, mint amikor hazánk az IMF segítéségére szorult: akkor csak 276 forintos euróárfolyamig gyengült nemzeti valutánk, ami a mostani 300 forintnál már-már nosztalgikus vágyakozást ébreszt.

Most viszont – októberrel ellentétben – nemcsak a forint veszít értékéből, hanem a térség összes valutája. A cseh korona 5, a zloty 7, a lej 6 százalékot gyengült egyetlen hónap alatt. A prímet azért még így is a forint viszi, amelyik januárban 11 százalékkal értékelődött le. Pontosabban egy valuta még nemzeti fizetőeszközünknél is mélyebb gödörbe került: az ukrán hrivnya az elmúlt fél évben száz százalékot gyengült a nagy nyugati valutákhoz képest (vagyis épp kétszer annyit kell adni belőle ugyanannyi mennyiségű dollárért vagy euróért). Ukrajnánál azonban már csak az a kérdés, napok vagy hetek múlva jelenti be az államcsődöt.

Elolvadó fizetések

A térségben csak egyetlen ország van, amelyik gond nélkül vészelte át az elmúlt fél év valutaválságát: Szlovákia, amelyik január elsején sikeresen vezette be az eurót. A szlovák gazdaság árfolyamkockázata ezzel megszűnt. Valójában azonban a szlovák koronát már a megelőző hónapokban sem kellett védeni a leértékelődés ellen, mert az uniós valuta közeli bevezetése teljes bizalmat hozott a nemzetközi pénzpiacokon. Sőt, az eurócsatlakozás menetrendje eleve biztonságot nyújtott a szlovák megtakarítóknak. Hisz az előírások szerint az euró átvétele előtt két évig a tagjelölt ország valutája mindössze +-15 százalékkal ingadozhat a korábban meghatározott középárfolyamhoz képest.

A szlovák keresetek tehát váratlanul felértékelődtek a magyarországiakhoz képest. Aki Szlovákiából járt át dolgozni mondjuk a Suzukiba vagy a Nokiába, talán már nem is bánja, ha elveszíti állását, hisz kétségbeesetten tapasztalhatja: korábban jónak számító fizetése negyedével-ötödével kevesebbet ér otthon. Eddig Szlovákiában a magyarországinál alacsonyabbak voltak a keresetek. A bruttó átlagfizetés tavaly 21 500 korona, vagyis 715 euró volt. Ezzel szemben Magyarországon 195 ezer forintot, vagyis 780 eurót kapott egy átlagos dolgozó. A szlovák kereset ma is ugyanannyit ér, a forint leértékelődése miatt azonban a magyar átlagbér hirtelen 650 euróra csökkent.

Persze nemcsak a Magyarországon dolgozó szlovákoknak kellemetlen a forint összeomlása. Közel negyedével drágul a magyarok minden külföldi ügylete: több pénzért nyaralhatunk, többért utazhatunk, drágábban vásárolhatunk. S az importcikkek drágulásán keresztül a forint gyengülése azokat is sújtja, akik ki sem teszik a lábukat az országból. Nő a műszaki cikkek, a gáz, az üzemanyagok ára. Utóbbit már hetek óta megfigyelhetjük a benzinkutaknál. S persze – ahogy már írtuk – nő a devizában eladósodott háztartások és vállalkozások törlesztőrészlete, sőt a tartozás összege is. Döbbenetes szám: a szeptemberi 12 ezer milliárd forintos magyarországi devizahitel-állomány csak a forint gyengülése miatt 14 400 milliárd forintra duzzadt.

Jól jönne tehát az euró. Ám az elmúlt hét évben Magyarország csak távolodott a közös valuta bevezetésétől. Míg 2001-ben az euró bevezetésének öt feltételéből hármat (az államadósságra, az árfolyamstabilitásra és a kamatszintre vonatkozót) teljesített az ország, 2005-ben már csak egyetlen feltételnek feleltünk meg. Majd eljött a 2006. év, amikor az államadósság átlépte a 60 százalékos kritikus határt, vagyis az utolsó pont is elesett. Hasonlóan változott politikusaink euróhoz való viszonyulása. Az uniós csatlakozási tárgyalásokon Magyarország még azt valószínűsítette, hogy az EU-tagság 2004-es megszerzése után néhány évvel hazánkban is bevezetjük a közös valutát. Ennek megfelelően Orbán Viktor több nyilatkozatában is 2006-ra, esetleg 2007-re ígérte a magyar eurót. Aztán Medgyessy Péter 2003-ban már 2008-as bevezetést ígért. Draskovics Tibor pedig 2004-ben már 2010-es céldátumról beszélt.

2006-ban aztán Gyurcsány Ferenc belátta: nincs értelme folyamatosan a jelenlegi dátum előtt 5-6 évvel tolni az euró bevezetésének céldátumát, és nem határozott meg időpontot a közös valuta bevezetésére. Igaz, ez nevetséges is lett volna akkor, amikor folyamatosan egyre kevésbé felelt meg a feltételeknek az ország.

Valójában a miniszterelnök egy 2005-ös interjúja arról tanúskodik: nem is vette igazán komolyan az euró bevezetését. Amikor ugyanis Brüsszel megfeddte hazánkat a költségvetési trükközések miatt, Gyurcsány így védekezett: „nincs oka, hogy egy ország meneküljön nemzeti valutájától, ha annak az az ára, hogy nem valósulnak meg a kormány által kitűzött társadalompolitikai célok.”

Bizonyos értelemben Gyurcsány Ferencnek igaza is volt. Ahogy Orbán Viktor sem beszélt félre, amikor 2001-ben kijelentette: az unión kívül is van élet. Az elmúlt években a magyar gazdaság jól működött euró nélkül is, sőt legsikeresebb éveit épp akkor élte, amikor még az Európai Uniónak sem voltunk tagjai. A forint stabilan tartotta a 250 körüli euróárfolyamot, s minden kiszámítható volt.

Most azonban kiderül: ez csak békeidőkben ennyire egyszerű. Világgazdasági válság idején leértékelődnek a gyenge, sérülékeny kis országok valutái – főleg, ha még belső egyensúlytalanságok is sújtják őket. A hetvenes években a világ szakított azzal a gyakorlattal, hogy a valuták értékét a nemzeti bankokban felhalmozott aranytartalékok határozzák meg. Az új elv: a valutákat a mögöttük álló gazdaságok ereje határozza meg. Mondani sem kell, mennyivel jobb ilyen esetben a nagy európai gazdaságokra támaszkodó valutát használni. Sőt, ha a magyar gazdaság elmúlt kétéves teljesítményét nézzük, el kell ismernünk: csoda, hogy csak most kezdődött el a forint vesszőfutása.

Késő ébredés

Most már persze Gyurcsány Ferenc is látja az euró bevezetésének fontosságát. A kormányfő bejelentette: mielőbb hiteles eurómenetrend kell, és a lehető leggyorsabb bevezetés. Ígérete szerint szeptember 30-ra elkészül a közös valuta bevezetésének a menetrendje. A pénzügyminiszter korábbi vélekedése szerint a közös valuta akár már 2012-ben megjelenhet, az elemzők többsége szerint azonban 2015 előtt aligha fizethetünk euróval.

Jövőbeli életszínvonalunk szempontjából azonban nagyon nem mindegy, hogy a jelenlegi 300, a hagyományos 250 vagy a nyári 235 forintos árfolyamon számítják majd át fizetésünket, megtakarításainkat az új valutára. Nyilvánvaló: ha például most vezetnék be az eurót, a forint leértékelődése miatt bankbetéteink is 20-25 százalékos veszteséget szenvednének. Ugyanakkor az árfolyam meghatározásánál nem számíthatunk sem csodára, sem mások jóindulatára.

Pont annyi lesz, amit a gazdaság akkor teljesítménye indokol majd. Vagyis meglehet, az euró bevezetésének elhúzásával eljátszottuk a lehetőségét, hogy közép-európai mércével mérve aránylag magas bérekkel léphessünk be az euróövezetbe. Márpedig ebben a mezőnyben ki hol indul, számottevő ideig ott is marad.

Ami a közeljövőt illeti, gyors javulásra nem számíthatunk. A Nemzeti Bank továbbra sem avatkozik be az árfolyam védelme érdekében. A devizahiteles háztartásokkal ellentétben ugyanis a magyar vállalkozásoknak, és így Magyarország gazdasági teljesítményének jó a gyengülő forint. Exportőreink ugyanis a leértékelődés arányában olcsóbban tudják kínálni árucikkeiket a külföldi piacokon, vagyis nőhet az export. Sőt a hazai előállítású termékek a hazai piacon is versenyképesebbek lesznek a megdráguló külföldiekkel szemben. Tehát a forint gyengülése két fronton is az itthoni termelés növekedéséhez, vagy legalábbis a csökkenés mérséklődéséhez vezet. Ez pedig némileg enyhítheti azt a GDP-visszaesést, elbocsátási hullámot, amit a gazdasági világválság okozhat.

Nem sokkal biztatóbbak a középtávú árfolyamkilátások sem. 2009-ben gazdasági mutatóink immár harmadik éve leggyengébbek lesznek az Európai Unióban. Ez szintén nem a forint erősödésének irányába mutat – még akkor sem, ha időközben véget érhet a kis valutáktól történő idegenkedés.

Igazi erősödést tehát csak az hozhat, ha ismét a nyugat-európai szintet meghaladó gazdasági növekedést produkál majd a magyar gazdaság. Ahogy 1998–2006 között történt. Akkor azonban megint eszébe juthat politikusainknak: jól megvagyunk euró nélkül is…

Kárász Andor