A gyerek a remény

– Furcsa, de az unióban több, magát jobboldalinak valló párt is valójában a neomarxizmus hatása alatt politizál. Hol keressük ennek az ideológiának a gyökereit?

– A XIX. század közepére az európai városi munkásság teljes kiszolgáltatottságba került. Erre reagált Marx az elméletével, ami fura módon a tőkéseknek is tetszett, hiszen azzal az illúzióval csitította le, illetve kecsegtette a munkásokat, hogy dolgozzanak keményen, mert eljön majd az idő, amikor újra lehet osztani a gazdagok vagyonát, és abból bőségesen részesülnek a vesztes városi tömegek is. Aztán kiderült persze, hogy nem lehet ujjat húzni a tőkésekkel, ezért lassan leállt a klasszikus küzdelem a munkások és a munkaadók között, ám a világot irányító erők tudták, hogy a terveik megvalósításához továbbra is szükség lesz elnyomó és elnyomott osztályokra. És tudták azt is, hogy a fiatalokat mindig is az elnyomottak oldalára lehet állítani, akik így a világ átalakításának terveire fognak szavazni.

– A fiatal korosztályra cserélték a munkásosztályt?

– Igen, továbbá új osztályharcokat robbantottak ki különféle társadalmi csoportok között. Ilyen például a mesterségesen feszültté, sőt, ellenségessé tett férfi–nő viszony, aztán a rasszok vagy a vallások közötti ellenségeskedés, valamint a szexuális kisebbségek küzdelme a heteroszexuális többséggel szemben, vagy a nemzedékek egyre élesebb szembenállása. Mondván, az idősek a fiatalok boldogulásának kerékkötői. Ez az újmarxizmus lényege, amely továbbra is azzal biztatja a mindenkori veszteseket, hogy új, szép és igazságos világot teremt nekik.

– A program része az európai gazdálkodók eltüntetése is, mondjuk éppen a klíma védelmében?

– Konkrétan le is írta a nemzetek feletti hatalom, hogy el kell tüntetni a független parasztságot, vele együtt pedig Európa keresztény-kulturális létfilozófiáját is, mert az mindig képes lehet erőt és irányt adni az embereknek. És persze el kell tüntetni a családot, az éléről pedig az aktív, védelmező, kérdéseket feltevő, feltételeket követelő férfit. Ehhez igazodik a mai brüsszeli elit is.

– Ha tehát rosszul voksolunk június 9-én, akkor ez a folyamat ugrásszerűen felerősödik Európában?

– Ahhoz, hogy az ember jól szavazzon, fel kell térképeznie a maga jövőjét, ki kell dolgoznia a saját életére vonatkozó terveit. Aki családban él, gyerekei, sőt, unokái vannak, annak kell hogy legyenek tervei. Kérdés, hogy aki másképpen él, az tervez-e egyáltalán, elgondolkozik-e azon, hogy milyen környezetben szeretne lakni, milyen emberi közösséghez akar tartozni, vagy csak a médiában tálalt, felszínes politikai slágertémák foglalkoztatják. Ha szavazunk, az életünk mélyrétegeire kell koncentrálnunk. És megnézni, hogy ki az, aki pozitív jövőképet kínál nekünk, a gyermekeinknek és az unokáinknak, Európa valódi, kulturális örökségének talaján állva.

– Igen, de több hazai politikus is azt mondja, hogy nézzük meg, milyen magas az életszínvonal a mai nyugati, multikulturális társadalmakban. És miért ne élhetnének úgy a magyarok is?

– Ezek a politikusok elfelejtik, hogy nem azért magas Nyugaton az életszínvonal, mert az adott társadalom multikulturálissá vált, hanem azért, mert történelmileg összeharácsolt vagyonának tartalékai kitartanak még. Sőt, ezek az országok nem is álltak le más népek kifosztásával, ma is igyekeznek ráerőltetni bizonyos térségekre politikai, gazdasági akaratukat, hogy pénzt, nyersanyagot, munkaerőt vonjanak el onnan. Nem a kevert kultúra járult hozzá a jólétükhöz. A kevert kultúra a bukásukhoz járul hozzá, ami már jól érzékelhető versenyképességi mutatóik és gazdasági, szellemi teljesítményük csökkenésében, társadalmi erejük szétesésében.

– Egyébként a Nyugat nem látta előre, hogy a multikulturalizmussal zsákutcába kerül?

– Látnia kellett volna, mert a multikultúra nem kultúra. Vegyük például az Amerikai Egyesült Államokat, ahol sok kultúra él együtt, de mindegyik csak a profitra koncentrál. Ez a kulturális sokszínűség pedig kizárólag törvényekkel szabályozható, mert nincs általános konszenzus a viselkedésminták, a szokás- és hagyományrendszerek között. Amerikában törvények szabályozzák az emberi együttműködés minden momentumát, még legszemélyesebb szegmenseket is. Az úgynevezett nemzeti kultúrákban viszont nincs szükség törvényekre, ott az emberek saját magukat szabályozzák közös normarendszerükhöz igazodva. Ha innen nézzük, a nemzeti kultúra sokkal szabadabb, emberibb, mint az, amit állandóan törvényekkel, bíróságokkal, erővel zaboláznak.

– Gyakran beszél videóiban a központosításról. Központilag bevezetett sorkatonaság, központi diktátumok a zöldpolitikában, központi rendelkezések a mezőgazdaságban, az energiafelhasználásban és újabban a központilag elrendelt hadba vonulás is fenyegeti az uniós tagállamokat. Képes lesz most fellázadni a szisztematikus centralizálás ellen az európai közvélemény?

– Már zajlik Európa és az európai polgárok elszegényítése, amelynek egyik fő eszköze például a kiprovokált ukrajnai háború és a nyomában járó energiaválság, de említhetném az inflációt, a magas élelmiszerárakat is. A cégek pénzét nemcsak az energiaárakkal, hanem a radikális zöldpolitika abszurd előírásaival és azok pénzügyi következményeivel is elszivattyúzzák. Csökken a versenyképességük, így csökken egész Európa gazdasági ereje is. Nyilván ez a cél. Bonyolult folyamatról van szó, amelyben nagy erővel zajlik az európai államok kincstárának kiürítése is. E téren nemcsak a zöldpolitika diktátumait vetik be, de a fegyverkezés kényszerét és egy esetleges újabb járvány rendkívüli kiadásait is. Jellemző az is, amikor különféle technológiák megvásárlására kényszerítik az egyes államokat ezeken a területeken vagy az agár-, élelmiszer-, gyógyszeripari ágazatokban, illetve központilag tiltanak bizonyos energetikai technológiákat, médiapiaci vagy oktatáspolitikai folyamatokat. Kérdés, hány európai szavazó ismeri ezeket a problémákat…

– Kérdés, mit lát a polgár, elsősorban a nyugati a maga kényelmes foteléből.

– Amit a média elébe tálal. Az pedig a profitszerzés motorjaként igyekszik halálfélelmet kelteni az emberekben. Pandémia, klímakatasztrófa, atomháború… Így a választók megengedik vezetőiknek a rendkívüli költekezést, és elfogadják az annak nyomán fellépő korlátozásokat, a növekvő adókat, de még a bércsökkentést is. Ha viszont az állam szuverén módon döntene saját költségvetéséről, és elutasítja a rá nézve hátrányos diktátumokat, hatáskörelvonásokat, sőt, leállítja a központi pénzszivattyút, arra azonnal lecsap a brüsszeli adminisztráció. Nyugaton is látnia kellene végre az embereknek, hogy a világ nagy térségei és politikai, gazdasági alakulatai közül az Európai Unió az egyedüli, amelyik saját erővesztése és az így adódó súlyos biztonságpolitikai veszélyek mellett is belemegy egy öngyilkos játszmába.

– Vissza lehet még Nyugat-Európában fordítani az úgynevezett progresszivitás kultúráját?

– Ott kezdődik a baj, hogy a progresszivitás nem kultúra, hanem a mi klasszikus kultúránk romhalmaza. A progresszívok egyenként verik szét a mi több ezer éves kultúránk tartóoszlopait, és a düledező maradványokat mutatják fel saját kultúrájukként. Mert nem képesek új, élhető, elfogadható normát és értékrendet teremteni. Ebbe a nagy, destruktív semmibe lökték bele a férfit és a nőt is. Vagy a családot, amelyre azért nincs szükség szerintük, mert a klasszikus anya-apa modell korlátozó gondolatokat szül a gyerekeink pszichéjében, a szabadon választott társadalmi nem viszont szabaddá teszi, hiszen ajtót nyit a karrierépítés, a kötetlen szórakozás és az élvezetek előtt. Ez csábítja is a fiatalok egy részét. Nem tudják viszont, hogy ez a szabadság a maga identitászavaraival, belső vívódásaival pszichoszomatikus betegségeket, kiégést és depressziót idéz elő. És nem értik azt sem, hogy mennyi szabadságot és örömet nyújtanak az igazi család úgynevezett kötöttségei. De azt sem értik, hogy akinek családja van, az majd meghal egyszer. Akinek nincs, az meg kipusztul. És ez nagy különbség.

– Van remény?

– A remény attól függ, milyen gyereket nevelünk. Ez a lényeg.