A gyerekek a célszemélyek

– A gyermekvédelmi törvény elfogadása idején a közösségi oldalakat ellepték a szivárványos zászlókkal pózoló tinilányok fotói, akik így tiltakoztak a „zsarnokság” ellen. Tanárok tucatjai tették közhírré, ők bizony megtalálják a módját, hogy a genderaktivisták érzékenyíthessék a diákjaikat. Eközben terjedni látszanak a házibulikon az azonos nemű gyerekek, főként lányok szexuális játszadozásai. Mi folyik itt?

– Az átlagember folyamatosan egyoldalú információkat hall a genderelméletről. Ez zuhog rá a közösségi oldalakról, a filmekből, a kereskedelmi tévécsatornákról; furcsamód ezt a szemléletet vette át a tudományos kommunikáció nagy része is. Ha az átlagember folyamatosan ugyanazt hallja, idővel elhiszi: úgy gondolja, hogy a propagandának van tudományos alapja. Pedig valójában nincs tudományos konszenzus a témában. A propagandatermékekben nem tudományos érvek csapnak össze, hanem ideológiai és politikai vitát látunk, aminek a gyerekek az áldozatai.

– 2009-ben gyermekpszichológusok tucatjai tiltakoztak, amikor Dobrev Klára létrehozta szervezetét az óvodai gendernevelés terjesztésére, és megszületett a kormányrendelet, ami szintén ezt a célt szolgálta. Most legfeljebb néhány vakmerő pszichológus tiltakozik. Aki fel meri emelni a szavát a genderpropaganda ellen, azt a szakmai közösség kiközösíti, visszamondják külföldi egyetemek a meghívásait, bezárulnak a publikációs lehetőségei, féltenie kell az állását is. Ön nem fél?

– A nyugati civilizációban óriási nyomás nehezedik a szakmára. Nagynevű tudományos lapokban jelennek meg olyan cikkek, amelyek egy részéről már konkrétan kiderült, hogy a szerző elferdítette a kutatási eredményeket valamilyen nyomás hatására. Nem azt állítom, hogy nincsen létjogosultsága eltérően gondolkodni a kérdésről. Sokkal inkább a transzparens, tudományalapú tájékoztatást részesítem előnyben. Alapvető emberi és kulturális értékeink védelmében igyekszem fellépni. Erőteljes frusztrációt élek meg a társadalmi folyamatok láttán, bizony nemegyszer ért atrocitás mióta elmondom a véleményemet, ez zaklatásig is fajult, de nem vagyok megfélemlíthető ebben az ügyben! Eddig is az emberekért dolgoztam, most is azt teszem.

– Honnan érkezik a nyomás?

– Én úgy látom, hogy olyan gazdasági és politikai erők vannak a háttérben, amelyek mélyreható társadalmi átalakulást akarnak kikényszeríteni. Végső soron egyszerű hatalmi harcról van szó. A társadalmi keretek lerombolása, a kapcsolatok szétzilálása segíti a társadalom átalakítását más eszmék nevében. Bárcsak kijelenthetném, hogy a törekvés új, de mindannyian ismerjük a történelmet: régi, bevált stratégiáról van szó. Az eszköz most éppen az LMBTQI-mozgalom, a transzkorszak képében érkezik. A hatalmas tőketulajdonosok rengeteg pénzt áldoznak stratégiai céljaik megvalósítására, amelyben afféle segédcsapatnak tekinthetők a genderelméletet népszerűsítő NGO-k. Ezek a médián keresztül olyan folyamatokat indítanak el, amelyeknek az a végeredményük, hogy társadalmi csoportok egymás ellen fordulnak. Ha eljutnak idáig az események, akkor már a folyamatok maguktól elvezetnek a kívánt célig. Ezt az USA-n és Nyugat-Európán végigsöprő BLM-mozgalom pusztításai is igazolják. Több helyen látjuk a világban a gazdaságba való beavatkozást, pozitív diszkrimináció képében. Ilyen például, amikor az Egyesült Államokban a nagyobb szervezetek elnökségébe kötelezően fel kell venni bizonyos számú LMBTQI-személyt. Innentől nem beszélhetünk kizárólag elfogadásról, toleranciáról, és messze nem kizárólag a pszichológia területét érinti a jelenség. Természetesen nem az LMBTQI-témakör az egyetlen ilyen eszköz.

– Miért pont a gyerekek lettek a célszemélyek?

– Ha a mai gyerekeket, a következő generáció tagjait el tudom bizonytalanítani abban, hogy fiúk-e vagy lányok, és milyen fejlődési állomásai vannak a felnövekedésüknek, milyen egy felnőtt identitást elért férfi vagy nő, akkor képes leszek manipulálni őket. Vagyis akkor tartósan megőrizhetem a hatalmi pozícióimat. A magyar gyermekvédelmi törvény és az LMBTQI-aktivisták kitiltása az óvodákból és az iskolákból megelőző jellegű. Megakadályozza, hogy ezen a síkon megkezdődjék a különböző társadalmi csoportok egymás ellen hangolása. Fontos momentumnak érzem a népszerűsítés kiemelését a törvényben. Ez egyértelműsíti, hogy öncélúan, végzettség hiányában, külső behatásként nem lehet oktatási intézményekben propagandát hirdetni. A gyermekek egyértelműen befolyásolhatóbbak, már csak idegrendszeri éretlenségük okán is. Az agy frontális lebenye csak fiatal felnőtt korban éri el teljes érettségét, ami leginkább felelős a racionális döntéshozatalért. A serdülőagy merőben más, mint a felnőtt, ez is mutatja, hogy ebben a korban még nem lehet annyira fontos kérdésekről dönteni, mint például a pubertásblokkoló használata, egyéb hormonkezelés vagy akár nemi átalakító műtétsorozat megkezdése. Az óvodások esetében más problémát is említhetünk, például hogy a szimbolikus gondolkodás nem fejlett, vagy konkrétan hiányzik. A szexuális irányultság egy tengelyen képzelhető el, amelynek egyik végén azok állnak, akik életükben soha nem tapasztaltak homoerotikus gondolatokat, a másik végén pedig a csak ehhez hasonló gondolatokkal jellemezhető személyek. A legtöbb ember elhelyezhető a két végpont között. Vannak, akik ebben a kérdésben megrendíthetetlenek, vannak, akik bizonytalanok. Legfőképpen a bizonytalanokkal szemben látom veszélyesnek a népszerűsítést.

– Egyes multinacionális cégek és kereskedelmi láncok kötelezővé teszik alkalmazottaiknak, hogy családostól részt vegyenek a Pride-felvonulásokon. Ez is az ideológiai harc része?

– Igen. Ám korábban hazánkban már megélhettünk olyan mozgalmakat, amelyek dinamikája igencsak hasonlít a mai folyamatokra. Ma már megszokott, hogy Amerikában vagy a nyugat-európai országokban kvótákat írnak elő, hány LMBTQI-személyt kell felvenniük a cégeknek munkatárs­nak vagy vezetőnek. Ezzel azt érik el, hogy diszkriminálva lesznek a fehér, heteroszexuális emberek, különösen a családanyák és a családapák. Bár az utóbbiak már eleve stigmatizáltak, hiszen a tömegkommunikáció szerint ők „eleve bántalmazók”. Én úgy hiszem, egyöntetűen fel kell lépnünk a stigmák és az erőszak ellen. Az apák sem szorulhatnak háttérbe a gyermekeik szexuális nevelését illetően. Társadalmi szinten nem lehet kirekesztő, stigmatizáló mozgalommal fellépni a diszkrimináció ellen. Nincsen olyan „jó ügy”, amelyben eszköz lehet a keresztény hitűek megalázása, a hagyományos családmodellben élők háttérbe szorítása. Én az egyetlen útnak a stigmák, a kirekesztés, a bántalmazás csökkentésében az érzelmi intelligencia és az empátia fejlesztését látom. Ehhez pedig nem szükségesek átírt, kitekert, nem a megcélzott korosztálynak való mesék.

– Ebben a genderháborúban a nagy múltú nyugati egyetemek tudósai is részt vesznek, sőt úgy tűnik, ők az élharcosai a „nemi forradalomnak”. Hová lett a tudományos önérzet?

– A WHO – indoklás nélkül – azt mondja, hogy négyéves kortól érdemes elkezdeni a gyerekek érzékenyítését. Csak éppen fogalmunk sincs, milyen hatást vált ez ki a gyerekekből, hiszen ezt képzetlen NGO-aktivistákra bíznák, mint ahogy már megtörtént számos magyar iskolában is, mielőtt a gyermekvédelmi törvény megszületett volna. Nem ismeretes, hány gyereket zavart össze vagy traumatizált eddig az effajta érzékenyítés. Valójában nem tudjuk, mit okoz a nem megfelelő körültekintéssel megválasztott érzékenyítés. Erre vonatkozóan nem látunk egyértelmű tudományos eredményeket. Sőt, vannak egyre szaporodó jelek, amelyek arra utalnak, hogy káros is lehet, ilyenformán nem szabad beengedni a formális oktatásba.

– Magyarországon eddig többnyire arról szóltak hírek, hogy 10-12 éveseket vagy középiskolásokat „érzékenyítettek”. Ez az életkor fogékonyabb az elbizonytalanításra?

– Azt tudjuk, hogy a pubertáskor kezdete egyéni. Vannak kislányok, akik már 9 évesen menstruálnak, de sokaknál jó néhány évvel később következik be a biológiai érettségnek ez a foka. Vannak kistinédzserek, akik 12-13 évesen már nemi életet élnek, de a többséget ebben az életkorban éppen csak elkezdi foglalkoztatni a szexualitás. Melyik csoporthoz igazítsuk az érzékenyítést? Hányan lesznek összezavarodottak, hogyan hat ez a gyerekek pszichoszexuális fejlődésére? Hányan bizonytalanodnak el a nem tudományos megállapítások terjesztésének hatására csak azért, mert a felvilágosításuk elkendőzi az eddigi tudományos eredményeket, és áltudományos tényezőkkel mossa őket össze? Egy korábban nem tapasztalt jelenségről számol be egy német újságírónő. Tinédzserek csapatosan érkeznek genderklinikákra megváltoztatni születési nemüket. Rendkívül veszélyesnek tartok bármilyen beavatkozást ebben az érzelmileg labilis, a kortárs kapcsolatok felértékelődésével járó korban.

– Mit mutatnak a számok, tényleg megsokszorozódott a nemi identitászavarral küzdők aránya azokban az országokban, amelyek élen járnak a gyerekek szexuális átnevelésében?

– Vannak egymástól független kutatások, amelyek megerősítik, hogy az utóbbi tíz évben az USA-ban és Európa számos országában tizenkét-tizennégyszeresére nőtt a magukat homoszexuálisnak vallók aránya, és megsokszorozódott azoknak a fiataloknak a száma is, akik nem tudnak azonosulni saját születési nemükkel. Az angliai adatok 4400 százalékos növekedést mutatnak. Korábban a problémát el lehetett kendőzni, számok hiányában várakozásra kényszerítettek minket, most azonban már látjuk az adatokat, és hogy hova vezet ez a folyamat.

– Ebben bizonyosan része van annak is, hogy a filmekben, a reklámokban, az internetes közösségi oldalakon a nemváltás, a homoszexualitás a pozitív példa. Sok fiatalt vonz, hogy „trendi” legyen, más, mint a szülei nemzedéke.

– Én ezt megértem. Hiszen valóban ijesztő lehet egy tizenéves számára a családalapítás, a gyerekszülés és -nevelés, a mindezzel járó felelősségvállalás és küzdelem, maga az életnek nevezett folyamat. De a szorongásokat nem úgy lehet feloldani, hogy lemondunk a születési nemünkről vagy az abban való kiteljesedésről. Hiszen a biológiai nem programja áthatja az egész génállományt, minden sejtünket. Átoperáltathatjuk magunkat, így külsőleg megváltozhatunk, azonban a testünk és belső felépítésünk jó része továbbra is a születési nemünk alapján fog működni. Aki vállalja a hormonkezelést, annak számolnia kell azzal, hogy az számos belső szervet károsíthat. Fel kell készülnie arra is, hogy az élete egymást követő műtétek sorozatából áll majd. Ennek ellenére vannak szülők, akik gyermekük nemváltását előkészítendő olyan hormonkezelésnek vetik alá őt, amely blokkolja a pubertás elindulását. Arra hivatkozva, hogy majd később eldönti a gyerek, milyen nemű felnőtt kíván lenni. Szintén ki kell térnünk a kortárscsoport szerepére serdülőkorban, amikor természetes, hogy a gyermek valamelyest elfordul a szülőtől. Ez a kor azonban nem alkalmas arra, hogy testünk megváltoztatásával járó, egész életre szóló döntéseket hozzunk. A kísérletezés időszakában labilis érzelmi világgal küzdenek a fiatalok. A kamasz számtalan konfliktus árán is keresi a saját határait, még ha ez szélsőségekkel jár is. Ezen a helyzeten át kell segíteniük őt a felnőtteknek, a szülőknek, a tanároknak, a pszichológusoknak, nem pedig rábeszélni például a nemváltásra. A kutatások szerint ugyanis ezek a nemi identitás körüli krízisek a serdülőkor végére többségükben rendeződni szoktak. És akik ezt nem várták ki, azok között egyre többen vannak, akik bevallják, hogy megbánták a nemi átalakulást. Van, aki depresszióval küzd, akár öngyilkos is lesz. Van, aki tiltakozásul honlapokat és közösségeket hoz létre. S van, aki azt állítja nem tudta valójában, mi történt nemi átalakítása során, minden olyan gyorsan zajlott, és nem kapott megfelelő tájékoztatást. Erről a jelenségről is érdemes beszélnünk.

– Ebben milyen eszközei vannak egy terapeutának?

– A nyugati világban nincsenek igazán eszközei. Bizonyos országokban, egyes államokban törvény tiltja, hogy a terapeuta és a kliens szabadon megválassza a terápiát. Egy év börtönbüntetéssel járó bűncselekménynek számít, ha a terapeuta felhívja a figyelmet a nemváltás veszélyeire vagy a homoszexualitást kiváltó korábbi traumákat igyekszik feltárni, visszavezetve a kliensét a heteroszexuális útra. Pedig nem kevés olyan személy érkezik ellátásba, aki heteroszexuális életmódot szeretne élni.

– Mi egyelőre csak tanúi vagyunk annak, ami a nyugati világban lejátszódik. A törvények egyelőre védik a szülők azon jogait, hogy maguk dönthessenek gyerekeik neveltetéséről. Ez elegendő a védettség megőrzéséhez?

– Nem dughatjuk homokba a fejünket. A globális médiahatások olyan erősek, hogy legfeljebb tíz év kell ahhoz, hogy ezek a trendek még inkább meghonosodjanak nálunk is. A folyamat elkezdődött, a magyar iskolákban is látjuk a negatív példákat. A felmérések azonban azt mutatják, hogy a tizenéves lányok és fiúk elsöprő többsége családban képzeli el az életét. Ám ahhoz, hogy ez így is maradjon, nem elégedhetünk meg a törvényi védelemmel. Ki kell építenünk a második és harmadik védvonalakat.

– Ez mit jelent?

– A családok már jó néhány évtizeddel ezelőtt rábízták az oktatási intézményekre a gyerekek szexuális nevelését. Ennek és az internetnek köszönhetően gyakorlatilag kicsúszott a szülők kezéből annak lehetősége, hogy kontrollt gyakoroljanak e nehéz folyamatok felett. Hozzáteszem, sokan talán fellélegeztek, hogy helyettük a pedagógus beszélget ilyen kínos kérdésekről a gyermekkel. Az édesanyák tesznek ugyan rá kísérletet, hogy a nemiség kérdéseiről beszélgessenek a gyermekükkel, az apák azonban tapasztalataim szerint teljesen kivonultak erről a területről. Holott az egészséges pszichoszexuális fejlődéshez nem elegendő, ha tisztázzuk a technikai részleteket. Apa és anya akkor is értékeket, viselkedési, gondolkodási, érzelmi, konfliktuskezelési mintákat ad át a gyereknek, ha éppen csak együtt tölti az időt a család. Erős védőhálót szőnek a vallásos nevelést nyújtó hívő családok is, hiszen ezek rendkívül stabil értékrendet képesek átadni a gyerekeiknek. Mindazonáltal elengedhetetlenül fontosnak tartom a szülők képzését a szexuális nevelés területén. Csak így tudják visszaszerezni a kontrollt a gyermeküket érő hatások felett. Összességében azt mondhatjuk, hogy a toleranciára nevelés is elsősorban a szülő feladata. Úgy tartom, mindehhez nem szükséges speciális eszközhasználat, főleg nem olyan, amelynek hatásai nincsenek bevizsgálva. Szintén fontosnak gondolom az átlátható tájékoztatást. A társadalmi változásokkal kapcsolatban, a háttérben húzódó folyamatok feltárására és az egyéni tragédiák megelőzésére is.