A gyűlölet természetrajza

– Időben meg lehet határozni azt a fordulópontot, amikor a közbeszédben és a politikai témájú diskurzusokban eluralkodtak a szélsőséges indulatok?

– Először érdemes megnézni, mi válthat ki az emberből gyűlöletet. Például ha tartunk a másiktól, mert erősnek, potensnek látjuk. Gyűlölünk akkor is, ha a másikban azt látjuk, amit önmagunkban nem tudunk elfogadni. Gyűlölködünk a célból, hogy betöltsünk egyfajta űrt: a kiszolgáltatottságból, céltalanságból, az elégedetlenségből, esetleg a szégyenérzetből fakadót. Ezzel a gyűlölettel megtaláljuk azt a közösséget, amely érzéseinkben osztozik. Gyűlölködünk, amikor magunkról azt gondoljuk, jobban tudjuk azt is, amit még nem is próbáltunk, és mivel magunkat nincs miért megdicsérni, a másikat támadjuk. De gyűlölhetünk azért is, mert fenyegetettnek érezzük magunkat, vagy mert a mi-ők logika vezeti gondolatainkat.

– Voltaképpen eluralkodik rajtunk a másik elleni harag?

– A gyűlölet más, mint a harag. Utóbbi egy adott esetre, a gyűlölet viszont általában tartósan valakire, valamire vonatkozhat. Gyűlöletre „nevelhet” a minket körülvevő közeg is, amelyik fekete-fehér logikájú. Tipikusan ilyen alakul ki az elpusztításra, megdöntésre, cáfolásra épülő csoportokban. Az online térben is ezt látjuk, a saját közösség mondhatni tanítja a gyűlöletet. Tudni kell, hogy a gyűlölködés árát nemcsak az fizeti meg, aki elszenvedi, hanem az is, aki csinálja. Ez egy érzelmileg kifosztó, megterhelő állapot. A fordulatot pedig mindig az hozza el, amikor egy adott témáról szóló vitából a személy megtámadása lesz. Például egy országos intézkedés hasznáról vagy hátrányól szólva a döntéshozó személyét vesszük inkább célba, úgy látjuk, hogy aki döntött, az gonosz, rossz. Fordulatot jelent a végig nem gondolt tudati „kapcsolók” megjelenése, a címkézés, például hogy az ellenfél csaló, korrupt, lop. A gyűlöletnek célpont kell, és lehetőleg jól azonosítható célpont, ezért a gyűlölködő nem érvel, hanem lő. A fordulópontot, amikor mindez megnyilvánul, a közel kerülés lehetősége is adja. Az a közel kerülés, amelyet a digitális platformok tesznek lehetővé, vagyis a célkeresztbe került politikust, pártot közvetlenül, szünet nélkül, az örök „most”-ban el lehet érni. És még valami: mindezt úgy, hogy névtelennek, részben azonosíthatatlannak lehet maradni. E három körülmény melegágya a gyűlölködésnek, a haragnak, a gátlások levetkőzésének, az érzelmi fellángolásoknak.

– Ma már nem csak az írott és elektronikus sajtó vagy a közösségi portálok szállnak be a küzdelembe. Egyes színházi előadásokon és a fiatalok tömegeit vonzó koncerteken is erős gyűlöletkeltés zajlik. Van valamiféle szereposztás e terek között?

– A média, a kultúra szereplői mivel hatni akarnak, azt választják ki a zajból, ami botrányos, szenzációs és egyszerű. A módszer logikája az, hogy mi, média- vagy kultúrafogyasztók odakapjuk üzeneteikre a fejünket. Ráadásul minden szereplő a figyelmünkért versenyez, vagyis igyekszik az agresszív tartalmak közreadásával is túllicitálni a többi forrást. Mivel a rövid emberi figyelemre apellál, inkább a címkéket használja, semmint magyarázatot ad, tehát leegyszerűsít, kihagy, új szöveg- vagy képi környezetbe helyez, homályosan sejtet, összekapcsol más, nem lényegi információkkal. Gondoljunk csak a BBC mostani botrányára Donald Trump évekkel ezelőtti beszéde kapcsán, amit egyébként éppen egy másik médium, a brit The Telegraph tárt fel. Komoly felelőssége van tehát ebben minden médiumnak, kibocsátóként és ellenőrzőként is.

– A közbeszéd stílusából úgy tűnik, kiveszett az önmérséklet nem csak a baloldali médiumokból, a kommentelőkből és a politikai szereplőkből is. Mi a funkciójuk az olyan jelzőknek, trágárságoknak, amelyek tárgyiasítják a másként gondolkodókat?

– Ahogy mondja, pellengérre állítják és elszenvedő célponttá teszik a célszemélyt. Lealacsonyítják a stílussal, bekeretezik a szóval. Fontos ugyanakkor leszögezni, önmagában a vulgaritás nélküli kifejezés sem feltétlenül gyűlöletmentes. A végletes irónia, gúny, cinizmus is tud súlyos ellenérzéseket kiváltani. Ráadásul a választott durva vagy gúnyos kifejezések, megfogalmazások a politikai és közéletben gyakran válnak állandó jelzőkké, toposzokká, amelyek aztán a már említett érzelmi kapcsolóként működnek.

– Véleménye szerint mindez mesterségesen gerjesztett jelenség, vagy az egyes társadalmi csoportok közötti feszültségekből fakad?

– Mindkettő, és ez nem óvatos válasz. A feszültségek abból adódnak, hogy más és más a valóságértelmezésünk, más értékrendet érvényesítünk a véleményeinkben. Egyébként a világképünk is más, és ennek következtében a közérzetünk is. Ismétlődő kutatások mutatják, hogy a konzervatív gondolkodásúak boldogabbnak és elégedettebbnek vallják magukat, mint a liberálisok, akik nyugtalanabbak és mindenütt problémát, igazságtalanságot észlelnek. Vagyis a beállítódás szempontjából is eleve különbség van. A feszültséget az adja, amikor mindezeket az eltéréseket egy cél megvalósításához mozgásba hozzuk. Ha ilyenkor belép egy nagyobb közösség, ha mi belépünk a sajátunkat visszhangzó véleménybuborékokba, hogy jól érezhessük magunkat, és ne kelljen érvelni, gondolkodni, akkor könnyen válhat nézőpontunk kizárólagossá és így a gyűlölet forrásává.

– Átcsaphat a gyűlöletcunami fizikai erőszakba is?

– Természetesen. Legutóbb Charlie Kirk esete mutatta ezt meg drámaian. A gyűlölet kártékony indulat, azt is bántja, akiben fölgerjedt. Ezt valahogy le kell vezetni. Az agresszív tett lehet ennek az egyik módja. Ráadásul a gyűlölködő, különösen ha a maga közösségét megtalálja, kritika nélkül elkezd hinni saját, kirekesztő igazságfelfogásában. Küldetéstudata ébredhet, hogy megleckéztesse, eltörölje, leváltsa, megszüntesse az ellenfelének véltet.

– Visszafordíthatóak-e ezek a folyamatok, vagy bele kell törődnünk a stílusváltásba?

– Először ne a stíluson aggódjunk, hanem a mondanivalón! A gyűlölet ritkán tartalmas vagy értelmes. Figyeljünk arra hétköznapi, politikai témákról szóló vitáinkban, hogy kérdezzünk vissza és érveljünk, ne minősítsünk és ne személyeskedjünk. Persze azért vigyázzunk a testi épségünkre is. Próbáljuk gondolkodásra bírni azt is, aki gombnyomásra „tüzet okádna”. Kérdezzünk rá, el tudja-e fogadni, hogy mi adott esetben másként gondolkodunk. Kérdezzünk rá, hogy a saját véleményének megváltozásához minek kellene történnie. Vagyis bizonyos értelemben az a hozzáállás szükséges a változáshoz, amivel nem megítéljük, hanem segítjük a gyűlölködőt. A gyűlölet érzéséből egyébként a csend és a felismerés hozhat ki valakit a leghatékonyabban. No és persze a szerénység, a tanulás és a figyelem. Mindebben a jó társas közeg és a minőségi médiamunka is segíthet.