A jórészt önkéntesekből toborzott magyar Vörös Hadsereg száz évvel ezelőtt eredményesen szabadította fel a Felvidék jelentős részét, és a siker reményében indított ellentámadást az országba betörő román csapatok ellen. A hazaszeretet és a vitézség azonban kevésnek bizonyult, a kommunista rémuralom és árulás összeomláshoz vezetett.

Garbai Sándor és Kun Béla bejelentik a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltását (1919)

A kommün kormánya, az úgynevezett Forradalmi Kormányzótanács 1919. március 25-én rendelte el a Vörös Hadsereg megalakítását. A rendszer politikai vezetői 200 ezres haderőt akartak felállítani. Ez ugyan nem sikerült, de két hónap alatt mintegy 150 ezer magyar állt csatasorba, jórészt az első világháborút végigharcolt közkatonák és tisztek, de a magyar munkásság soraiból is tízezrek rukkoltak be a vörös zászló alatt menetelő seregbe. Nem azért, mert azonosultak a kommunista ideológiával és a diktatúrával, hanem annak ellenére.

A Vörös Hadsereg második vezérkari főnöke, Julier Ferenc visszaemlékezése szerint „a nemzeti alapon álló tisztikar jó része megmaradt a vörös zászló alatt is, gondolván, hogy a haza érdekében az ördöggel is szövetkezik, még ha nem is fekete, hanem vörös”. (Az 1919. évi felvidéki hadjárat – idézi Nagy Miklós Mihály nyugállományú honvédtiszt, katonai szakíró Magyar honvédő háború 1918–1919 című írásában a Nagy Magyarország folyóirat 2012 őszi számában.) Billnitzer Ernő – akkor tüzérszázados – hasonlóan fogalmaz Két világháború emlékei című munkájában: „…hazánk területi épségéért, annak fenntartásáért még az ördöggel is szövetkezni kell. Ördög alatt értvén akár a kommunistákat is.”

A toborzás tehát a rendszer ellenére volt sikeres. E tény vádló cáfolata a Károlyi Mihály bűnös, hazaáruló pacifizmusát mentegető szerecsenmosdatásnak, mely szerint lehetetlen lett volna megvédeni Magyarországot, mivel az embereknek elegük volt a háborúból.

A valóságban tömegek sorakoztak fel a haza védelmére, a tisztikarba pedig a Monarchia hadseregében kiképzett katonák kerültek, többek között a második világháborúban a keleti fronton parancsnokló, majd 1947-ben koncepciós perben meggyilkolt Jány Gusztáv, a szovjet fogságban meghalt Werth Henrik, a két világháború között a magyar úszósport és az ifjúság testnevelésének megszervezésében múlhatatlan érdemeket szerző, 1946-ban börtönben elhunyt Béldy Alajos, valamint a Magyar Királyi Honvédség későbbi vezérkari főnöke, a titói Jugoszláviának kiszolgáltatott és ott 1946-ban válogatott kínzásokkal kivégzett Szombathelyi Ferenc. E tisztek önfeláldozó hősiességét bizonyítja, hogy bár Pogány József hadügyi népbiztosként megdöbbentő módon eltörölte a rendfokozatokat, mégis zokszó nélkül teljesítették hazafias kötelességüket.

Erre és a magyar Vörös Hadsereg honvédő harcaira méltán lehet büszke ma is minden hazafi, teljesen függetlenül a megvetendő, véreskezű kommunista diktatúrától. Katonáink 1919 májusában az egyébként szociáldemokrata érzelmű Stromfeld Aurél vezérkari főnök irányításával eredményesen verték vissza a hazánkra törő cseh és szlovák csapatokat Salgótarján és Eger térségében, május 21-én pedig stratégiai győzelmet arattak Miskolcnál, amivel elvágták egymástól a cseh és szlovák, illetve a kelet felől támadó román erőket. Sőt, a magyar sereg ellentámadásba ment át, és nagyszerű felvidéki hadjárata során felszabadította a megszállt Eperjest, Érsekújvárt, Kassát, Losoncot, Sátoraljaújhelyt, Bártfát – vagyis a Felvidék akkor magyar többségű sávját, elérve az etnikai határokig.

A kommunista politikai vezetés azonban gyalázatos módon elárulta a honvédő hősöket, és elfogadta Georges Clemenceau 1919. június 13-i jegyzékét, amelyben a francia miniszterelnök a hadműveletek azonnali leállítását és a magyar csapatoknak az antant által kijelölt demarkációs vonalak mögé visszavonását követelte. Kun Béla és társai annak ellenére meghajoltak a követelés előtt, hogy a csehek és a románok – semmibe véve a Clemenceau-jegyzék rájuk vonatkozó ígéreteit – azonnal újra megtámadták és megszállták a kiürített magyar területeket.

Ez rendkívül demoralizálóan hatott a magyar katonákra, zúgolódás, bomlás kezdődött. Az árulás ellen tiltakozva, Stromfeld Aurél lemondott, utódja Julier Ferenc lett. Az ő irányításával kísérelte meg a magyar hadsereg visszaverni a Tiszántúlt dúló és már a folyón történő átkelésre készülődő románokat.

A helyzet 1919 júliusában kétségbeejtő volt, mivel a Tisza vonalán álló román ármádia északon a csehekkel, délen a szerbekkel már összeköttetést létesített – igaz, utóbbiakkal érdekellentét is kialakult, mivel Szeged térségére mindketten igényt tartottak. A magyar katonák harci szelleme a Felvidék feladása ellenére mégis visszatért, mivel a megszálló ellenség már az ország szíve felé tört.

A Tisza két partján valamivel több, mint 50 ezer magyar nézett farkasszemet 60 ezer románnal. Július 17-én katonáink megtámadták az ellenséget, három nappal később pedig átkeltek a Tiszán. Heves, elkeseredett ütközetek következtek, ám a román túlerő egy hét alatt visszaszorította a magyar csapatokat a Tisza bal partjára. Ennek az is oka volt, hogy a vörös kommün terrorja, a Szamuely-féle halálvonat és az úgynevezett Lenin-fiúk horrorfilmbe illő pszichopata kegyetlenkedése az ország több térségében ellenállást szült, és súlyosan demoralizálta a hadsereget is. A Felvidék feladása után elindult, de egy időre még megállítható bomlás ekkor már feltartóztathatatlannak bizonyult. A románok pedig további erőket csoportosítottak át Besszarábiából, és végül 1919. július 30-án hajnalban közel százezer fős ármádiával átkeltek a Tiszán, és megindultak Budapest felé.

Ekkor már ellenállás nélkül hatolhattak a magyar fővárosig, hiszen a kommün terrorvezérei, akár a patkányok a süllyedő hajóról, menekülőre fogták, és cserben hagyva a hadsereget, meg sem álltak Bécsig, vagy még távolabbi városokig. A vezetés nélkül maradt ország hadserege összeomlott.

A Forradalmi Kormányzótanács tagjai egy korabeli plakáton. Fotó: Wikipédia

A tragikus következményeket ismerjük. Az úgynevezett magyar Vörös Hadsereg történetéből mégis levonhatjuk azt az örök érvényű, így ma is időszerű tanulságot, hogy ahol a magyar hősiesség, a magyar küzdőszellem szembeszáll a hódító akarattal, ott reménytelennek tetsző körülmények között is győzelmeket lehet aratni. 1919. január 29-én Balassagyarmat lakossága felkelt és kiűzte a cseh megszállókat, 1919 májusában a kommün zászlaja alatt harcoló, de szívében a nemzeti színeket hordó magyar hadsereg felszabadította a Felvidéket, 1920. augusztus 1-jén Kercaszomor lakossága szembeszállt a szerb megszállókkal, és ennek hatására két évvel később a falu visszakerült Magyarországhoz; 1921 augusztusától októberig Nyugat-Magyarországon a Rongyos Gárda szegült szembe az osztrák megszállókkal, kiharcolva a Sopront és térségét magyarnak megtartó népszavazást. Ezek a hazafiak más-más zászlók alatt, eltérő politikai vezetés mellett, de minden esetben a hazáért harcoltak. Mindannyiuknak, így az úgynevezett magyar Vörös Hadsereg honvédő hőseinek is a magyar pantheonban van a helyük.