– Amikor tizenhárom évesen először állt be a kapuba Dorogon, akkor is tudta, hogy kapus lesz? Akkor is készült titkon a válogatottságra?

– Édesanyának az volt a vágya, hogy pap legyek, de engem valahogy másfelé terelt az élet. Amikor az első meccsen védtem, a meccs végén odajött hozzám Vili bácsi, az edző és azt mondta: „fiam, belőled soha nem lesz kapus.” Mit mondjak, nagyon rosszul esett, főleg, mert úgy kellett otthonról elszöknöm a meccsre. Apám nem nézte jó szemmel ezt a dolgomat. Néhány évvel később újra találkoztam Vili bácsival az utcán, és el akartam kerülni őt. Mit tudom én, hogy hogyan emlékszik arra a mondatra, de ő rám kiabált, hogy „halló, Gyula, hova mész? Gyere csak ide!” Na, mondom, most fogom kapni a két pofont, vagy hármat. Megyek oda, azt mondja: „te, emlékszel mit mondtam én neked azután az ifjúsági mérkőzés után?” Hát persze – akartam mondani, ilyet nem lehet olyan könnyen elfelejteni – „hát akkor én most megismétlem neked: azt mondtam, hogy belőled egyszer még válogatott kapus lesz!” Nagyon örültem, mondom, köszönöm Vili bácsi.

– Hogyan emlékszik első felnőtt meccsére?

– Az egy csoda volt. Mert az nem mindennapos dolog, hogy engem az utcán szedtek fel. Tizennégy évesen ott csetlettem-botlottam a felnőtt csapat körül, néztem a nagyokat, és egyszer azt mondja az egyik játékos az edzőnek: „mester, ha nincs pap, jó lesz a ministráns is.” Én ebből két dolgot értettem meg: Papnak hívták a kapust, aki nem tudott eljönni a meccsre, mert nem engedték el a laktanyából, a szolgálati helyéről. Én meg ministrálni jártam a bányatemplomba. Felszedtek, elvittek Komáromba, félrehívott az edző, és azt mondta, hogy „kisfiam, te fogsz védeni.” Éreztem, hogy a vér megy ki a fejemből egészen a talpamig, ez olyan hihetetlen volt nekem. Én ennek a jelentőségét. Aztán megkaptam a Pap szerelését, neki 45-ös cipője volt. Nekem akkor 40-es lábam volt, úgyhogy kitömték újságpapírral az orrát, hogy le ne essen rólam, a dressz a bokámig ért, a nadrágról már nem is beszélve… Az egész meccset olyan extázisban töltöttem el, hogy nem is tudom, mi történt, csak arra emlékszem, hogy este 11-kor értem haza, az édesapám várt a kertajtóban, tudtam, hogy ez nem lesz egy sima este. Megálltam tisztes távolságban, ő meg olyan kedvesen szólt, hogy „gyere csak közelebb, kisfiam.” Bedőltem, odamentem. „Hol voltál?” Büszkén meséltem volna, hogy Komáromban a meccsen, de kaptam egy hatalmas pofont. Aztán megkérdezte, hogy mit csináltam, mondom játszottam a csapatban. „Még hazudsz is?” Még egy pofon. Aztán elterjedt, Dorogon, hogy egy tizenéves gyerek védett a csapatban. Ez volt az a pillanat az életemben, ami az édesanyám vágyát megszüntette, mert a labdarúgás elcsábított a sport irányába. Főleg azért, mert abban az időben a katolikus papok nem szerepelhettek a nyilvánosság előtt, főleg nem a sportban. Így esett, hogy a labdarúgás választott engem. Aztán később a Honvédban a menő játékosok mondták – Puskás, Kocsis, Bozsik –, hogy ha pap lettem volna, akkor már nem is élnék. Mondták ezt azért, mert nekem volt egy furcsa szokásom: nem csináltam titkot a véleményemből, a gondolataimból. Abban a korszakban, amikor a félelem, a kitelepítések, börtönök, akasztófák uralták ezt az országot. Azokat is, akik a hatalomban voltak, de azokat különösképpen, akiket uraltak. Aztán ez bebizonyosodott 1955-ben, amikor az elvesztett világbajnokság után elindult ellenem egy koncepciós per, hazaárulás, kémkedés gyanúja, csempészés vádjával. A kémkedést nem kellett bizonyítani, mert az ellenkezőjét sem lehetett bizonyítani, meg mondhattam én, amit akartam, az ÁVH központban, amikor rendszeresen kihallgattak. De amikor a következő lépésem már a szakadékba vezetett volna, akkor a Jóisten mindig a hónom alá nyúlt és felemelt. Ezt csak ő tudta megtenni. Ez aztán többször megismétlődött például 1949-ben, amikor disszidálni akartam, de nem jutottam messzire, csak a Vámház körúton a Pipa utca sarkáig, mert ott elfogtak és természetesen bevittek az Andrássy útra.

– „Kiegészítés Grosics Gyula vizsgálati anyagához: Grosics Gyula őrnaggyal a magyar válogatott jelenleg vizsgálat alá vont kapusával kapcsolatban kötelességemnek érzem bejelenteni az alábbi esetet, amely a Vatikánban a Szent Péterről elnevezett épületben játszódott le. Akkor a csapat egyik kísérője – akiről el kell mondanom, hogy igen derék, becsületes, kipróbált társunk – tett egy megjegyzést: »Milyen remek futballpályát lehetne ebből a bazilikából csinálni!« Erre a rendkívül szellemes megjegyzésre, amely alkalmas lett volna arra, hogy a feszültséget oldja, Grosics Gyula magából kikelve reagált: »Az itt látható alkotások a legnagyobb értékei közé tartoznak az emberiségnek!« Meg ilyesféléket mondott. Grosicsnak az ilyen anarchikus kijelentéseivel sikerült a csapat néhány tagjának hangulatát tisztelt társunk ellen hangolni. (…) Grosics Gyula ál-felháborodásában odáig merészkedett, hogy még hazafelé is felhozta az esetet, de véleményem szerint itt már nemcsak arról van szó, hogy Grosics Gyulának nincs humorérzéke, hanem arról az eléggé el nem ítélhető tényről, hogy neki saját, külön véleménye van! Erről kérem az utóbbit súlyozottan figyelembe venni ügye megítélésekor.”

– Erről jut eszembe, hogy amikor levezényeltek Tatabányára, 1956. január 1-jével, egy edzés után két civil ruhás rendőr jött oda hozzám a pályán, és felszólítottak, hogy feltűnés nélkül kövessem őket, szálljak be a kocsijukba, elvisznek ide a szomszédba. Én akkor már hozzá voltam szokva ahhoz, hogy ha valaki azt mondja, hogy szálljak be egy kocsiba, akkor én beszálltam, mert általában abban a tizenhárom hónapban csak ÁVH-s fekete kocsiba szálltam be. Átvittek Oroszlányba, és bevittek egy internálótáborba, ahol az udvaron rabruhás emberek sétáltak körbe-körbe. Egyszer csak ráteszi a kezét a vállamra az egyik férfi – akiről kiderült, hogy a tábor parancsnoka volt – azt mondja: „látja, hát nem jobb magának Tatabányán játszani, mint itt sétálni az udvarban!” Akkoriban voltak ilyen ijesztgető dolgaik, hogy én tudjam, hogy figyelnek. Erről jut eszembe, hogy 1949-től – ezt a hivataltól kaptam meg – megfigyelés alatt álltam. Egészen 2003. április végéig! Amikor már azt hittük – én mondjuk nem hittem, de úgy általában azt hittük –, hogy az elvtársak már befejezték a közszereplést. A legnagyobb döbbenetemre láttam, hogy négy hozzám közel álló ismerősön jelentett rólam. Kettőnek tudom a polgári nevét is. A másik kettőnek azért nem, mert még élnek. Nincs benne semmi túlzás, ha azt mondom, hogy az, hogy így megúsztam… 1956. november 6-án egy fekete kocsi állt meg a házunk előtt és bejött két civil és azt mondták, hogy adjam elő a fegyvereket, mert el akarják vinni. Ugyanis egy kétszintes pince volt a házunk alatt. Oda elraktunk fegyvereket, hogy egy csoport fiatal felkelőnek ne kelljen cipelni őket. Felmerül a kérdés: honnan tudták a Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnökségén, hogy azok nálam vannak? Kitől? És hány embert akasztottak fel fegyverrejtegetés vádjával? De ezt is megúsztam. Valószínűleg egy ember jóindulatán múlott, éspedig Nógrádi Sándorén, aki a Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnökségének a vezetője volt. Szerencse vagy csoda? Ez megint csak az Isten lehetett! Mindeközben, szerencsés ember voltam, mert tagja lehettem egy olyan labdarúgócsapatnak, amely akkoriban tizenötmillió magyart tudott magával az égbe repíteni! Mert nem azt mondták, mondtuk, hogy nyert a csapat, hanem hogy legyőztük Angliát. Mi vagyunk a legjobbak, mi vagyunk a világ tetején. Ez egy olyan öntudatot adott tizenötmillió magyarnak, ami abban az időben felmérhetetlen kincse volt ennek a nemzetnek. Nagyon hamar rádöbbentünk arra, hogy mi nem is labdarúgást műveltünk, hanem képviseltünk egy országot, amelynek azokban az években egy kitörési lehetősége volt, a sport. Ez tartotta össze az embereket, és amikor mi 1954. július negyedikén elszenvedtük első vereségünket, akkor több százezer ember vonult ki az utcára, és éjjel 11 órakor az ÁVH-s csapatok éleslövészetet tartottak és lőttek bele a tömegbe. Erről azóta sem beszélt senki. Először a vereség kapcsán gyülekeztek az emberek az utcán, aztán ez az egész átcsapott egy olyan tömegdemonstrációba, ami elképesztő volt. Mert akkoriban, ha három ember megállt beszélgetni, csak idő kérdése volt, hogy csatlakozzon hozzájuk egy negyedik és közölje: „elvtársak ne csoportosuljanak itt, oszoljanak.” Mert három ember már tömeget alkotott. Ilyen körülmények között a világtól elzárva szolgált egy csapat egy nemzetet, mert akkoriban himnuszt csak a labdarúgó-mérkőzések előtt vagy után lehetett énekelni. Nyilvánosan tilos volt. Meg nem lehetett kiabálni, hogy „hajrá magyarok!” – mert az súlyos büntetéssel járt. De volt egy esemény, amely lehetővé tette az embereknek a Himnusz nyilvános éneklését. Akkor nem a sporteredmények voltak a maradandók, hanem az eseményeket körülvevő eszme.

– Amikor a meccsekre mentek, tudták már, hogy történelmet írnak?

– Tudtuk, hogy kivel lehet és szabad beszélni az ilyen dolgokról. Nem mindenkivel lehetett. Vagy azért, mert félt, vagy nem értette, vagy nem akarta érteni, de ez téma volt. Már az induláskor és az út alatt is sokszor szóba került. Amikor mentünk Londonba és felszálltunk a vonatra, már akkor beszéltük, hogy mi lesz. Főleg, mert előtte volt egy nagyon szerencsétlen meccs a svédek ellen a Népstadionban, aminek 2-2 lett a vége, és kiabáltak a lelátóról, hogy „ne Londonba, hanem Soroksárra menjetek, mert ott biztos nyerni fogtok, de Londonban…” Ezért féltünk a meccstől, de amikor a Nándi a negyvenedik másodpercben berúgta az első gólt, akkor mi megnyugodtunk, ők meg idegesek lettek. Valószínűleg az a gól eldöntötte a mérkőzést. Bár nekem még fontosabb egy másik meccs, amit szakmailag nem tudok megérteni azóta sem: a visszavágó. Fél évvel később Budapesten játszottuk a mérkőzést, és az angolok ugyanabban a felállásban és taktikával álltak ki, mint amivel az előzőt is elvesztették. És akkor kaptak egy hetest… (nevet – a szerk.) Akkoriban mindenkit öt-hat góllal vertünk meg, mert akkor a csapatban ez benne volt.

– Akkoriban és azóta is él a pletyka, hogy az elvesztett világbajnoki döntőt a németek ellen „eladták az elvtársak, traktorokért.”

– Az elvtársak csak szerették volna eladni a meccset! Akkor nem lehetett azt mondani, hogy el kell veszíteni a mérkőzést, mert mi lettünk volna az elsők, akik elhíreszteltük volna, hogy parancsot kaptunk arra, hogy veszítsünk, az pedig nagy felháborodást okozott volna. Még nem született meg olyan csapat, amelyik ne kapott volna ki nálánál gyengébbtől. Az volt a legnagyobb baj, hogy mi pont a világbajnoki döntőben kaptunk ki egy gyengébbtől. Minden mást megnyertünk a világban, amit lehetett, négy és fél évig nem kaptunk ki. A világbajnokság megnyerése pedig a legnagyobb dolog egy sportoló életében. A csapatsportokban a második helynek nincs jelentősége. Főleg, hogy akkor ’54-ben minden összeesküdött ellenünk: az időjárás, a bíró sem volt tökéletesen korrekt… ha ezek nincsenek, akkor mi nyerünk 3-2-re.

– Álmodik még meccsekről?

– Betéve tudom mindegyiket. Mindet. És milyen lövéseket fogok meg ilyenkor…! Egy kapott gól előtt mi lett volna a jobb megoldás. Néhány kisebb gólban én is benne voltam. Az egy játékvezetői meccs volt. Mint 1962-ben Chilében. Akkor a csatársorban volt a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi, az is egy nagyon jó csatársor volt. Persze annyira nem volt jó, mint a Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor, de megközelítőleg olyan jók voltak. Fiatalok voltak, gyorsak. A védelem is nagyon jó volt, a Mátrai, Sipos, Mészöly, Sárosi négyes, olyan gyorsak voltak, mint a villám. De kaptunk egy tízméteres lesgólt, a Latusev volt a bíró, aki már előtte is vezetett nekünk meccset és gyűlölte a magyarokat, történelmi okok miatt. Mészöly Kálmánt hatan birkóztuk le a mérkőzés után, mert ha utoléri a Latusevet, akkor ő nem játszik több meccset. Meg persze a Latusev sem vezet többet. Ebben biztos vagyok. Meg is érdemelte volna a Latusev egyébként.

– Az utóbbi néhány évben van egy ember, aki gyakran így köszön el: „Hajrá, magyarok.”

– Most már azért könnyebb, nem? Persze ennek is lehet következménye, ahogy én azt a másikat, a Ferit ismerem, és amit el tudok róla képzelni… Van egy érzésem, és nem tudok tőle szabadulni. 2010-ben lesz a választás. Az év tavaszán ki fognak provokálni egy csúnya utca összecsapást, és ennek következtében el akarják majd halasztani a választást. Mondván, Magyarországon olyan ellenforradalmi hangulat ütötte föl a fejét, hogy nem lehet választást tartani. Ez csak én véleményem. De én azokat mindenre képesnek tartom, és annak az ellenkezőjére is. Nem lennék meglepve, ha a következő demonstráción fegyvert használnának a rendőrök. Szerintem nincs rendőrségünk, csak karhatalmi szervünk van. A honvédséget azért szüntették meg, mert ilyen esetekben használhatatlan. Bennem van egy ilyen szorongó érzés. Ami ma az utcán történik, az mindegyik kiprovokált esemény, nem alakult magától. Mint két évvel ezelőtt, amikor húsz ember betörte a televízió ajtaját, meg kocsikat gyújtottak fel és a többi meg statisztált hozzá. Ki volt az a húsz ember? Miért nem lehet tudni?

– Nem lehet, hogy annak idején is az ilyen kijelentései miatt támadta önt a hatalom?

– De lehet. De akkor is igaz volt. Sőt egyre inkább az a meggyőződésem, hogy akkor könnyebben elviseltük a verést, mint ma az egzisztenciális félelmet. Melyik a rosszabb? Az a rettegés, hogy ha mondunk valamit, akkor a következő héten kirúgnak az állásomból. És akkor a család is belerokkanhat. Annak idején akit bevittek az ÁVH-ra, azt jól megverték, volt, akit agyonvertek. Tudtuk, hogy akiért jön a fekete autó, az nem ússza meg verés nélkül. Kegyetlen világ volt.

– A mai is ilyen?

– Igen, most is nagyon kemény világ van. Bárkivel vitatkozok, aki azt állítja, hogy ’89-ben rendszerváltás volt! Nemcsak a szellem, de azok az emberek is itt élnek közöttünk, akik elviselték azt, hogy embereket akasztottak fel semmiért. Aki ezzel közösséget vállalt, az számomra a hóhérral vállalta közreműködést. A gyilkosság akkor is gyilkosság, ha a testvérem követi el. És ezért nekem is viselnem kell a felelősséget. Ha a közvetítést nézem az országgyűlésből, rá tudnék mutatni azokra, akik az elmúlt rendszerben magas állami pozícióban voltak, és félelem uralta az országot. Mint ahogy ma is félelem uralja, főleg vidéken, ahol a régi tsz-elnök, tanácselnök uralja a pályát, mint korábban, és ugyanúgy félnek tőlük, mint korábban. Aki azt mondja, hogy ez egy tisztességes privatizációs rendszer, az nem mond igazat. Honnan szerezték az elvtársak olyan gyorsan a palotáikat? Honnan? Miből?

– Ez igaz a labdarúgás világára is?

– Mitől lenne jobb a futball morálja, mint a társadalomé? Ma ilyen a társadalmunk. Ma is nagyon sok tehetség van a futballban, főleg a tizenévesek között. Megkockáztatom, hogy világklasszisok is. Csak bekerülnek a nagyok világába, megcsapja őket a középszerűség szele, és pillanatok alatt beleilleszkednek a helyzetbe. De megint kérdezem: mitől lenne jobb a futball morálja, mint a társadalomé, és mit várunk akkor egy futballistától? Jellemző dolog, hogy a Gyurcsány háromszor beszélt ki engem a Nemzet Sportolója kitüntetésből. Amilyen kitüntetéseket kaptam, azok egyike sem állami díj, mind „maszek”. Amikor sportminiszter lett – én addig sohasem hallottam róla, azt sem tudtam kicsoda –, akkor meghívott néhányunkat, aki akkor még élt a csapatból, meghívott a hivatalába. Mindenkivel kezet fogott, nekem is nyújtotta a kezét, és azt mondta „tudom, hogy maga utál engem.” Soha nem találkoztunk, de lehet, hogy az arcomra valami ilyesmi kiült. Nagyon érdekes a reflex, ahogyan az ember egy ilyenre reagál, mondom, „miért, mit kellene csinálnom?” Ezt ugye sokféleképpen lehet értelmezni: kezet kellene csókolnom, elnézést kellene kérnem, vagy tényleg utálom. Mert most már aztán teljes szívemből.

– Nem lehetett a Ferencváros igazolt futballistája. Tavaly azonban mégis leigazolt.

– 1956. január elsején leirányítottak Tatabányára. 1962-ben úgy utaztam Chilébe a válogatottal, hogy előtte a Tatabánya és a Ferencváros, valamint a Ferencváros és én megállapodtunk abban, hogy amikor visszajövök a világbajnokságról, a Fradiban fogok játszani. Ezt a Tatabánya úri módon fogadta el, mert megértették, hogy hetedik éve a családomtól távol élek. Kedden reggel lementem Tatabányára és vasárnap, mérkőzések után mentem haza. De elkövettem azt a hibát, hogy pont a Fradiba akartam menni. Mert miért pont oda kell ennek a palinak mennie? Még ott is uszítja a játékostársait. Az egyik mérkőzés után a vacsoránál Barcs Sándor – aki akkor a Labdarúgó Szövetség elnöke volt – átadott egy lezárt borítékot, amiben az állt, hogy az átigazolásomhoz az OTSH és a Labdarúgó Szövetség elnöksége nem járul hozzá. Akkor én felálltam és bejelentettem, hogy abbahagyom a labdarúgást. Elégtételt adott, hogy amikor nemrég benn feküdtem a kórházban a harmadik tüdőlukadásommal, akkor bejött a Fradi elnöke, meg a szakosztály vezetője és elém nyomtak egy átigazolási lapot. Megkérdezték, hogy aláírom-e. Mondtam, boldogan. Ennek szimbolikus jelentősége volt, de amikor jött a Chelsea csapata, akkor mondták, én fogok védeni. Mondtam, szó sem lehet róla! Aztán mondták, hogy a kezdő rúgást végezzem el, mondtam, dehogy végzem. Aztán végül az első öt percben beálltam a kapuba, de aztán ennyi volt. De elégtétel volt.

– A mindennapi életben mi adhat erőt?

– Soha nem szabad feladni sem a hitet, sem a reményt. Meg a tiszteletet. Az egymás iránt érzett tiszteletet. Mert aki tiszteli embertársait, az nem követ el olyan kegyetlen dolgokat, mint amilyeneket a jelenlegi miniszterelnök és a csapata elkövet! A hitet nem szabad feladni!

Lázár András

GROSICS GYULA

1926-ban született.

Tizenhárom évesen a Dorogi AC csapatában kezdte sportpályafutását.

1950-ben került a kor sztárcsapatához, a Budapesti Honvédhoz, amely akkoriban az Aranycsapat legendás játékosainak a gyűjtőhelye volt.

Az 1952-es Helsinki olimpián a győztes magyar válogatott tagja, három világbajnokságon (1954, 1958, 1962) szerepelt. Háromszoros bajnok, 390 bajnoki mérkőzésen lépett pályára és 1947 és 62 között 86 alkalommal volt a válogatott kapusa. Részese az évszázad mérkőzésének nevezett 6:3-as londoni diadalnak, az 1954-es berni világbajnoki döntő ezüstérmese.

Az 1954-es csatavesztés után a harag őt is utolérte. Hazaárulással vádolták, Pestről száműzték, 1963-ig Tatabányán kapuskodott.

Edzőként dolgozott Tatabányán, Salgótarjánban, a KSI-nél és Kuvaitban is.

Másfél évtizedig, nyugdíjba vonulásáig volt a Volán Sport Klub elnöke, már a hetvenes évek végén megannyiszor figyelmeztetett a sportág morális csődjére. Később a politikai életben is feltűnt, ám hamar kiderült, ez már nem a neki való terep. A MOB 1995-ben olimpiai érdemrenddel tüntette ki.