A Homokhátság eltűnt vize

Már a felületes szemlélő is észreveszi az autó ablakából, hogy baj van a Homokhátságban. Persze nem mindenütt és nem egyforma mértékben.

Nagyajtai Mihály tázlári gazdálkodó ciroktábláján feleakkorák a növények, mint lenniük kellene, a szomszéd földjén viszont zöldellnek a szőlősorok. Hogy lehet ez?

– Azokat öntözik – mondja kurtán Nagyajtai Mihály. – A ciroktáblát nem volna értelme öntözni, így nem hozná vissza a befektetett pénzt, a szőlőnél, a bornál persze más a helyzet.

Számos jele van még itt a szárazságnak, például az akácok már augusztus elején elkezdték hullatni elsárgult, megtöpörödött leveleiket. A hatalmas, de teljesen sárga kukoricatáblákról már nem is beszélve. Ahol nem csövesedett meg a termés, hagyják, nincs mit kezdeni vele, learatni sem érdemes, talán beszántják majd.

Nézzük mindenekelőtt a legnagyobb homokhátsági problémát, mielőtt a természeti, klimatikus, geológiai kérdéseket és az emberi hibákat, melléfogásokat, na meg a megoldás terveit, az itt beinduló kormányzati projekteket vennénk górcső alá! Mert Nagyajtai Mihály és három fia búzát, árpát, kukoricát és cirokot termeszt itt, a fiatalok jól érzik magukat, megszerették az őseiktől örökölt gazdálkodást. Valaha tartottak birkákat is, de azokat képtelenség már nyáron legeltetni, kiszáradtak a rétek. Fel kellett hagyniuk a borjak hizlalásával is, drága a takarmány, ők pedig nem tudják megtermelni a kellő mennyiséget ilyen körülmények között. A kukoricáról már esett szó, de ahogy a gazda mondja, az extrán szárazságtűrőnek mondott ciroknak is túl sok a homokhátsági aszály; ahogy láttuk a gazda földjén, azzal sem megy semmire. Ezt a szárazságot még az agresszívnak, ultraszívósnak ismert gyom, a selyemkóró sem bírja.

A Nagyajtai család öntözi a földjeinek egy részét, ott nincs nagy gond, de a végén nem jön ki annyi haszon, amennyi el tudna tartani ennyi embert.

– Azt mondja az egyik fiam, apa, hagyjuk abba itt ezt az egészet, menjünk el innen – mondja a már nyugdíjas korban lévő Nagyajtai Mihály. – De hát generációk óta élünk itt, sok-sok élet munkája van a gazdaságunkban, ezt nem hagyhatjuk itt.

Hergel az ellenzék

Valóban, hova is mennének a homokhátságiak? Brüsszel szerint nem kell életben tartani az európai mezőgazdaságot, és lényegében ezt az álláspontot kopírozza le a hazai ellenzék, mindenekelőtt a Tisza agráragytrösztje, Raskó György és Kökény Attila. Gőzerővel dolgozik a balliberális oldal. Legyen példa erre, hogy mellbevágó hír terjed a homokhátsági gazdák között, többen is úgy tudják, hamarosan megszűnik a kutakból történő vízkivétel lehetősége.

– Ez a hír kacsa, egyenesen vadkacsa – szögezi le Hubai Imre. – Nyilván az ellenzék rémhírterjesztéséről van szó, hergelik az embereket, rombolják a vízügyi ágazatba vetett közbizalmat, még az aszály fenyegetését is politikai fegyverként forgatják.

Hubai Imre mezőgazdasági államtitkár, az Aszályvédelmi Operatív Törzs vezetője szerint végső soron a vízhiány miatti elvándorlás a legnagyobb veszély, ami a Homokhátságot fenyegeti. Tragikus végeredményeként a terület kiszáradásának. Erről már húsz éve is beszéltek a szakemberek, leszögezve, ha elmarad a hatékony beavatkozás, száz év múlva nem lakik itt senki. Csakhogy a kormány hozzákezdett a Homokhátság mentési munkálataihoz, sorban indulnak az új, hosszú távú vízpótlást szolgáló beruházások.

– A kabinet az elmúlt másfél évtizedben több mint ezermilliárd forintot költött az ország vízbiztonságára, vízminőségére, vízpótlására, vízvisszatartására – mondja Hubai Imre. – Nem takarékoskodhat a kormány az idén és a jövőben sem, amikor az ország 95 százalékát sújtja aszály, és bár nem egyformán, de mindenütt aggasztóan csökken a talajvíz szintje.

Talán nem sértődnek meg az illetékesek és a probléma megoldásán dolgozó politikusok, ha több kérdést is leegyszerűsítünk. Rengeteg érdekesség és bonyolult viszonyrendszer jellemzi a Homokhátságot. Bányai Gábortól, a Dél-Alföld régió gazdaságfejlesztési kormánybiztosától, a Fidesz–KDNP országgyűlési képviselőjétől tudjuk, hogy egy körülbelül öt kilométer mély, alapvetően homokból és homokkőből álló geológiai réteg fölött állunk, amikor körbetekintünk például Kiskunhalas főterén. Persze nem teljesen egységes a Homokhátság talajgenetikai szerkezete, a folyók – a Duna és a Tisza – völgyében, illetve a bácskai és a határon túli délvidéki területeken kiváló, másutt kevésbé jó. E nagytérség az ország területének több mint egytizedét teszi ki, 800 ezer lakosa van. Közepén egy 130-145 méter magas észak–déli vízválasztó hátság húzódik végig, a folyók felett 40-60 méterrel – legmagasabb pontja az Ólom-hegy a maga 174 méterével. A probléma lényege, hogy bizonyos természeti, klimatikus változások és emberi tevékenységek miatt lecsökkent a talajvíz szintje a Homokhátságban. Valaha sok helyen már másfél-két méteren is vizet lehetett fakasztani, most körülbelül 8-12 méter mélyen áll a talajvíz szintje. És kevés az olyan kultúrnövény, amely idáig le tudna érni a gyökérzetével. A szőlőé is csak öt-nyolc méter mélységig képes lehatolni.

Az öntözés is érdekes kérdés, ezt már Font Sándor országgyűlési képviselő, a parlament mezőgazdasági bizottságának elnöke mondja, aki maga is gazdálkodik. Szerinte ha az új ültetésű szőlő megszokja az öntözést, ellustul, nem törekszik kellőképpen lefelé gyökereivel a talajba.

Nézzük, mi okozza a gondot! Bányai Gábor szerint egyrészt az, hogy a Tisza medre 2-4, a Dunáé pedig 1,5-2 métert csökkent. Másrészt kevés a csapadék. Az utóbbi években a vegetációs időszakban 190-300 milliméternyit mértek errefelé, miközben országosan az éves átlag 500-600 milliméter. Ezzel szemben nőtt a napsütéses órák száma, ma már 2400-2500 óránál tartunk, a rohamos felmelegedés következtében pedig jóval nagyobb a párolgás mértéke is, ez 3-5 milliméter többletveszteséget jelent naponta. Ráadásul – és ezért megint a gyorsuló felmelegedést lehet okolni – a korábban az Adria felől érkező párás levegő most megáll a Dinári-hegység, illetve a Dráva, néha a Duna vonala fölött, nem jön be Magyarország területére, hogy itt találkozzon az északról közelítő hidegebb légtömegekkel.

Gond az is – amint már szó volt róla –, hogy a Homokhátság a közepén húzódó, átlagosan 145 méter magas „hegygerinc” miatt lejt nyugati és keleti irányba is.

– Kifolyik innen a víz – szögezi le Bányai Gábor –, például ma a Tisza nyári vízhozamának jelentősebb része az Alföld talajvízkészletéből, többek között a Homokhátságéból származik.

De tegyük asztalra az aszály melletti másik fő problémát is, amit a kormánybiztos az egyik legnagyobb bajnak és az 1950 évek nagy emberi, szakmai tévedésének tekint. Azokban az években ugyanis jelentős kutatófúrásokat végeztek az Alföldön, olajat és gázt keresve. De nem tömedékelték be a kutak mellett keletkezett üregeket cementtel, legalább az ivóvizünket biztosító 250 méterre levő rétegekig, így azok a függőleges csatornák most a talaj legmélyebb rétegeibe vezetik le a vizünket, ideértve az ivóvizet is.

Brüsszel ellenzi

A Homokhátság egykor a paprika, paradicsom és burgonya termesztéséről volt híres. Ez a múlt, de Font Sándor szerint ma is az Alföld, benne a Homokhátság adja hazánk gabonatermesztésének 60-70 százalékát, és ahogy a képviselő fogalmaz, itt a legtöbb a szőlőültetvény, illetve a szőlőterület is az országban. A régió legjobb talajviszonyokkal rendelkező részein még mindig megteremnek a kalászosok, de ott is csak az őszi vetésen van haszon, tavasszal vetni ma már óriási lutri. Az elhullott magnak ugyanis két-három héten belül esőt kell, kellene kapnia. A gazdálkodó családok jelentős része már a két évre való tartalékait éli fel, illetve eltolta körein belül a munkamegosztás hangsúlyait. A feleség még viszi tovább a gazdálkodást, ahogy lehet, de a férj már például autót szerel. És ez utóbbi adja a család jövedelmének döntő részét.

– A sors fura játéka, hogy 2013–2014-ben a térségben még a házakat is elöntő, sőt romba döntő belvíz okozta a fő gondot, míg ma a vízhiány gyötri az embereket – magyarázza Font Sándor. – Egyesek még mindig tartanak a víztől, ódzkodnak az öntözéstől, noha azt ötven és hetven százalékos mértékben támogatja az állam, az aszály időszak beköszöntével pedig ingyen kapják a vizet a csatornák melletti gazdálkodók. Talán nem is tudják az emberek, hogy az EU hevesen ellenzi ezt a gesztust, de a magyar kormány tartja magát.

Font Sándor optimista, szavaiból azt veszi ki a kérdező, hogy jobb irányba lehet fordítani a dolgok menetét, a fordulatban ugyanakkor óriási szerepe van a magyar kormánynak és a gazdálkodóknak is.

Kezdjük az utóbbiakkal, akiknek a szakemberek szerint végre rá kell szánniuk magukat a terményszerkezet-váltásra. Azaz a szárazságtűrő növények, fajták termesztésére. Elterjedt nézet, hogy idővel megjelennek itt a mediterrán térséget jellemző haszonnövények, csakhogy a szakemberek szerint pusztán attól, hogy sivatagosodik a Homokhátság, még nem lesz olyan klíma, ami megfelelne például a narancsligeteknek. Érdemes azonban az új agrotechnológiai megoldások felé fordulni, elhagyni a szántásos, mélytárcsázásos művelést, kinn hagyni a talajfedést a földeken, mert ez nemcsak a párolgás mértékét csökkenti, de óvja a földet a túlzott átmelegedéstől is.

Ha már technológia, akkor jelentős változás áll be az öntözésben. Húsz éve arról panaszkodtak a gazdák, hogy a kutakból felhozott víz túl sokba kerül a szivattyúk áramfogyasztása miatt. Ha öntöznek, méghozzá intenzíven, pár forint haszon marad a terményen. Néhány éve már díjcsökkentéssel támogatja a kormány ezt a fajta áramfelhasználást. Sőt, Bányai Gábor szerint utóbb, szélesebb értelemben véve, az öntözési beruházáskor száz forintra számolt bekerülési költségéből hetven forintot ad már támogatásként a kormány.

Ami az áramfelhasználást és a hozzá kapcsolódó költségeket illeti, sokat javulhat a helyzet az azóta elterjedt napelemek használatával. És ez nemcsak a családi gazdaságokra, de az állam nagy vízpótlási projektjére is vonatkozik! Ma még egyébként 150 millió forint egy tározó feltöltése a Tisza mentén Font Sándor szerint. És napjainkra olyan helyzet alakult ki a régióban a Duna és Tisza vízszintjének csökkenése miatt, hogy bármilyen megoldásban gondolkodnak is a szakemberek, szivattyúzniuk kell, van, ahol negyven méter magasra is kénytelenek lesznek felemelni a vizet.

– Az új rendszer elsősorban a Duna bővebb vízkészletére támaszkodik – magyarázza Hubai Imre –, de már épülőben vannak a Tisza szerényebb vízkészletére épülő mórahalmi létesítmények is. Folyóink nyári hozama és vízszintje az utóbbi években jelentősen csökkent, ezért a biztonságos vízellátás érdekében nem volna ördögtől való gondolat a Duna és a Tisza vízrendszerének összekötése és együttes „működtetése”, amely elsőként a XIII. században, IV. (Kun) László királyunk uralkodása idején került napirendre, és egyre időszerűbb.

Eltűnt két méter

Hogy probléma lesz a Homokhátsággal, azt már több mint negyven éve látni lehetett.

– Nem vették komolyan a jeleket, még a 90-es évekre is igaz volt, hogy ha Budapesten esett az eső, akkor egyes agrárszakemberek azt hitték, mindenütt esik az országban – magyarázza Bányai Gábor. – Ráadásul a világ jelentősebb öntözéssel foglalkozó cégei kivonultak az országból.

A bajok észlelése után viták kezdődtek a homokhátsági vízpótlás kérdése körül, lassan azonban egységesedni kezdtek a szakmai álláspontok, és a 2013–2015 között készült homokhátsági tanulmány, illetve a rá támaszkodó kormányzati döntés megmutatta az utat. De lassan őröltek az Úr malmai.

– Végül 2022-re alakult ki egységes szakmai álláspont a Homokhátság vízpótlására – magyarázza Font Sándor. – A projekt teljes vertikumát körülbelül 2027–2029-ben lehet üzembe állítani. Fordulatot a Vízgazdálkodási Tárcaközi Bizottság 2024-es megalakulása hozott, a V. Németh Zsolt államtitkár úr által vezetett fórum egyesíti az öntözéssel és vízpótlással kapcsolatos, azelőtt háromfelé is szétdarabolt érdekeket, törekvéseket, szakmai munkát.

A klímaváltozás elleni küzdelmükben és versenyképességük védelmében sokat segít a gazdáknak, hogy a kormánytól idén is ingyen kapják az öntözővizet, és létrehozták az Aszályvédelmi Operatív Törzset, amelynek feladata a mezőgazdaságot érintő, mind gyakoribb és nagyobb vízhiány kezelése, valamint az aszály kártételeinek csökkentésével kapcsolatos kormányzati feladatok összehangolása. Az operatív törzset Hubai Imre mezőgazdaságért felelős államtitkár vezeti.

Szerteágazó program vette kezdetét a Homokhátság kapcsán, hiszen itt a legsúlyosabb a gond, de tenni kell az aszály által leginkább sújtott további területek, a Tiszántúl és a Közép-Dunántúl kielégítő vízellátásáért is. A homokhátsági új koncepció nem a Duna–Tisza-főcsatorna rég félbehagyott építésére és eddig elkészült 22 kilométeres szakaszára támaszkodik. Alapvetően tíz, úgynevezett magaslati tározóra épül. Ezekbe szivattyúznák fel a vizet, immár napelemek adta energiával, és ezekről a magas pontokról vezetnék le csatornákon keresztül a kritikusan száraz területekre. A beindult fejlesztés részletei izgalmasak, de a laikus által nehezen érthetők; az első lépcsőre 90 milliárd forintot irányzott elő a kormány. Az elképzelés az eltűnt tavak feltöltését is tartalmazza. A kerekegyházi Kondor-tó vízmagassága például egykoron elérte a két métert is, most sárgálló, kiszáradt gyep közepén áll itt a rovátkázott vízmérő oszlop… A projekt gondoskodik a szikes tavakról is, de ezekbe egy úgynevezett öves szisztémával szivárogtatnak majd vizet.

Emellett, mondja Font Sándor, elkerülhetetlen, hogy fenékküszöböket építsünk a Duna és a Tisza medrébe a homokhátsági térségben. Sőt, egy-egy duzzasztóműtől sem szabadna megijedni.