A hősöket, az áldozatokat és a tetteseket is meg kell nevezni

A Stéphane Courtois szerkesztésében megjelent A kommunizmus fekete könyve című kötet szerint a kommunizmus áldozatainak száma százmillióra becsülhető. Az áldozatoknak legalább a felét Ázsiában ölték meg: Észak-Koreában, Vietnámban, Kambodzsában, nagyobb részét Kínában. A kommunizmusnak a világ minden pontján rengeteg áldozata volt, az emberiségellenes ideológia európai pusztítása azonban éppen a Szovjetunióban követelte a legtöbb halálos áldozatot, a legnagyobb veszteségeket pedig talán az orosz nemzet szenvedte el. Az ukrán áldozatok számát csak megbecsülni lehet, annyit azonban biztosan lehet tudni, hogy a holodomor alatt hatmillió ember halt meg, a kazahsztáni éhínség pedig megközelítőleg kétmillió áldozatot követelt.

A terror évtizedekig tombolt Szovjetunió-szerte, Lenin országlása alatt már milliókat öltek meg pusztán a kereszténységük vagy származásuk miatt, illetve legalább egymillió szovjet polgárt gyilkoltak meg az 1937-39 között zajló tisztogatások alatt. A pontos számokat azonban nehéz megbecsülni, a gyilkosságokat ugyanis nem dokumentálták a hatóságok, igyekeztek titokban tartani. A magyarországi áldozatok számát szintén lehetetlen megbecsülni, a tanácsköztársaság időszakától kezdve egészen a nyolcvanas évek közepéig sorozatban történtek különböző atrocitások a magyar társadalom ellen.

Máthé Áron elmondása szerint, egy magyar-orosz levéltárak közötti együttműködés eredményeként tudták meg az orosz fél képviselőitől, hogy az úgynevezett a GUPVI lágerrendszerbe elhurcolt magyar civil internáltakkal és hadifoglyokkal kapcsolatban több mint 600 ezer személyről rendelkeztek kartonnal. A GUPVI táborok jelentőségéről hű képet ad az az adat, miszerint

1945 után 350 főtábor és legalább négyezer altábor működött a Szovjetunió területén.

– A hadifoglyokat nem, de azt a több százezer civilt, akit Magyarország területéről hurcoltak el, a kommunizmus áldozatának tekinthetjük. Egyszerű polgárok voltak, nagy részük sosem tért vissza a lágerekből, aki mégis élve megmenekült, azoknak egy jelentős része egy életre megnyomorodott. A hazatérés után pedig megbélyegzetteknek számítottak az áldozatok – teszi hozzá Máthé Áron.

Menczer Gusztáv becslései alapján 30-40 ezer magyart hurcoltak politikai okokból a Gulag-táborokba. Közöttük a hazatérők aránya kevesebb volt, mint a GUPVI táborokban fogvatartottak esetében. Ezrek haltak meg még elszállításuk előtt, a kegyetlen bánásmód vagy betegségek következtében. A szolyvai és barcaföldvári gyűjtőlágerben raboskodó magyarok között a tífusz szedte áldozatait.

– Amíg tartott a járvány, addig a tábort lezárták, hogy tombolja ki magát a vírus, aki túlélte, azt a Szovjetunióba szállították kényszermunkára – mondja Máthé Áron.

Azonban nemcsak a szovjet hatóságok, hanem az itthoni kommunisták kezéhez is ezrek vére tapad.

Félő azonban, hogy soha nem fogjuk megtudni, hogy pontosan hány embert végeztek ki, vertek nyomorékká Magyarországon az úgynevezett átalakulás éveiben. A gyömrői gyilkosság a legismertebb ezek közül a brutális gyilkosságsorozatok közül, de a Kecskemét környéki kivégzésekről is egyre átfogóbb képpel rendelkezünk. Ezeken kívül azonban még számos helyen rendeztek vérengzéseket a magyarországi kommunisták, a szovjet csapatokkal a hátuk mögött. Ezekre a bűncselekményekre vonatkozott az 1948-as amnesztiarendelet, amelynek értelmében a kommunisták felmentést adtak saját maguknak a gyilkosságok és más különböző bűncselekmények elkövetéséért járó felelősségre vonás alól.

Azt sem fogjuk megtudni, hány embert kínoztak halálra, vertek agyon, nyomorítottak meg az ÁVO és az ÁVH emberei. A gyilkosságok többségét ítélet nélkül, még a vizsgálati szakaszban követték el, alagsori vallatóhelyeken és pincebörtönök mélyén.

A kommunizmus áldozata volt az a több mint 200 ezer német származású kitelepített, akiket megfosztottak minden vagyonuktól és a romokban levő Németországba költöztettek. Ugyanígy kitelepítéssel sújtottak több mint 300 ezer osztályidegennek minősített magyar embert, akiket saját otthonukból istállókba, villany és fűtés nélküli ólakba költöztettek. Az öregeket és csecsemőkorú gyerekeket sem kímélték, a kommunista hatalom mindenkire lesújtott, aki a származása alapján szerintük megérdemelte a büntetést. A tiszalöki internálótábor szinte halálra dolgoztatott rabjai, a recski tábor foglyai is a kommunizmus áldozatai, ahogy azok is, akiket 1953 után munkaszolgálatosként dolgoztattak. A közvélemény számára ugyanis kevéssé ismert tény, hogy Rákosiék a háború után újra létrehozták a munkaszolgálat intézményét, kulákok és osztályidegenek számára. Az 1956-os sortüzek és megtorlások áldozatai, akiket ártatlanul kivégeztek, börtönbe zártak, megnyomorítottak vagy menekülésre kényszerítettek, szintén a kommunizmus áldozatai.

Rengeteg embert öngyilkosságba kergettek a tsz-esítéssel, tízezreket tettek tönkre, akiket kiforgattak a teljes vagyonukból. A kommunizmus bűnei közé sorolandó, hogy elpazarolták és ellopták a nemzeti vagyont, a kommunizmus évei alatt milliárdokat hordtak ki külföldi számlákra. Derékba törtek karrierek, nagyon sok fiatal azért nem kerülhetett egyetemre vagy nem léphetett előre az életben, mert osztályidegennek, x-es származásúnak, megbélyegzettnek számított.

Az 1956-os forradalom utáni véres megtorlás eredménye nem csak az volt, hogy a kommunisták megtarthatták hatalmukat és elpusztították az ellenállókat. A kommunisták bosszújának az a legsúlyosabb következménye, hogy lélektani fordulatot tudtak elérni, kiábrándultságot keltettek a magyarokban. A magyar társadalom csalódott, számított a nyugati segítségre, a forradalom bukása után aztán kénytelen volt elfogadni a fegyverrel kikényszerített kádári alkut. A rendszerváltozás pedig nem hozta el a remélt katarzist, a kommunizmus áldozatainak jóvátétele részlegesen, az elszámoltatás egyáltalán nem sikerült. Ahogy egyetlen bocsánatkérés sem hangzott el az áldozatok irányába a bűnösök részéről.

– A magyar nemzet úgy tud jóvátételt, elégtételt adni önmagának, ha sokszor elmeséli a történetét, a hősöket, az áldozatokat és a tetteseket is megnevezi. Ha valaki azt kérdezi, hogy megtettük-e azt, amit meg kellett tenni, akkor az a válasz, hogy még rengeteg teendő van – válaszolja Máthé Áron, amikor a jóvátétel kérdése szóba kerül.

A történész elmondása szerint azonban nemcsak az áldozatok miatt kell emlékeznünk, hanem azért is mert egyre több jel utal arra, hogy Nyugat-Európa nem akarja meghallani Közép- és Kelet-Európa, illetve a Baltikum népeinek figyelmeztetését. Ebből a szempontból Európa lelki egységesülése nem történt meg.

– Európában sok helyen szabadon használnak kommunista jelképeket nyilvánosan, Lenin-szobrot állítanak Németországban, Európa nyugati fele a tűzzel játszik. Gyermeteg hozzáállás egy véres emberkísérlethez, ami azzal a veszéllyel jár, hogy ez újra megtörténik – mondja Máthé Áron.

Fotó: Vermes Tibor/Fidelitas

1 2 3 4 / 4