A humor a legjobb gyógyszer
Orvosilag bizonyított, hogy a nevetés igen jó hatással van az emberi szervezetre. Dr. Lala, alias Balogh László a 80-as évek Cigánykerék című közkedvelt gyerekműsorának főszereplője közel húsz éve dolgozik bohócdoktorként. Társával, Zboray Antóniával több ezer kis beteg arcára csaltak mosolyt az elmúlt két évtizedben. Velük beszélgettünk a budapesti Heim Pál kórházban, ahol épp egy műtét előtt álló vesebeteg kisfiút látogattak meg.
– Vegyes érzések kavarognak bennem, mióta beléptem a kórház ajtaján. Melengeti a lelkemet, hogy itt ül előttem gyerekkorom tévésztárja, ugyanakkor rossz emlékeket idéz az épület, nagyjából harminc éve ugyanis itt vették ki a mandulámat.
Dr. Lala: – Hát itt biztosan nem, mert ahol most vagyunk, az az urológia.
– Igaza van. A fül-orr-gégészeten történt az operáció. Mindenesetre mély nyomott hagyott bennem a kórházi élmény okozta trauma. Jellemző ez a gyerekekre, vagy csak én viseltem ilyen rosszul a bent töltött időt?
Dr. Jázmin: – Kórházban lenni senki sem szeret, a kicsikre viszont ez hatványozottan igaz.
– Egy bohócdoki biztosan enyhített volna a félelmemen…
Dr. Lala: – Nehogy azt higgye! A 2–3 év közötti kisgyerekek irtóznak mindentől, ami idegen, ismeretlen. Lehet, hogy ha tíz évvel korábban kezdjük ezt a szakmát, és találkozik velünk, ma még rosszabb emlékei lennének arról a néhány napról.
– A felnőttek között is akadnak, akik számára a bohócok nem a jókedv, hanem a félelem forrásai. Vajon miért rettegnek sokan önökről?
Dr. Jázmin: – Nekem meggyőződésem, hogy a mozivásznakat elárasztó horrorfilmek nagyban hozzájárultak ehhez. Nem véletlen, hogy a coulrofóbia, vagyis a bohócoktól való félelem a gyerekek körében sokkal ritkább, ők még nem néznek ilyen marhaságokat. A kamaszok már sokkal inkább. Stephen King Az című könyvének filmes adaptációja például nagyon sokat ártott nekünk, megjelenése óta a 14–18 év közötti fiatalok jelentős hányada ugyanis iszonyodik tőlünk. Gyakran magyarázkodnunk kell, hogy mi nem vagyunk gonoszak, szórakoztatni, gyógyítani szeretnénk.
Dr. Lala: – A másik ok a szülőkben keresendő. Sűrűn előfordul, hogy az anyuka vagy apuka azt mondja az ölében ülő gyereknek: „Nézd, egy bohóc! Nem kell tőle félni!” Abban a pillanatban, ahogy elhangzik ez a mondat, a kölyök már ordít is.
– Az egy dolog, hogy én nem találkoztam bohócdoktorokkal a mandulaműtétem után. De akadt egyáltalán olyan a 90-es évek elején, akinek ez volt a hivatása?
Dr. Lala: – Magyarországon biztosan nem. A legendás amerikai orvos, Hunter Doherty „Patch” Adams, akiről egy remek film is készült az Oscar-díjas Robin Williams főszereplésével, már a 70-es évektől bohócnak öltözve látogatta az árvákat, betegeket és időseket, ám hazánkban a gyógyításnak ez az alternatív formája csak a 2000-es években honosodott meg.
– Ki volt az úttörő?
Dr. Lala: – Egy darabig tagja voltam az osztrák Rote Nasen elnevezésű bohócdoktorcsapatnak, majd leváltam erről a társaságról. Szerénytelenség nélkül azt mondom, tulajdonképpen én.
– Miért lett különutas?
Dr. Lala: – Mert úgy éreztem, kevés időt töltök a gyerekekkel. Előadtunk egy néhány perces etűdöt, aztán már mentünk is tovább. Engem viszont érdekelt a kicsik betegsége és a szülők lelkiállapota is. 2000-ben az egyik professzor barátom segítségével saját lábra álltam, megalapítottuk a Magyar Bohócok a Gyerekekért Alapítványt. Jövőre leszünk húszévesek.
– Változott a magyar emberek segítőkészsége ebben a bő két évtizedben?
Dr. Lala: – Hullámzó. Ha nem kapunk kellő publicitást, a társadalom megfeledkezik rólunk. 2014-ben készült rólam egy tévéfilm Halász Glória rendezésében, és átütő sikert aratott: 2015-ben az adó egy százalékából származó bevételünk háromszorosa lett az előző évinek. Emellett Novák Hunor gyermekorvos interjújának is sokat köszönhetünk, több mint 3,5 millió forint adomány érkezett hozzánk a megjelenését követően. Ez a cikk az interneten azóta is időről időre szárnyra kap, érdekes módon mindig akkor, amikor anyagilag nehéz helyzetbe kerülünk. Legutóbb novemberben kapták föl, akkor több mint négymillió forintot hozott az alapítványnak.
– A székesfehérvári vizitekre még mindig biciklivel jár?
Dr. Lala: – Pár éve kaptunk egy személyautót. Az ajándékozó azt mondta, nem szeretné, ha továbbra is biciklivel mennék a vidéki gyerekekhez. Rengeteg a jólelkű ember, a politika azonban sokakat megfertőz…
– Hogy érti ezt?
Dr. Lala: – Tavalyelőtt a Vitézi Rend megkeresett minket, hogy csatlakozzunk a csokoládégyűjtő akciójukhoz. Tetszett az ötlet, egy percig sem hezitáltunk, igent mondtunk a felkérésre. Ám amint ez kiderült, a támogató, amellyel évek óta szorosan együttműködtünk, hátat fordított nekünk, a vezető ugyanis sérelmezte, hogy egy Horthy Miklóssal szimpatizáló szervezettel álltunk össze. Az egészben az a legérdekesebb, hogy a szóban forgó pénzintézet rendszeresen képviselteti magát a másság elfogadását hirdető rendezvényeken. Én másképp működöm: ha arról van szó, hogy egy halálos betegségben szenvedő kisgyereken segíthetek, akkor az ördöggel is hajlandó vagyok lepaktálni.
– Az orvosok elismerik a bohócdoktorok fontosságát?
Dr. Jázmin: – Időbe telt, amíg elfogadtak bennünket, de ma már sokan közülük kollégának szólítanak minket. A nővérek pedig kezdettől fogva imádják, ha köztük vagyunk, mert feldobjuk a kórházban töltött szürke, sokszor nyomasztó hétköznapjaikat.
– És a szülők hogy viszonyulnak önökhöz?
Dr. Jázmin: – Van, hogy nekik is segítségre van szükségük, hiszen iszonyú erőpróbán mennek keresztül. Előfordul, hogy csak azt kérik, öleljük át őket. Jólesik nekik a támasz: egy kis figyelem, kedvesség és humor ha csak rövid ideig is, mindig oldja a feszültséget; amíg mi bohóckodunk, nemcsak a gyerekek, hanem az édesapák és édesanyák is elfeledkeznek egy kicsit a problémákról.
Dr. Lala: – Persze az is kell, hogy csináljunk bűvészmutatványt, fújjunk buborékot és viccelődjünk, de vannak olyan szituációk, amikben nincs helye a humornak. Az ilyen esetekben már az is óriási segítséget jelent, ha végighallgatjuk a másikat, hagyjuk, hogy elpanaszolja a bánatát. Az orvosnak és a nővérnek nincs ideje erre.
– Improvizálnak a viziteken?
Dr. Jázmin: – Sokan kérdezik, hogy tudunk ilyen frappánsan kezelni bizonyos helyzeteket. A válasz: a váratlanság. A mi munkánkat nem lehet begyakorolni, hiszen nincs két egyforma gyerek, két egyforma lefolyású betegség. Nem játsszuk a művészt, mindig rögtönzünk.
– Szoktak találkozni a gyógyultakkal?
Dr. Lala: – Nagyon sokszor, hiszen például a rákot legyőző gyerekek évente járnak kontrollra.
– Mit szólnak, amikor ismét meglátják önöket?
Dr. Lala: – Múltkor mosolyogva megkérdezte tőlem egy srác, emlékszem-e, mennyire átvertem őt, amikor pumpával úgy csináltam, mintha injekciót adnék neki, és azt mondtam, az igazi feleennyire sem fog fájni. Mondtam, igen, lehet, hogy füllentettem, de emiatt engedted meg végül a nővérnek, hogy beadja az oltást. Nagy örömmel tölt el, amikor ez jut rólam eszükbe, nem pedig a csokoládé, amit kaptak tőlem.
– Mi a legnehezebb a hivatásukban?
Dr. Lala: – Úgy humorba ágyazni a jó tanácsokat, hogy komolyan vegyék őket. Nemrégiben volt itt egy 14 éves lány, aki rendszeresen megvágta pengével a csuklóját. Az orvosok megkértek, beszélgessek el vele, próbáljam meg rávenni, hogy hagyja ezt abba. Leültünk, majd közöltem vele, hogy rosszul próbálkozik. Azt a tanácsot adtam neki, hogy ne keresztben vagdossa magát, hanem hosszában. Erre rám nézett kikerekedett szemekkel, és azt felelte: „De hát akkor elvérzek!” Utána egyikünk se szólt egy szót sem. A lány rájött, hogy hülyeséget csinált. Azóta nem járt a kórházban.
– Előfordul, hogy eltörik a mécses önöknél, bohócdoktoroknál?
Dr. Lala: – Persze, főzés közben, amikor hagymát pucolok, mindig folyik a könnyem.
– Na, de komolyan! Szoktak sírni?
Dr. Lala: – A gyerekek előtt sosem.
