A hunok legvalódibb fajtájából származom…

Örvendetes, hogy újabban többen is foglalkoznak a népvándorlás kora rettenetesnek mondott népével, a hunokkal. Okkal. Mert egyre inkább igaznak tűnik a krónikások állítása, miszerint közünk volt egymáshoz, ne adj’ Isten, magunk is hunok lennénk. Vagy ha nem is, de hogy közünk volt egymáshoz és nem is kevés, azt már egyre többen mondják, és az újonnan feltárt források igazolják. Már Bóna István, a hunok nagy ismerője és a róluk szóló könyv szerzője is azt a megállapítást tette, hogy a magyarság hosszú időn keresztül beletartozott a hun birodalomba, így arról beszélni, hogy a hunokkal semmi kapcsolatunk nem volt, tudománytalan. Mert nyilvánvalóan volt. Így gondolta a legnagyobb magyar is, amikor naplójába a fenti sorokat feljegyezte.

A korabeli Európa királyi udvaraiban tökéletesen tisztában voltak az Árpád-házi királyok hun származásával és népeik hun eredetével. Nem véletlen az, hogy Magyarországot az európai nyelvek többségében Hungáriának nevezték. Érdekes okleveles bizonysága, megdönthetetlen bizonyítéka van ennek a bécsi levéltárban mindmáig fellelhető okiratban. Kár, hogy a huntagadás vehemensei erről nem akarnak tudomást venni. Megértéséhez azonban a történelem boszorkánykonyhájának legrotyogóbb üstjébe kell beletekintenünk, mert nem akárkik rakták alá a tüzelőt az 1276. november 21-e és 1278. augusztus 26-a közt eltelt alig két esztendő alatt.

A csehek királya, Přemysl Ottokár, e néven a második, akit pártütő főurai lázongása is fenyegetett, belátta, ha ütközetre kerül sor, a német birodalom és Magyarország egyesített hadaival megküzdeni nem tud. Kényszerhelyzetében Otto brandenburgi grófot és Bruno olmützi püspököt küldte alkudozni Habsburg Rudolfhoz. A békét Bécsben, 1276. november 21-én, Ottokárra nézve igen súlyos feltételek mellett kötötték meg. A megállapodást okiratba foglalták. Ma is megtekinthető a bécsi császári levéltárban. Rudolf fiának, Hartmannak eljegyezték Ottokár lányát, Kunigundát, és Ottokár fiának, Vencelnek eljegyezték Rudolf leányát, Jutát.

A békébe a magyar király és alattvalói is belefoglaltattak. A szerződésben azonban nincsenek megemlítve azok a roppant értékűnek mondott ősi családi kincsek, amelyeket „Attila magyar király” óta gyűjtöttek, és amelyeket IV. Béla halála után lánya, Anna, a mazówei herceg özvegye Csehországba vitt és vejének, Ottokárnak átadott, és amelynek visszaadását Ottokár a bécsi békekötéskor megígérte. Deviszont ezeknek a tárgyaknak a listáját az osztrák évkönyvekbe, az Annalium Austriae Continuatio Vindobonensisbe lejegyezték, ekképpen:

„Promittens Rex Boemie memorato regi Ungarie omnes thesauros reddere, quos aliquando amita ipsius regis Ladislavi Anna regina de Mazowe asportaverat eique tradiderat, videlicet duas coronat aureas et screpta regalia, ac preciosissimam amphoram auream, nobilissimisque gemmis undique adornatam, mire pulchritudinis, et alia quam plura clenodia aurea, que a tempore regis Ungarie Attile et ab aliis successoribus suis usque nunc in Ungaria fuerant conservata.”

Ami magyarul így hangzik:

„A cseh király megígérte, hogy visszaadja a magyar királynak mindazokat a kincseket, amelyeket egykor maga László király nagynénjétől, Anna mazówei királynőtől hozott és átadta neki, nevezetesen két aranykoronát és egy vésett dísztárgyat és egy igen becses aranykorsót, ami minden oldalán nemes ékszerekkel van ékesítve, csodálatos szépségű és még sok más, valamint az arany ékszereket, melyeket Attila magyar király korától és más utódaitól mindmáig Magyarországon őriztek.”

Igen, jól olvassa a tisztelt olvasó, szó szerint így fogalmaz a jegyzőkönyv: Attila magyar király. Ottokár azonban cseppet sem gondolta, hogy a Bécsben kötött béke feltételeit lelkiismeretesen teljesíteni fogja. Előbb megszilárdította a helyzetét az otthoni ellenzék letörésével. Felesége, a magyar IV. Béla leánya, Kunigunda is bosszúra ingerelte szemrehányásaival. Ottokár a német birodalomban titkos alkudozásokba kezdett Rudolf ellenségeivel. A feszültség a két uralkodó között minden nappal erősebb lett, olyannyira, hogy dúlni kezdték a másik jószágait és pusztították egymás területeit.

A kitört viszálynak a két király biztosai, Bruno olmützi püspök és Fridrik nürnbergi várnagy mint békebírák újabb békeszerződéssel igyekeztek véget vetni, amelyet 1277. május 6-án Bécsben Rudolf is, és Ottokár is szentesített, és amelybe László király és öccse, András herceg is újra bele lett foglalva. Az Ottokár által hitelesített példány a bécsi császári levéltárban ma is megvan. Ezután Rudolf a magyar királlyal való jó viszonyát erősítendő, Clementia leányát a pápa belegyezésével eljegyeztette András herceggel.

A római és a cseh király kiújult viszályát az az újabb egyezség lett volna hivatva megszüntetni, amelyet Ottokár Prágában 1277. szeptember 12-án írt alá, belefoglalva más rokonaival együtt Lászlót, Magyarország fölségesnek nevezett királyát. De a Prágába vitt magyar királyi kincseket az akkor 37 éves Ottokár most sem adta vissza, hivatkozással az akkor 15 éves László kiskorúságára, azon megjegyzéssel, hogy azokat László nagykorúságáig senki jobban nem őrizheti, mint ő, akit a magyar királyhoz a legszorosabb családi rokonság köt. Az amúgy is lobbanékony László gyereknek minősítése hallatán dúlt-fúlt, és onnantól kezdve készült a leszámolásra.

Rudolfnak lehetetlen volt nem látnia, hogy László és Ottokár között fennálló csillapíthatatlan ellentétet csak fegyverrel lehet elrendezni. Ügyesen lépett, nemcsak fiává fogadta Lászlót a Hainburgban 1277. november 11-én megtartott összejövetelükön, de véd- és dacszövetséget is kötöttek Ottokár ellen. Szövetségüket nem csak esküvel, de kézadással is megerősítették. Az ezt követő csata eseményeit ismerjük. Több napig tartó előcsatározások után 1278. augusztus 26-án Kun László katonái Ottokár seregét szétverték, a királyt pedig a harcmezőn megölték. (Az ütközet 700 éves évfordulóján, 1978-ban emelt emlékműről a csata igazi győzőjének, Kun Lászlónak még a nevét is lefelejtették.)

Az Anna által Prágába vitt magyar királyi kincsek soha nem kerültek vissza Magyarországra. Szent István kardját ma is a Szent Vitus-székesegyház kincstárában lehet megtekinteni. Ugyanakkor az osztrák évkönyv okiratából más is kiderül. Mégpedig az, hogy Rudolf udvarában tökéletesen tisztában voltak a magyar uralkodók hun származásával és hun tudatának meglétével. Az ennek jelentőségét szándékosan elhallgató, a magyar historikusok által elbagatellizált irattal történettudományunk nem tudott mit kezdeni, és nem is akart. Jobb volt szokás szerint tagadni az Árpádok hun voltát és a magyarság hun származását.

A Prágába elhurcolt kincsek, köztük két aranykorona (duas corona aureas), a királyi jogarok (sceptra regalia), egy szék (sella) és közöttük a legérdekesebb, az ékköves aranycsészeként említett scutella ma már nincsenek ott. Az egy szem kardot (gladio) kivéve, amely majd száz év múltával bukkan fel a prágai Szent Vitus-székesegyház leltárában. Szent István kardjaként említik 1368-ban. Ahogy a bécsi kincstárban látható legendás aranyhüvelyes szablyát, az Árpád-házi uralkodók tulajdonát Atilla kardjaként mutogatják.

Az említett „sella”, azaz a „szék” sem akármilyen ülőke lehetett. A magyar régmúltban egyetlen székről történik említés. A királyi trónról, amelyről a koronázó város a székes nevét is kapta. III. Béla kori oklevél említi: „in Albensi ecclesiae ubi sedes regalis est” („Albensis templomában, ahol a királyi rezidencia található”), ami a fehérvári templomban álló trónra vonatkozik. Egy 1240 körül Magyarországon járt osztrák szerzetes rímes krónikája szerint a koronázáskor a magyar királyokat Szent István székébe ültetik: „Reges usque hodie (quando coronatur) prefati Stephani solio locantur.” („A királyok mind a mai napig / amikor megkoronázzák / ülnek a fent említett István trónján.”) Ezután a királyi trónszékről nem történik több említés. Talán az egyik korona mégiscsak előkerült? 1860-ban a felvidéki Nyitraivánkán szántás közben fordult ki egy a földből. Monomakhosz koronájaként ismerjük.