A jobboldali influenszer

– Lánczi Tamás nemrégiben úgy mutatta be a műsorának egyik vendégét, hogy „Deák Dániel, de nem az a Deák Dániel”, és minden bizonnyal nem tévedett nagyot, amikor feltételezte, hogy a nézők pontosan tudják majd, kire utal. Hogyan lett önből „az a” Deák Dániel?

– Tizennégy évesen, 2006-ban kezdtem el érdeklődni a politika iránt. Akkor került nyilvánosságra az őszödi beszéd és támadtak meg a rendőrök ártatlan embereket az utcán, úgyhogy egy rendkívül intenzív politikai időszak közepén éltünk. Ez indított arra, hogy aktívan kezdjek foglalkozni a belpolitikával, legyen szó akár a megértéséről, akár éppen a tüntetéseken való részvételről. 2010-ben aztán nem is volt kérdés, hová jelentkezzem egyetemre: az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának politikatudomány szakán kezdtem tanulni, másodéves hallgatóként pedig már a Nézőpont Intézetnél kaptam lehetőséget. Nagyjából tíz éve dolgozom tehát elemzőként, és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy tagja lehettem annak az első elemzői generációnak, amelynek tagjai már fiatalon megjelenhettek a televízióban, és értelmezhették az aktuális politikai eseményeket. Huszonhárom évesen ott lehettem a nagy öregek mellett, ami azelőtt szinte elképzelhetetlen lett volna; cikkeztek is róla az ellenzéki sajtóban, miért kellene bárkinek is egy fiatal gyerekre hallgatnia. Ez viszont nem tántorított el: akkor is hajtott már a tenni akarás, és valószínűleg ez a tízévnyi folyamatos munka és jelenlét az oka annak, hogy én lettem mára „az a” Deák Dániel.

– Sokaktól eltérően láthatóan kifejezetten szeret vitázni a politikai kérdésekről másképp gondolkodókkal, és rendszeresen bizonyítja, hogy szinte képtelenség kihozni a sodrából. Milyen személyes képességek, tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy mindig meg tudja őrizni a hidegvérét?

– 2006-ból számomra mind a mai napig emlékezetes, amikor a tévében Kéri Lászlót és a hozzá hasonló balos megmondóembereket néztük otthon, amint vért izzadva próbálják bagatellizálni a helyzetet, és úgy tenni, mintha teljesen normális lenne, ami az országban zajlik. Akkor, tizennégy évesen elhatároztam, hogy én leszek az, aki bemegy a tévébe, és megmondja nekik, hogy ez mind hazugság. Ehhez a tenni akaráshoz és igazságérzethez nyúlok mind a mai napig, amikor egy-egy vita során meg kell védenem az álláspontomat.

– Politikus soha nem akart lenni?

– Nem. Sokkal nagyobb szabadságot és mozgásteret jelent véleményvezérként, elemzőként kifejteni, amit gondolok, és a politikának sokkal szélesebb spektrumát tudom így megismerni. Igaz persze, hogy a feladat könnyebb is, mint politikusnak lenni, akinek minden lépését és mozdulatát figyelik, és egyetlen rossz mondat véget vethet a karrierjének. Egy elemző esetében a tévedést ennél lazábban kezelik.

– Mit jelent önnek az, hogy ennek a politikai – jobboldali, konzervatív, fideszes, ki hogyan nevezi – családnak a tagja? Gyakorlatilag ebben nőtt fel…

– A közvetlen családom is jobboldali, jobboldali közegbe születtem – bár a XIII. kerületben, tehát a szélesebb környezetem baloldali volt –, és mindig is éreztem, hogy egy nagyobb jobboldali közösség tagja vagyok. A munkám során is ezt tapasztalom: bárhová megyek az országban, lakossági fórumra vagy baráti kirándulásra, mindenütt ugyanilyen erős, összetartó társasággal találkozom.

– A Megafonról, amelynek tagja, már rengetegen tudnak, de azzal kevesen vannak tisztában, valójában mi is az. Mit jelent megafonosnak lenni?

– A Megafon is egy közösség, célja éppen a politikai közösségünk továbbépítése. Nem csupán arról van tehát szó, hogy folyamatosan jelen vagyunk az internetes felületeken, de rendszeresen szervezünk rendezvényeket – nemegyszer több ezer résztvevővel –, ahol találkozhatunk, eszmét cserélhetünk, politikai témákról beszélgethetünk. Hasonlít a kétezres évek polgári köreire, valójában azoknak modernizált formájáról van szó. A Mega­fonnál egyébként heti rendszerességgel tartunk megbeszéléseket, és összehangoljuk a kommunikációnkat, hogy így szervezetten jelenjünk meg a nyilvánosságban. Valójában az újságírói-szerkesztői munka párosul egy politikai közösség sajátosságaival: politikai akciócsoportként definiáljuk magunkat.

– A Megafont képviselő, a közösségi média felületein megjelenő arcok ráadásul rendkívüli sokszínűséget mutatnak, sokkal inkább, mint az egyéb szervezett kommunikációs csoportok képviselői.

– Maga a jobboldali politikai közösség is sokszínű: a Jobbikból kiábrándult, Fideszhez csatlakozott szavazótól a budai értelmiségin keresztül a kétkezi munkásig gyakorlatilag mindenféle típusú ember megtalálható itt, ezt pedig szerintem a Megafon is nagyon szépen lefedi. Filep Dávid, aki keményebben, radikálisabb hangnemben fogalmaz, nem feltétlenül azokat tudja megszólítani, akiket Rákay Philip vagy Kötter Tamás. Így tudjuk lefedni azt a jobboldali tábort, amely 2022-ben több mint hárommillió szavazatban mutatkozott meg.

– Első könyve, A Fidesz-recept hivatalos bemutatója után beszélgetünk. Mi a kötet története?

– Schmidt Mária főigazgató asszony a 2022-es választás éjszakáján kért meg a könyv megírására, mivel részese voltam a kampánynak, a Megafon keretében pedig egy olyan újdonságot hoztunk létre, amiről korábban más nem írt – hacsak nem a balliberális oldalon, kívülről, ellenséges hangvétellel. Tavaly nyáron-ősszel fogtam hozzá, és nagyjából az év végére el is készültem vele, a megjelenést pedig a választások egyéves évfordulójára, illetve a Fidesz harmincötödik születésnapjára időzítettük. Kifejezetten kellemes élmény volt az írás: vissza kellett idéznem, amit átéltem, újragondolni az ebben az időszakban történteket. A kampány rendkívül intenzív volt, az utolsó hetei különösképpen, és jó volt gondolatban ismét végigélni ezeket az eseményeket.