Hirdetés

Laurent Obertone új könyve, a Gerilla arcba dobott kesztyű. Látomás vagy nagyon is eleven helyzetkép arról, ami Franciaországban küszöbön áll. A történetet egyrészt nem illő elmesélni, másrészt nem is ez a lényeg, minden csak ürügy, hogy a politikailag korrekt közbeszéd terhe alatt szétrohadó francia társadalomra vessünk egy pillantást. Annyit azért elárulhatunk, hogy minden néhány pisztolylövéssel kezdődik. Egy külvárosban társaival együtt sarokba szorított rendőrnél elszakad a cérna, és bár beleverték a fejébe, hogy soha, semmilyen körülmények között nem használhatja szolgálati fegyverét (mert Franciaország már itt tart), mégis tüzel, és ezzel véres események láncolatát indítja útjára.

A gettó fellázad, az iszlamista bandák átveszik a hatalmat. Megkezdődik az öldöklés, amelyet nagyjából egy tucat szereplő személyes sorsán keresztül vetít elénk Obertone. Azonban mindannyian csak kellékek a globalista bábszínházban, jelenlétük, sorsuk bemutatása csak arra szolgál, hogy a tiltások és tűrések rendszerében bukdácsoló francia embereket szemrevételezzük. Hogy végül megértsük, miként süllyedt ez a nagy európai nemzet agymosott idióták tömegévé, a történelem akarat nélküli epizodistáivá.

Hogy a Gerilla a jelenben vagy a jövőben játszódik-e, nem lényeges. Ahogyan Orwell 1984-e is az akkori jelenre vetített reflexió, a Gerilla sem pusztán politikai jövendőmondás, hanem rosszabb: egy lehetséges jelen. És ahogyan az 1984-ben a terpeszkedő, minden pórusba behatoló diktatúra egyszerűen csak létezik, időbeli, térbeli korlátok nélkül, úgy hatalmasodik el Obertone Franciaországában is az illedelmes elmebaj, az etnikai mazochizmus és az ideológiai terror. Minden értéket átértékeltek, saját impotenciájukat pedig szabadságnak hazudják. A legtöbb ember megadóan várja a végső csapást, amelyet még a helyén kezelni sem tud, nemhogy elhárítani.

Ahogyan fogynak a lapok, képek peregnek le a szemünk előtt. Apró mozaik­kockából áll össze Obertone túlontúl ismerős valósága. Látjuk magunk előtt a négerektől roskadozó hajókat az olasz partoknál, a magyar határ felé tekingető kurd, szír, bangladesi fiatal férfiak ezreit, felidézzük az Allah akbar!-ozást a Keletinél, sorra megelevenednek az álproblémáról, együttélésről, toleranciáról szavakat okádó rossz európaiak.

Obertone nem ítélkezik. Nála nincs katarzis, nincs megigazulás, jellemfejlődés. Még csak szépirodalmi alkotásnak sem neveznénk a Gerillát. Sokkal inkább annak, aminek titkosszolgálati elemző alkotójának akaratából eredetileg is készülhetett: a romlás precíz összefoglalójának, a tömeggyilkosságok logisztikai hátterezésének, hideg szakmai beszámolónak. Ebben a történetben nem ismerjük meg a győztesek motiváció­it. Nem ők az érdekesek, hanem azok, akiknek az akaratából az iszlamisták megérkezhettek, szervezkedhettek és háborút indíthattak ellenünk. Obertone nézőpontja szükségszerűen a vesztes franciáké, hiszen ők engedték ki a szellemet a palackból, ők szabadították rá a bajt magukra.

A Gerilla valósággal hemzseg a tételmondatoktól. Ilyeneket és hasonlóakat olvasunk minden harmadik lapon: „Mióta megszületett, a félelmeit engedelmességgé alakították át. Megtanították neki, hogy még azt is illedelmesen fogadja, ha megölik.” „A szociálisan érzékeny ember az az élőlény, amely legkevésbé képes előre megérezni a bajt.” „Mikor váltunk áldozati bárányokká? A múltban sose tette fel ezt a kérdést. És a jelenben nem maradt ideje megválaszolnia.”

Amikor az ember nyugtalanul leteszi a regényt (és napokig a hatása alatt áll), kapaszkodókat keres a valóságban. Valami megnyugvást, hogy valahogy másképp, békésen is történhetne majd. És akkor szembejön vele egy hír, éppen Franciaországból: négynaponta öngyilkos lesz egy francia rendőr. Aztán a másik: négy társát halálra késelte a rendőrőrsön egy 45 éves, húsz éve már Franciaországban élő, egyébként Martinique szigetén született francia rendőr Párizsban…

A jövő elkezdődött. Vagyis már réges-régen itt van, csak nem mertük észre­venni.