– „A harmadik voltam akkor éjjel, aki kimondta. Hogy nem, nem kérünk engedélyt, nem várunk, nem alkudozunk. Igen: csupa nem. Nem kuncsorgunk, hanem megalapítjuk. Azonnal és haladéktalanul. Mert jogunk van hozzá. Mert azt játsszuk, hogy normális országban élünk.” Ezek az Ön szavai, amivel leírja a Fidesz alapításának napját 1988-ban. Milyen tervekről beszélgettek akkor?

– Harmincheten írtuk alá akkor az alapító nyilatkozatot, de ennél lényegesen többen voltunk ott. A vita két fő csapásirányon zajlott. Az egyik elképzelés az volt, hogy megalapítjuk a Fideszt és lesz, ami lesz, a másik, Diczházi Berciéké, akik azt mondták, hogy csak egy szándéknyilatkozatot adjunk ki arról, hogy szeretnénk egy új szervezetet alakítani, aztán nézzük meg, hogyan reagál a hatalom, és utána elválik, hogy mi lesz. Végül az előbbi elképzelés győzött, hiszen az a korosztály a helyzetből adódóan akkor nem is tehetett másképp. A mai napig biztos vagyok benne, hogyha aznap csak egy szándéknyilatkozatot adunk ki, akkor ma nincsen Fidesz.

– A párt megalakítása előtt hosszú évekig foglalkozott a disszidálás gondolatával. Miért maradt mégis itthon, és döntött úgy, hogy a hazai politikai élet formálójaként részt vesz a közéletben?

– A disszidálás eldöntött tény volt, hiszen az én családomban visszatérő kísértetnek számított. Nagyapámékat kitelepítették, de itthon maradtak, majd 1956-ban a nagyapám kivitte az apámat a határsávba, hogy legalább ő menjen el innen. Apám körülbelül tíz percet töltött el kint, és visszajött. 1982-ben érettségiztem, akkortájt az apámmal hosszan beszélgettünk arról, hogy elmegyek, de mégis maradtam. Ma már tudom, hogy soha nem tudnék elmenni ebből az országból.

– A várakozásaikkal szemben mi történt 1988–89-ben az itthoni közéletben, mit tudtak megvalósítani a terveikből és mi hiányzott, hiányzik ma is?

– Hogy mi történt? Egyfelől minden megváltozott. Aki élt a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évek kádári Magyarországán, annak nem kell megmagyarázni, hogy ez mit jelent. Kádár disznóóljában a „foglár háta mögötti” szabadságot éltük. Azután pedig szabadok lettünk. Ez nem elfelejthető, és nem tehetünk úgy, mintha nem történt volna meg, mintha nem velünk történt volna. S hogy mi hiányzik? Az élhető élet hiányzik. De ez nem speciálisan magyar probléma. Ez a nyugati civilizáció ügye.

– György Attila, erdélyi író barátjának 2005-ben megjelenő Harcosok könyve bemutatóján azt mondta az ott jelenlévőknek, hogy Magyarországra keletről jön majd a megváltás. Innen várja az élhető élet megteremtésének feltételeit?

– Amikor azt mondom, hogy a megváltás keletről jön, akkor semmi másra nem gondolok, mint arra, hogy előbb-utóbb vissza kell szereznünk a spiritualitást. A komp-ország sztereotípiájával élve, mi magyarok, hajókázunk kelet és nyugat között és az a vágyunk, hogy kikössünk nyugaton, mert azt gondoljuk, hogy akkor nagyon jó lesz. A magyarság 1100 esztendejét tekintve a mai napig nem tudja, hogy a saját lelkéből mennyi mindent vett el, azért a nyugatiasságért. Annak idején Szent István Rómát választotta Bizánc helyett, és eldőlt a kérdés. Ez egyfelől történelmi kényszer volt, egy szláv és ortodox tengerben, illetve később a középkorban, az iszlám hódítás kellős közepén. Ennek ellenére a nemzet lelke, számos szegmensét tekintve keleti, ami egyáltalán nem baj. Kelet soha nem adta fel a spiritualitását, és az intellektualitását úgy, mint a Nyugat. Nem áldozta fel Mammon oltárán a lelkét szemben a reformációval, ami mindent a haszonelvűség mércéjével mért. A nyugati civilizáció, mindenki tudja, halálra van ítélve, de most a régi Rómával ellentétben nem évszázadokról beszélünk. Jó esetben évtizedek vannak a nyugati civilizációból hátra. Ez a rendszer össze fog omlani, mert nem lehet piaci versenyre, GDP-re és szabad piacra korlátozni az emberi életet. Számos dolgot észre kéne, hogy vegyünk, attól függetlenül, hogy ki van hatalmon. Mi még mindig ott tartunk, ahol a Nyugat tartott harminc éve, hogy azt hisszük a szabad piac, a globalizáció és a nemzetek felettiség megold mindent. Ebből a szempontból tökéletesen egyforma a kommunista internacionalizmus és a tőkés globalizáció. Az egyik a proletár nemzetköziségről beszélt, míg a másik a tőke nemzetköziségét hirdeti mint megváltást, de a kettő ugyanaz. Ezzel szemben a megváltás a Nyugaton már éledező nemzeti reneszánsz lesz. A liberalizmus csődöt mondott, megbukott. Egyetlen kérdésre sincsen válasza, és haldoklik. Még mindig úgy csinál, mintha rajta kívül nem lenne semmi más, pedig lesz.

– A keleti spiritualitást és a Nyugatról érkező nemzeti reneszánszot emlegetve ismét a kelet–nyugat közötti ringatózás látszik. Ön szerint a kettő ötvözete hogyan és milyen feltételekkel tud megvalósulni itthon a mindennapokban?

– Úgy, hogy elővesszük Krúdy Gyulát. Jó, ez így nem érthető. Hamvas Béla. Nemzeti reneszánsz és a könyvek, az olvasás forradalma. Az idióta képi kultúrától való elfordulás: mindez a mindennapok lehetősége. Aki ma nem olvas a gyerekének, hanem hagyja, hogy csak a tévé formálja a lelkét, az bűnöző. Ady Ős kajánja – na azt kellene megfejteni, hogy értsünk valamit a keleti életből, s a saját keletiességünkből. Nem olyan nehéz ám ez, s lassan mindenki érezni fogja, miről van szó. Úgy ürül ki a Nyugat, ahogy kiürült Róma. Hogy is írja Verlaine? „Az önimádat büszke heverőjén fekszem, s jőnek a szőke, roppant barbár hadak”. Valahogy így heverünk mi is az önimádat büszke heverőjén, Pangloss mester létező világának legjobbikában. De hamarosan felkelünk. Vagy felkeltenek bennünket a közelgő barbár hadak. Nem lesznek szőkék, az biztos, de elsöprik ezt a beteg civilizációt. Ha van felelőssége az én generációmnak, és a fiaim generációjának, az pontosan az, hogy ezt a szellemi csődöt, ne valami iszonyat váltsa fel, mert a történelemben láttunk már ilyet. Ha ma lennék tízéves, és még tíz évet kellene ilyen körülmények között élnem, két választásom lenne. Vagy hozzáhülyülnék a közeghez, vagy keresnék valamit, ami minden ízében más. A fiatalok az utóbbi felé hajlanak, és többnyire szeretnek a szélsőségesek között lavírozni, hiszen van egy közeg, ami kitermeli ezt. Viszont erre az ellenszer nem az, hogy mindenki liberálissá hülyül, hanem az, hogy találunk egy olyan középutat, ami élhetővé varázsolja ezt a világot, amiben élünk. De ez nem liberalizmus, és nem is egy végletes rendpárti kaszárnyaideológia kell, hogy legyen.

– Ön szerint milyennek kellene lennie az élhető középútnak?

– Én a mai világ és a kor mellett járok, és élek. Az élet mindennapi élhetősége szempontjából Krúdy Gyula Magyarországában találom meg azt, amiből ma vissza kéne varázsolni valamit, Krúdystul, Tabánostul, vidék-Magyarországostul, az akkori Erdélyestül. Le kell lassítani az időt, mert meg fog minket zabálni a verseny, a gyorsaság meg a sebesség. Ehhez képest mindennap azt halljuk, hogy nem vagyunk versenyképesek, de ki akar versenyezni egész életében, és miért? Miért nem lehet Krúdysan leülni egy nyári délutánon, egy nyárfa alá, meginni egy fröccsöt és nem csinálni semmit? Tényleg reggel hattól este tízig dolgozni kell valami gyárban, gyártani valamit, aminek egyébként semmi értelme? Jó autókat veszünk, konditermekbe járunk futni, egészségtelenül eszünk, és tíz nyugati emberből kilenc nem tud mondani öt percet az életéből, amire azt mondaná, hogy azért érdemes volt élni. Ekkor jön a Kelet megváltása. Keleten még tudnak élni, az arabok, és délen a mediterránok is, jut rá idejük, nem versenyeznek reggeltől estig. Gyula bácsi, kis városok, lányok, hófúvás, Podolin, csönd, Majmunka, húsleves. Ez az élet. Dolgozni muszáj, de csak annyit, hogy mindezt vissza lehessen csempészni. Aki ért hozzá, az majd rendbe teszi a nemzetgazdaságot és foglalkozik a GDP-vel, de ha a jóléthez az kell, hogy mindenki a mostaninál kicsit többet dolgozhasson, akkor annak az életnek nincs értelme. A nyugati civilizáció és mi is, rá fogunk jönni, hogy ahogyan él, az nem élet. Ha egy hétig nem lenne hírek és Győzike show a tévében, akkor a Havanna lakótelepen egyszer csak összetalálkoznának a népek, az elborzasztó házak közötti elborzasztó csenevész fák alatt. Harminc év után megszólítanák egymást, és megkérdeznék, hogy mi történt. Ilyen egyszerű. Az ember nem ab start hülye, csak elhülyül. De úgy gondolom, ha kibírtunk már ennyi időt és mindig újra tudtuk kezdeni, a liberális tőkés világgazdaságot is meg fogjuk haladni.

Usztics Anna