A Keleti rossz szellemei

Szegény gyerekeknek gyűjtünk, szólítja meg a Keleti pályaudvarra érkezőket egy középkorú férfi és egy nő.

– Tudna segíteni néhány száz forinttal?

Két nő-férfi páros dolgozik egyidejűleg, ketten az aluljáró felé vezető lépcsőn közlekedőket szólítják le, ketten a főbejáratnál várják a potenciális áldozatokat.

Hivatalosnak tűnő adománygyűjtő engedélyt lobogtatnak, mellé az aktuális nemes ügyet bemutató színes szemléltetőanyagot. Belemegyünk a játékba, beszédbe elegyedünk velük. Kiderül, hogy a Magyarországi Cigányok Független Szervezete nevében gyűjtenek, a pénzadományokból pedig élelmiszert vásárolnak a rászorulóknak. Ugyanez a páros azonban néhány nap múlva már egy beteg kislány fényképét mutatja, akinek sürgős orvosi beavatkozásra van szüksége, ami nagyon drága…

Az elmúlt évek sikeres akciói, mint az SMA-tól szenvedő kis Zente kezelésére szervezett adománygyűjtő kampány azt bizonyítják, hogy az emberek szívesen adakoznak a bajban lévőknek, különösen ha gyerekekről van szó. Elnézve azonban a pályaudvar főbejáratánál gyűjtögető párost, gyanús, hogy sokkal inkább emlékeztetnek a hajdani Mónika Show főszereplőire, mint egy komolyan vehető szervezet munkatársaira. Jellegzetes tetoválások, melegítőszett, ékszerek. Ha pedig valaki nem ad nekik, durva és sértő megjegyzések.

1. utas: – Bocsánat, most nem tudok adni.

Segélyszervezeti munkatárs: – Majd jövő héten, mi? Te veréb!

2. utas: – Bocsánat, nincs nálam pénz.

Segélyszervezeti munkatárs: – Úgy is nézel ki!

A párbeszédeket szó szerint idéztük. A segélyszervezetnek utánanézve erősödik a visszaélés gyanúja. Miután kértük, hadd segítsünk inkább banki utaláson keresztül, lefényképezhettük az adománygyűjtő lapot.

Az alapítványra rákeresve kiderült, hogy valóban létező szervezetről van szó, amely azonban semmiféle tevékenységgel nem hagyott nyomot az interneten. Elhamarkodott ítéletet alkotni persze kár volna, elképzelhető, hogy a szervezet elnöksége a személyes akciókban hisz, munkatársaik tekintetében pedig nem adnak a külsőségekre, csak a szívjóság számít.

A jóhiszemű feltevést némileg beárnyékolja, hogy az adománygyűjtők nemcsak szóban gorombák, sokszor erőszakosan is lépnek fel. Szó szerint nem lehet őket lerázni; akire ráakaszkodtak, azt sarokba szorítják és nem engedik el, amíg ki nem nyitja a pénztárcáját. A megszólított a legtöbb esetben nem mer odébblépni, fél a várható következményektől. A bátrabbak figyelmen kívül hagyják a megszólítást, elkerülve a szemkontaktust továbbállnak.

A Keletiben az utóbbi időben láthatóan megszaporodtak a lézengő alakok, akik a jelek szerint jól ismerik a segélyszervezeti aktivistákat, de sokkal erőszakosabb és kevésbé kreatív módszerekkel szerzik meg az utasok pénzét. A pályaudvar főbejáratánál, majd pedig belépve valóságos időutazásban van részünk. Úgy működik az úgynevezett lehúzás, azaz a fenyegető magatartással kísért kéregetés, mintha visszarepültünk volna 1995-be. Rossz arcú figurák állják el a főbejáratot, kis csoportok kerengenek az épületen belül, és a jellegzetes áldozattípusokat radarozzák. Kifogástalan érzékkel választják ki azokat az egyetemista, középiskolás korú lányokat és fiúkat, akik biztosan nem állnak ellen, ledermednek, amint egy züllött arcú figura megszólítja őket. Előszeretettel akaszkodnak rá olyanokra is, akik nehéz csomaggal utaznak, vagy láthatóan a vonatukra várnak. Akit kipécéztek, a megszólítás után elszeparálják a többi utastól. Erőszakra nem kerül sor, hiszen a kiszemeltek ritkán mernek ellentmondani. A rendőrség valószínűleg kamerán figyeli a területet; amíg nincs erőszak, nem avatkoznak közbe. Tudják ezt jó eséllyel a pályaudvari hiénák is. Nem is lépik túl a határt, igyekeznek ingerküszöb alatt maradni.

– Nemrég egy vonatról leszálló lány kezéből elvették a poggyászát, majd miután mentek vele pár métert, jelezték, hogy ennek a szolgáltatásnak ára van. A testbeszéd alapján egyértelmű volt, hogy nem adják vissza a bőröndöt, amennyiben nem kapnak pénzt. Közbelépésemet az hiúsította meg, hogy a lány olyan készségesen ment el a bankautomatáig pénzt kivenni a bőröndje visszavásárlására, hogy én éreztem magam kínosan – meséli egy környéken dolgozó hölgy.

Többnapnyi terepszemle után mi magunk is meggyőződtünk arról, hogy a Keletinél gyakorlatilag háborítatlanul sarcolják meg az embereket. Fényes nappal. Az állomáson dolgozó forrásaink azt mondják, az engedékenység egyre merészebbé teszi az elkövetőket. Saját megfigyeléseink szerint pedig az idősebbek több határozottságot mutatnak a fenyegetéssel szemben, mint sok huszonéves fiatal.

– Ezek úgy járnak ide, mint a munkahelyükre. Felvesznek egy kis pénzt, aztán továbbállnak – mondja egy Keletiben dolgozó fiatal srác. Hétről hétre többen vannak, meséli, fürtökben lógnak a főbejárat körül, a lépcsőn üldögélnek, akadályozva az utasok közlekedését. A turisták fővárosi élményeit is jelentősen rontják.

– Az átlag szemlélődő csak a csöveseket és a nagyon szakadt alakokat veszi észre, aki azonban sok időt tölt az épületben, annak föltűnnek a fű alatt zajló események is – mondja egy büféshölgy.

Ezekre az alakokra állítólag akkor sem szólnak rá, ha az épületen belül gyújtanak rá. Senki nem érti, hogy mi történik a Keleti környékén. Teljesen nyíltan zajlanak az események, mindenki tisztában van a helyzettel, mégsem tesz ellene semmit.

– Ezek nem szégyenlősek, ha senki nem szól rájuk, egyre többet mernek – magyarázza egy középkorú férfi, aki minden reggel a Keletibe érkezik vidékről fővárosi munkahelyére. Megérti azonban a rendőröket is, biztos nehéz bizonyítani a bűncselekményeket. Nem törvényellenes az állomáson várakozni és járókelőket megszólítani, az alapvetően békére szocializált emberek pedig képtelenek ellenállni a rámenős fellépésnek. Beszélgetés közben csatlakozik hozzánk a férfi egyik falubelije, maga is számtalan lehúzásnak volt már szemtanúja.

– Ilyenkor próbálok a közelben maradni, hátha szükség van a segítségemre. De amíg nem látom, hogy valaki ellenáll, nem megyek oda. A végén én maradok ott egymagam ezekkel – fejti ki.

Este még riasztóbb a helyzet. A nappali műszakban „dolgozó” bűnözök java része eltűnik, a rosszabb fajta marad a placcon, akik drogfüggőkkel kiegészülve folytatják a zabrálást. A jegykiadó automaták használata este már kifejezetten kockázatos manőver, aki készpénzzel fizet, könnyen magára vonhatja a figyelmet. Az automatákat valósággal körbedongják, mint húst a légy, közben egymásnak jeleznek, hogy kire érdemes figyelni. A boltosok számára is a sötétedés utáni órák az igazán nehezek, de figyelik a boltból távozókat is, kinél van készpénz.

– Iszonyúan koszosak, büdösek. Bejönnek, vesznek ezt-azt, de közben résen kell lenni, nehogy ellopjanak valamit. Egymással és velünk is úgy beszélnek, mint egy állattal. Mire hazaérek, ketyegek a stressztől – mondja egy eladó.

Egy árus elmondása szerint a Keletinek mindig rossz híre volt, ő sosem várt csodát. Sokáig azonban sokáig úgy tűnt, hogy javul a helyzet, és elviselhető szinten stabilizálódik a közbiztonság. A térfigyelő kamerák elterjedése megkönnyítette a rendőrök dolgát, az aluljáróban működő négy kocsma bezárása után sokáig béke uralkodott a környéken. Egy ideje azonban meredeken zuhanni kezdett a biztonságérzetük. A megkérdezettek közül mindenkinek van egy saját elmélete a jelenség magyarázatára. Abban azonban egyetértenek, hogy a fővárosi pályaudvarok között a Keleti mostanra a legveszélyesebb.

Hetekig figyeltük a pályaudvar környékét, mindig ugyanazok az arcok tűntek fel, mindig ugyanazzal céllal. Miután azonban munkatársaink fényképeket készítettek és kérdezősködni kezdtek, illetve felkeresték a pályaudvar rendőrőrsét, másnapra eltűntek a Keleti rossz szellemei. Egy időre. Néhány nap múlva természetesen újra elárasztották a terepet. Az átmeneti siker azonban azt jelzi, hogy talán nem teljesen esélytelen a törvény helyreállítása a főváros egyik legforgalmasabb pontján.