– Mit tudhatunk a Szent István Lovagrend történetéről, történelméről?

– A lovagrendünk neve eredetileg valójában latin név: Cruciferi Sancti Stephani Regis, vagyis Szent István Király Keresztes Lovagjai, s ez a név az 1100-as évek közepe óta él, míg a rend léte visszavezet Szent István királyunkhoz. A XI. században a Szent Földön egy igen fájdalmas keresztény-üldözés végén az akkor létező – mai szóval élve fundamentalista – mohamedán hatalmat egy átmeneti időre felváltotta egy befogadóbb, türelmesebb hatalom, s ekkoriban újra megnyílhattak a keresztény templomok. A magyarok királya ekkor rendkívüli dolgot tett: 1017 és 1018 folyamán zarándokházakat, ispotályokat alapított. Ezek az ispotályok nem csupán kórházként működtek, de itt szállhattak meg, pihenhették ki magukat a zarándokok, ugyanakkor ha valaki beteg lett, ide jöhetett gyógyulni, s egyidejűleg ezek a házak hiteles helyekké nőtték ki magukat.

– Vagyis működtek egyfajta, modern értelemben vett közjegyzői hivatalként is?

– Valóban: ezekben az ispotályokban hitelesíthettek mértékegységeket, tartották nyilván a szerződéseket vagy döntötték el a velük kapcsolatos vitákat. Az ispotályokban szerzetesi közösségek jöttek létre. Fontos tudni, hogy a keresztény lovagrendek valójában egyházi intézmények; így a Szent Sír őrzőiből lett Szent Sír Lovagrend, a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett ispotályból kinövő óriási, s később szuverénné is váló Máltai Lovagrend, illetve a Szent István-i – vagyis stefanita – ispotályokból elindult Cruciferi Sancti Stephani Regis. Szent Bernát – aki a cisztercieknek is meghatározó alakja – a XII. század elején néhány nemes katonát (lovagot) indított Jeruzsálembe, hogy ismerjék meg az ószövetségi templom, vagyis a "Templom" titkait.

– Bármennyire is harcosak voltak ezek a lovagok, nem harcolni indultak!

– Egyrészt senki ne valamifajta modern kalandfilmet képzeljen el, ez a feladat sokkal inkább szellemi elmélyülésről szólt. A szándékaik természetesen békések voltak, ám nem szabad elfelejteni, hogy ha meg akarunk védeni egy kiszolgáltatottat, akkor rögtön találkozunk a lovagság egyik alapvető kérdésével: ha azt kéri valaki, kísérjük át a másik ispotályig, mert fél a rablóktól, akkor kötelességünk átkísérni – és amikor megtámadják, nem az a kérdés, magunkat megvédjük-e, hanem az, vajon képesek vagyunk-e akár az életünket adni a bennünk bízó védtelenért. Említenék is egy máltai lovagrendi példát. Apor Vilmos püspök úr a testével ugrott a részeg orosz katonák és a püspöki palota pincéjébe bemenekült lányok és asszonyok közé. Az Úr segített neki, elfogadva az élete áldozatát, azokhoz a lányokhoz és asszonyokhoz nem nyúlhatott már senki. Szentgyörgyi Cicellének még nehezebb dolga volt, a déli határvédő flotta élén ennek az admirálisnőnek, aki keresztény lovag volt, szét kellett vernie a török csapatokat, másképpen nem tudta megvédeni a rászorultakat.

– Kicsit visszakanyarodva a történelemhez, a Szent Bernát által útra bocsátott lovagok is ezt a gondolkodást követték?

– Ekkorra már megérett az a gondolat, hogy a szerzetesi életnek lehet olyan változata, amelyben a védelem kérdését már kristálytisztán megfogalmazzák, s a három alapfogadalom – a tisztaság, az engedelmesség és a szegénység – mellett egy negyedik fogadalmat is tesznek, amelyben a hit, az egyház és a rászorulók védelmét, ha kell, fegyveres védelmét is vállalják, s e nehéz kérdésben a végső döntést az Úrra bízzák. Így a XII. században a Johannita (ma Máltai) és a Stefanita Rend ispotályos rendből cruciferivé, vagyis keresztes lovagrenddé alakult. A mi anyaházunk ekkor Jeruzsálemben volt, két nagy templommal, remek együttműködésben a johannita testvérekkel.

– Az egyház mikor fogadta el hivatalosan a Stefanita Rendet?

– II. Géza királyunk uralkodása idején és erős támogatásával III. Sándor pápa fogadta el cruciferiként 1150 és 1160 között az addig ispotályos Stefanita Rendet. A Szent Föld ekkor azonban már hihetetlenül erős ostrom alatt állt. 1187-ben Jeruzsálem elesett; elődeink és a johannita testvérek Akkónig hátráltak és védték az ottani várat. Végül a johanniták Rodoszra menekültek, s sikerült is teljes egészében megvenniük a szigetet önálló állami életet is kezdve – szuverenitását a Máltai Lovagrend mind a mai napig őrzi -, a stefaniták pedig Rómában III. Orbán pápa őszentségétől új deklarációt kértek. A pápai bulla szerint a rend központja ekkortól Esztergom, illetve a közeli, szentkirályi ispotály lett. A rend irtózatos vérveszteséget szenvedett Muhinál, utána még talpra tudott állni, ám a 400 éven át tartó, a törökökkel folytatott harcok során – melyek közt számtalan rendkívül sikeres is akadt – ismét meggyengült. A stefaniták akkori tevékenységét egyébként még helységnevek is őrzik: az erdélyi központ, Torda mellett található, ma Keresztesmezőnek nevezett helyen lehetett csak úgy regionális gyűlést tartani, hogy mindenki biztos lehetett benne, nem esik baja, s ha ott valamiben megállapodnak, azt a lovagok ellenőrzik és hitelesítik. Európa más területein és hazánk egyes részein egyébként a máltai lovagok ugyanilyen feladatokat vállaltak és láttak el.

– Úgy tűnt azonban, Mohács végzetes lett a stefaniták számára…

– A mohácsi csatát jószerivel senki nem élte túl, s Esztergom elestekor megszűnt a rend. Istennek hála, azonban az érsekségnek sikerült Nagyszombatba menekíteni az összes esztergomi iratot, köztük a stefanitákra vonatkozó dokumentumokat is; ilyen módon az érseki levéltárban mind a mai napig megvan III. Orbán pápa eredeti bullája, amelyről viszonylag egyszerűen azt is kiderítettük, hogy a tatárjárás során sérült meg.

– Miért történhetett meg egyáltalán a mohácsi tragédia?

– Ma már tudjuk, hogy a mohácsi tragédia nem következett volna be, ha a magyarság nem árulja el saját magát. Dózsa György ugyanis nem parasztháborút, hanem keresztes hadjáratot indított, s azért éppen Zápolya János központi területe, Temesvár ellen indult harcba, mert ekkorra Zápolya már a török szultán hűbérese lett: evilági hatalmat, gazdagságot, pénzt akart – amit manapság is oly sokan akarnak azok közül, akik a hatalom közelébe kerülnek -, s nem számított már neki az ország. Nem véletlen, hogy Mohács után a szultán már nem is Magyarországot indult ostromolni, hanem Bécset, Zápolya pedig erre az időre átadta neki Budát. A magyar hadsereg több mint fele – nagy része Zápolyával, kisebb része pedig a Habsburg-pártiakkal – félnapi járóföldre ácsorgott Mohácstól, és arra vártak, hogy a többiek elpusztuljanak. II. Lajos rendkívül tehetséges fiatal király volt – jó gazdasági szakember, ragyogó államszervező -, Tomori Pállal Mohácsnál először győzelemre fordították a csatát. Egyetlen nagyobb egység kellett volna még, hiszen hatalmas volt a török túlerő. Ha csak az egyik Zápolya-párti alparancsnokban lett volna elég kurázsi, s azt mondja, nem érdekli, mit mond a parancsnoka, a haza sorsa forog kockán és a saját egységével nekiindul, nem történt volna meg az, ami megtörtént. Ezért Mohácsért, amely Trianont is szülte, s a jelenlegi magyarországi állapotokért nem okolhatunk mást, csak saját magunkat. Félezer éves lezáratlan ügyünk van azokkal, akiknek a pénz és a hatalom a mindenük, s akiknek a kereszténység és a haza mit sem jelent.

– Mi történt az ezt követő időben a renddel?

– Mária Terézia idejére, amikorra a török kiverése érdemben befejeződött és a nemzet átmenetileg belenyugodott alávetettségébe, az egyház építése kiteljesedhetett, ám ez igen hosszú munkát jelentett. Ha belegondolunk, Buda visszafoglalása bár nevezetes dátum, ám utána nem maradt más, csak pusztaság. Annak idején Árpád nem Pusztaszeren tartotta meg az országgyűlést, hanem Szeren, ahol a szerződést a vérszerződés alapján megújították, ahol az ország működését megszervezték – mára már ez a helység is a török pusztítás emlékét őrzi a nevében. Ilyen körülmények közt hosszú ideig tartott hát az egyház újjáépítése, s a Stefanita Rendet is meg akarták újítani, ez azonban az akkori államhatalomnak nem állt érdekében. Mária Terézia két dolgot tett, hogy az egyházat "leszerelje", az esztergomi kanonokoknak stallumot, kitüntető keresztet adományozott, a harmadrendiek számára pedig létrehozta a Szent István Vitéz Rendje kitüntetést, amelyet elsősorban német választófejedelmek, őrgrófok kaptak meg – mindezzel természetesen megakasztotta a Stefanita Rend újraindulását. Száz év elteltével minden egyházi jog megszűnik, hiszen a jogokat nem lehetséges változatlanul átörökíteni, s a kötelességeknek nem lehet változatlanul eleget tenni; Trianon után a Stefanita Rend hogyan is lenne képes például a déli határflottáját üzemeltetni? 1989 és 1992 között egy nagyon érdekes, sok próbával teli időszakot éltünk át, amelynek során Esztergom érsekével, Paskai László bíboros úrral többször átbeszéltük az újraindítás kérdését, ő többek közt mérlegelte a Szent István-i alapítást, s azt is, milyen nehéz a több mint 400 éves megszakadást befoltozni, míg végül 1993. augusztus 20-án a stefaniták működését egyházi magántársulati formában újra lehetővé tette. Nekünk akkortól kezdve csak az a dolgunk, hogy igyekezzünk jó stefaniták lenni, papjaink a teljes tisztaság, mi, harmadrendiek pedig a házasság tisztaságát megőrizve. A Szent Ágoston-i regulának teljes mértékben eleget kell tennünk; ha valaki stefanitával dolgozik, az lehessen biztos benne, hogy munkánkat lelkiismeretesen, legjobb tudásunk szerint végezzük, családunk mellett minden körülmények közt kitartunk, a ránk bízottakról gondoskodunk, s hadd emeljek ki még egy nagyon fontos szempontot, amely nekem stefanitaként és űrkutatóként is természetes, ám sokak hajlamosak elsiklani felette. Szent Ágoston egy helyütt felteszi a kérdést, hogy míg talán bárki elől bármit el lehet titkolni, az elől hogy titkolsz el bármit is, aki mindent lát? Az ember ráébred, hogy a szépség nem korfüggő; csakúgy, mint egy virág, az élet is akkor a legszebb, amikor harmatos és tiszta, s gondolataink is megőrizhetik ezt az állapotot. Ha valaki még képes leülni, s tiszta szívvel elolvasni például egy tündérmesét, akkor képes a tisztaságot felmagasztaló életszemlélethez is visszatérni. Mindez együtt jár természetesen azzal, hogy nekünk nem csupán a lovagi erényeket kell követnünk, de részt kell vennünk az újraevangelizálásban, meg kell értetnünk, hogy a hit az egyetlen követhető út, s védelmeznünk kell a hitet és az egyházat, amely azt jelenti, hogy bizonyos helyzetekben nem maradhatunk némák. Ahogy manapság Magyarországon és szerte a világban is egyre erősödik a keresztényüldözés, egyre több hátrányban van részünk – néha egészen meglepő módon, figyelmeztetés nélkül kapunk pofonokat a legváratlanabb helyzetekben…

– Miközben csak a dolgukat végzik…

– Talán éppen még azt sem. Egyszerűen csak azért, mert nem lehet bennünket hatalommal, pénzzel, egy cafrang felmutatásával befolyásolni. Nagyszerű barátaim vannak a Máltai Lovagrendben, s ők ugyanezt tapasztalják. Nem vagyunk meglepve, hiszen az Úr is megmondta: "Ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak". Ami pedig vele történt, ahhoz képest ez gyerekjáték. Hadd meséljek el egy történetet, ami a rendünkben történt, s ami nagyon jellemző magyar szempontból is. Az egyik csíksomlyói búcsú időpontja, még a kilencvenes évek második felében éppen június elejére esett, s elképesztő meleg volt. Akkor magánházaknál szálltunk meg Somlyón. A rendi öltözékünk zöld, vízvető galléros, csuklyás, bélelt, középkor végi lovassági köpeny. Az egyik korpulens, jó erőben lévő rendtársam méregette az eget és a hegyet, s megjelent előtte a kép, ahogy másnap délelőtt majd beöltözve kapaszkodunk felfelé, meg is jegyezte, milyen melegünk lesz, milyen nehéz lesz a köpenyben. Háziasszonyunk egy ideig csendben hallgatta, majd szelíden megszólalt: "Tényleg nagyon nehéz lesz, de tudja, a kereszt nehezebb volt". Akkor bennünk rekedt a szó, s azóta, amikor hasonló helyzetbe kerülünk, rendszeresen idézzük ezt ettől a székely asszonytól.