A király lélekszobrásza

A szovjet megszállást követően elüldözött békés sváb famíliák egyikének volt szőlőskertjében fogad a művész. A kertet a többivel együtt a környéken 75 esztendeje államosították, aztán hagyták pusztulni, hogy aztán mostanában ismét csendre, nyugalomra vágyó családok lakják be valamennyit. Közülük az egyik a háromgyermekes Bardócz András tudós tanár­ember és felesége, Gábor Emese. Neki igazán mozgalmas múltja van, eredetileg ötvösnek készült, de éveken át csellózott is, az Iparművészeti Főiskola után gyakran kijárt Angliába és Belgiumba tehetős arisztokraták arcképeit másolni, festeni, bronzba önteni, közben megalapította a Táltos Könyvkiadót, saját verseskötetekkel jelentkezett, grafológiai jártasságot szerzett, de képesített gombaszakértőként is lehet rá számítani.

Kora tavasszal új kihívással szembesült, amikor Kásler Miklós, a Magyarságkutató Intézet vezérigazgatója és tiszteletbeli elnöke találkozót kért tőle.

– Professzor úr azzal keresett meg – nyitja a régi szőlőben a lakásuk mögé épített műterme ajtaját –, hogy szeretné, ha rekonstruálnám III. Béla király és felesége arcát, segítségképpen pedig kezembe adta, pontosan itt, ahol most állunk, a két koponyáról készített CT-felvételeket.

Az emberi koponyákhoz vagy azok gipsz-, esetleg műanyag másához kevésbé szokott halandó erre megborzong, akár a kezdő sírásó, és egy bőrözött székben keres megnyugvást. Mint később kiderül, egy színházi kelléktárból selejtezték le.

– Hasonlóan éreztem magam én is, amikor a természettudományi múzeum tárolójában először láttam több száz koponyát együtt, aztán megbarátkoztam a hangulattal – mondja Gábor Emese.

A fehér polcokon balkáni, ázsiai, germán, baskír emberek szemgödrei sötétlenek, van, amelyiknek az álla feltűnően hegyes, a másiké domború, a nők arc­csontja széles, orrcsontja viszont kicsi; az egyiknek a tulajdonosáról még azt is lehet tudni, valaha az Alföldön élt. Mellette a férfié viszont europid jellegzetességeket mutat, például hosszú az orrcsontja és markáns a homloka, míg egy balkáni atyámfiának feltűnően nagy az orra és széles a feje. Afrikai koponyát nem látni, mert onnan kevesen tették tiszteletüket Kárpát-medencénkben a régmúltban.

Ahány koponya, annyiféle arc. Például egy zalavári templomban talált honfoglalás kori harcos robusztus ábrázatát felszerkeszteni, majd ráépíteni a koponyájára rengeteg előtanulmányozással, összehasonlítással, méricskéléssel, röviden tudományos és művészi munkával jár, ezért is telik hónapokba, mire elkészül.

A nagy III. Béla király és felesége, Anna arcrekonstrukcióján a szokásosnál is többet dolgozott az alkotó, mire élettel, emberi tekintettel teli arcuk a látogatót kémlelheti a panoptikum közepén álló szobrászasztalról. Mellettük a keménykötésű várkapitány, Dobó István szintén újrateremtett ábrázata szemléli 471 esztendő távlatából napjaink valóságát.

– Hogyan és miért csinálom? – kérdez vissza Gábor Emese, és összekulcsolt kezekkel felnéz, akárha az égiektől várna megerősítést. – Agyagból, gipszből, vagyis a földből teremtek figurát, amit aztán igyekszem érzelemmel megtölteni, ne olyan legyen, mint egy halotti maszk. Az igazi feladat, miként lehet lelket önteni a vízzel kevert földbe, ezért is lélekszobrásznak tartom magam – néz körül fehérre meszelt birodalmán. – Hiába próbáltam sok mindent, lassan negyedszázada elsősorban az arc festése, szoborba öntése, a megörökítendő alany szelleme, gondolkodása, karaktere foglalkoztat. Az én dolgom az illető lelkéből, belülről kifelé haladva megépíteni az arcát.

A hogyan kérdésre III. Béla esetét szemléltetve azt mondja, először a koponya mását nyomtatta ki műanyagból, majd gyufaszálszerű pálcikákból különböző tanulmányok, összevetések, táblázatok segítségével összesen 50 mérőpontot helyezett el rajta.

– Ezek a pálcikák jelezték, mettől meddig vihetem fel az arcszerkezet lágy részeit, és azt is, milyen vastagságban – mondja, és elővesz egy legalább húszféle mintázófát, pemzlit, körömollót, kávéskanalat, kínai evőpálcát meg nagyítót tartalmazó szerszámosládikát, az alkotás hétköznapi, de jól bevált kellékeit. – A lágyrész mennyisége nagyban függ az alany korától, nemétől, magyarán kifejezve a fajtájától.

Miután ezekkel megvan, agyagból vagy gipszből úgy építi fel az arcot, akár egy szobrot, utána következnek az izmok, a lágy szövetrész, végül pedig a bőr, a haj és az arcszőrzet. Miután a rekonstrukció elkészült, következik még egy befejező fázis, a mimikai ráncok és a tekintet beállítása.

– Tudom, hogy már létezik számítógépes arcrekonstrukció, például a krimi­nológiában, de az nem tudja leképezni az alany lelkületét, ezért jó esetben is csak egy próbababát produkál. Ezzel szemben én álló személyek arcairól is gyűjtök teleröntgeneket, aztán valamennyit adatbázisba rögzítem, ami a gépinél sokkal valósághűbb eredményeket mutat. Egy próbababának nincs derűs vagy fájdalmas tekintete, nincs, nem is lehet kisugárzása.

Röviden így talált egymásra a budakeszi szőlőskert szobrászműhelyében a tehetségen alapuló képzőművészeti gyakorlat és a CT-felvételek objektív paraméterei irányította természettudományos elvárás. Mindez pedig úgy kezdődött, hogy Kásler Miklós, az Országos Onkológiai Intézet akkori főigazgató főorvosa 2012-ben felvetette az Árpád-ház genetikai vizsgálatának lehetőségét egy szegedi konferencián. Nem egész két esztendővel később Erdő Péter bíboros hozzájárulásával már el is végezhették a Mátyás-templomban végső nyugalomra helyezett III. Béla és felesége, Anna csontváza alapján a genetikai vizsgálatokat. Az alapos, ezért pedig időigényes munka sikeréről elsőként 2019-ben az Archaeological and Anthropological Sciences nevű rangos nemzetközi szakfolyóirat számolt be. Utána az akkor már az emberi erőforrások miniszterének posztját betöltő Kásler Miklós professzor előterjesztésére a kormány létrehozta a Magyarságkutató Intézetet, egyik fő feladatává téve az ar­cheo­genetikai vizsgálatok folytatását mint az addig és azóta is folyamatosan nemzetközi elismerést is kivívó tudományos tevékenység kutatási bázisát.

– Igaz, csak néhány hónapja, de magam is az intézet László Gyula nevét viselő kutatóközpontjának és archívumának a munkatársaként dolgozhatok tovább, a számos más szakembert is összefogó magyarságkutatás területén – mondja Gábor Emese, miközben Dobó István bal fülcimpájáról lepucolja a gipszfölösleget. Ugyancsak erdélyi gyökerekkel bíró férje szerint annyira szereti a munkáját, hogy a vágyott cél érdekében egy óra alatt képes kettőt aludni, csak hogy tovább dolgozhasson.

Mentségül hozza fel, hogy már egészen fiatalon, a főiskolai évek közben számos arcképrajzolást, festést, olykor másolást vállalt, ami felelősséget, pontosságot, megbízhatóságot követelt, ezért magára volt utalva. Olyannyira igyekezett, hogy rövidesen már külföldről is egyre többen keresték, mígnem azon kapta magát, hogy ingázó művésszé vált Budapest és történelmi famíliák, például az Orczyak és az Almásyak külföldi kastélyai között.

– Arisztokraták udvari festője lettem Angliában, Belgiumban – sorolja nevetve –, de szívesen csináltam, pedig sok lemondással és fáradsággal járt, viszont rutint szereztem, és anyagilag is megérte. Idehaza az ország első köztéri Wass Albert-szobrát Debrecenből tőlem rendelték meg, tudtommal azért is, mert rajtam kívül 2002-ben más nem vállalta. Hamarosan meg is kaptam a nacionalista, az irredenta meg a mit tudom én, milyen jelzőket, de a mai napig nem bántam meg döntésemet.

Gyors fejszámolásba kezd, miszerint napjainkig több mint 30 bel- és 100 kültéri portrét, mellszobrot készített Széchenyitől Petőfin át Mindszenty bíborosig, miközben a gyermeki lelkeket célozva létrehozta a Táltos Könyvkiadót. Az eddig megjelent félszáznál több mesekönyv, közöttük Pósa Lajos és Wass Albert meséivel is, több mint 250 ezer magyar családhoz jutott el. Ebbéli munkássága során szintén megtapasztalta, hogy a liberális kiadók és terjesztők nemegyszer zokon vették erdélyi felmenőit, illetve némelyik meseszerző személyét.

– Eddigi életem legjobb döntése mégis a gyerekeim – emeli magasba Dobó fülcimpáját félbehagyva a mintázófát. – Táltos már 21 éves fiatalember, és akárcsak én, verseket ír, a 16 éves Csobilla lányom gyönyörűen rajzol, a hatesztendős Zente, akit 44 évesen szültem, és hálát adok érte a jó Istennek, népi táncol. Mondom ezt azzal együtt is, hogy én egy izgága, önző, munkamániás lélekszobrász vagyok.

És mint ilyen, bizonyára egyedüli az országban, hiszen a mobiltelefon, újabban pedig a 3D-képek világában egyre kilátástalanabb mesterségnek tűnik arcokat rajzolni, festeni vagy bronzba önteni, ráadásul lassan az öntőműhelyek is bezárnak, mégis olyan lelkes, mint negyedszázaddal ezelőtt, mikor belefogott. Kifelé jövet a sváb kerten át azt mondja magáról: ő csak egy közvetítő, aki a megidézett ember lényegét az anyagban jeleníti meg. Aztán afölött örvend, hogy végre elkészült IV. Béla királyunk lányának, Lengyelország és Litvánia védőszentjének, Szent Kingának a szobrával, amit az aknaszlatinai (ma Ukrajna) katolikus egyház rendelt meg tőle.

– Az 1999-ben szentté avatott magyar királylány egyik, a híres aknaszlatinai sóbányához fűződő csodatételére szeretnének a szoborral az ott élő magyarok emlékezni. Azzal sürgettek, ha elkészül és felszentelik, akkor biztosan véget ér a háború. Tudtommal a kész szobor a napokban már átjutott Kárpátaljára.

Itthon és otthon együtt várjuk a csodát.

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 / 10