Megdőlni látszik az a régi bölcsesség, amely szerint a népet nem lehet leváltani. A migránsok szétosztásáról szóló betelepítési kvóta ezt a célt is szolgálja. Lánczi Tamással, a Századvég Politikai Elemzések Központjának igazgatójával arról beszélgettünk, valójában miről döntünk október 2-án.

– Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke évértékelő beszédében kijelentette, hogy Brüsszel nem akarja maga alá gyűrni a nemzetállamokat. Ennek ellenére nincs jele annak, az uniós bürokrácia elállna attól a tervtől, hogy a migránsokat telepítsen a tagországokba. Miként lehet értékelni ezt a törekvést?

– Amennyiben a betelepítési kvóta megvalósul, az a nemzeti szuverenitás példátlan mértékű csorbítása lenne. Még a szovjet megszállás időszakában is volt annyi realitásérzék a regnáló kommunista hatalom vezetőiben, hogy nem próbáltak erőszakosan idegen lakosságot Magyarországra telepíteni.


– Egy ideje úgy tűnik, a demokráciát hirdető eurokraták szemében szálka a nemzetek szuverenitása. Magyarország többször is betöltötte a pofozóbábú szerepét, mert védte a csatlakozási szerződés által is garantált jogait.

– Ahhoz, hogy a folyamatokat megértsük, elsősorban az Európai Bizottság tevékenységét kell megvizsgálnunk. A 2008-ban kirobbant gazdasági válság kezdete óta a Bizottság egyre fokozottabb politikai aktivitást mutat és olyan szerepet igyekszik betölteni, mintha valóban egy európai egyesült államok kormánya volna. A lisszaboni szerződés által nyitott jogi kiskapuk is lehetőséget adnak arra, hogy – a gazdasági válság kezelésére hivatkozva – Brüsszel egyre durvábban avatkozzon bele a szuverén nemzetállamok működésébe. Ezt rendszerint azzal indokolja, hogy bár egyes tagországok túljutottak a válságon, mások azonban krónikus válságtüneteket mutatnak. Csak a „több Európa”, vagyis a mélyebb integráció ad lehetőséget e tagországok talpra állítására. Ennek érdekében, mint mondják, egyre több hatáskört kell átvennie a Bizottságnak a nemzetállamoktól.


– Magyarországgal szemben azonban elsősorban politikai jellegű kifogásaik voltak.

– Ilyen beavatkozás volt, amikor Magyarországot folyamatos nyomás alatt tartották, hogy ellehetetlenítsék, jóllehet teljesítette a legfontosabb maastrichti kritériumot, vagyis három százalék alá faragta a költségvetési hiányt. Különféle szankciókat helyeztek kilátásba, a támogatások felfüggesztésével fenyegettek. Ugyanezek a politikai törekvések mutatkoztak meg az alkotmányozással kapcsolatban. Homályos elvekre hivatkozva vitatták a folyamat jogszerűségét, noha egyetlen esetben sem sikerült bizonyítani, hogy az Alaptörvény csorbítaná a demokráciát vagy az emberi jogokat. Mégis politikai nyomást helyeztek ránk. Ugyanezt tapasztalhattuk a sajtótörvény vagy a bíróságok átalakítása kapcsán. Ezek a kísérletek összességében kudarcot vallottak, de még ezekhez képest is durva beavatkozás lenne a betelepítési kvóta. A nyilvánosságra került rendelettervezetek agresszív és durva szándékot mutatnak. Életbe lépésük precedenst teremtene arra, hogy egy-egy ország legalapvetőbb szuverenitását korlátozzák. Ha az Európai Bizottságnak így sikerül rést ütni a pajzson, az azt jelentené, hogy bármely más területen bármit megtehetnek velünk. Nem lenne semmilyen mód az ellenállásra.


– Vagyis a népszavazásnak kettős tétje van? Megakadályozhatjuk a migránsok ezerszámra való betelepítését, és megvédhetjük nemzeti szuverenitásunkat?

– Van egy harmadik kérdés is: milyen lesz Európa képe a jövőben? Nyilvánvalóan egy népszavazás nem csinál nyarat, nem fogjuk alapvetően megváltoztatni Európát. Ám a magyar népszavazás egy hosszadalmas, de fontos ütközete annak a küzdelemnek, amely jogi, politikai és kulturális szinten folyik, s amely elvezethet oda, hogy az unió politikai térképe, intézményi struktúrája átalakuljon. Ez egy hatvan éve alakult klub, amely évtizedeken át képes volt alkalmazkodni a körülmények változásaihoz. Ám ez az önkorrekciós képessége eltűnt a 2000-es évekre. Szerintem alapvetően azért, mert Európa morális iránytűje elveszett. Márpedig ha az ember nem tudja, merre van észak és merre van dél, akkor azt sem tudja, merre kell tartania. Az EU mélyreható válságát mutatta az uniós alkotmányozás kudarca is. Ez a kudarc arra is rávilágított, hogy a szervezet nem képes fejlődni.


– A fejlődés mégis „több Európát”, vagyis mélyebb integrációt jelent?

– Nem. Át kell vizsgálni, hogy a mai intézményrendszer megfelel-e a kor kihívásainak. Ha nem, akkor újra kell alkotni részben vagy egészben. Ám ennek az unió elitje mereven ellenáll, és a mára kiüresedett dogmáit mantrázza az integrációról. Ez nyilvánvalóan tovább mélyíti a politikai, morális és bizalmi válságot. A további integrációt egyébként maguk az uniós állampolgárok is elutasítják. Ezt mutatják azok a felmérések, amelyek szerint drámaian megnőtt, 70-80 százalékra ugrott azoknak az aránya, akik szerint rossz felé mennek a dolgok. De ezt mutatja a holland népszavazás is, amely egyértelművé tette: a hollandok elutasítják az unió és Ukrajna közötti szabadkereskedelmi társulást. Ezt a pesszimizmust mutatja a Brexit, valamint a radikális jobboldali pártok megerősödése számos európai országban. Az osztrákok egyenesen egy radikális köztársasági elnököt választanának maguknak, ha hagynák őket választani. Mindezek azt mutatják: a polgárok nem kérnek ebből a fajta unióból.


– George Friedman szerint az USA legfontosabb stratégiai érdeke az Európai Unió meggyengítése, akár egy migrációs hullám felgyorsítása révén is.

– Európát az utóbbi hatvan évben a jóléti rendszerek uralták, ez volt a legfontosabb szervezőerő. Az volt a kérdés uniós és nemzetállami szinten, ki mennyit kap a javakból. Ez a 2008-ban kirobbant válsággal megszűnt, és felértékelődött a szuverenitás. Hirtelen az lett a kérdés: ki dönt gazdasági és politikai kérdésekben, meddig terjednek a szabadságjogaink? És felmerült az is: kikkel akarunk együtt élni? Rávehetek-e bárkit arra, hogy levegye a burkinit, vagy nekem kell levennem a keresztet az iskolák faláról, a templomok tornyáról? Legyünk őszinték: a bevándorlás csak nekünk új jelenség. Nyugat-Európa együtt él vele évtizedek óta, és együtt él az ebből fakadó konfliktusokkal is. Csak éppen nem volt szabad beszélni róla. De ezek a kérdések arról szólnak, hogyan akarunk élni. Vagyis a legalapvetőbb szabadságjogainkról beszélünk. De visszatérve a felvetésre. A világon senkinek nem érdeke egy virágzó Európai Unió léte. Sem az USA, sem Oroszország, sem Kína, a világ egyetlen gazdasági centruma sem érdekelt abban, hogy itt nyugodt, kiegyensúlyozott, káosz nélküli fejlődés legyen.

Fotó: T. Szántó György/Demokrata


– Az európai vezetőknek sem érdekük a kiegyensúlyozott fejlődés? Ma már senki nem veszi be, hogy a bevándorlási politika csak egy tévedés következménye. A király meztelen, pontosan látszik, milyen érdekcsoportok állnak a háttérben. Elég Soros Györgyöt vagy a Bildelberg-csoportot és a bizottságait említeni.

– Ne zárjuk ki azt a lehetőséget, hogy az Európai Unió több vezetője egyszerűen begyöpösödött, nem tudja felmérni, hogy már nem egy békés elosztási rendszert igazgat, ahol a szuverenitás kérdései elhanyagolhatóak. Az új kérdés az, hogyan védjük meg a határainkat, hogyan szervezzük meg a védelmet? De szembe kell néznünk azzal is, hogy más politikusok, erre is vannak példák, egyszerűen a szupranacionális vagy multinacionális elit zsebében vannak.


– Juncker éppen a múlt héten jelentette be, hogy etikai vizsgálatot indít elődje, José Manuel Barroso ellen, amiért az elfoglalta igazgatótanácsi állását a Goldman–Sachs amerikai pénzügyi tanácsadó cégnél.

– És nyugodtan mondjuk ki, az a Juncker indított etikai vizsgálatot, aki luxemburgi pénzügyminiszterként hatalmas üzleteket kötött ugyanezekkel a cégekkel, s aki személyesen alkudozott arról, ki, milyen feltételekkel kap bebocsátást a luxemburgi adóparadicsomba. De lehetne folytatni a felsorolást. Mára bizonyosság lett, hogy számos uniós döntés hátterében nagyon erős gazdasági érdekcsoportok állnak. Mint ahogyan a sajtótámadásokat is a lehető legcinikusabb érdekek mozgatják.


– Nem csak nekünk, a V4 többi országának is számolnia kell azzal, hogy hatalmas nyomás nehezedhet rá.

– Magyarország úttörő szerepet vállalt a tagországi szuverenitás védelmében. Lengyelországot mérete, befolyása és a jobboldali kormányzás alatti robusztus gazdasági fejlődés, valamint a Brüsszellel folytatott nyílt konfliktusok miatt érik támadások. De említhetjük Csehországot is, ahol egészen elképesztő titkosszolgálati eszközökkel „szedték” le a kormányfőt. S ne felejtkezzünk el Szlovákiáról, ahol a hazaihoz kísértetiesen hasonló módszerekkel léptek fel civilnek mondott szervezetek a közoktatás reformjáért. A nyomásgyakorlás ellenére azonban a V4-ek most egységesnek tekinthetők a brüsszeli nyomással szemben. Nem elképzelhetetlen az sem, hogy mások is csatlakoznak az alapítókhoz.


– A többi visegrádi országgal ellentétben nekünk számolnunk kell a baloldalinak vagy liberálisnak mondott ellenzék durva támadásaival is.

– Ha erősen akarok fogalmazni, akkor azt mondom, hogy a magyar baloldal mindig is külföldi zsoldban állt, saját erőből soha nem került hatalomra. Az internacionalizmus számukra továbbra is ökölszabály. Ezt a szervező elvet a baloldal sosem adta fel. Ha politikailag korrekt választ akarok adni, úgy fogalmazhatok, a baloldal sosem volt hajlandó vállalni a harcot a magyar szuverenitásért.


– Az ellenzéki megmondóemberek néhány évvel ezelőtt már vágták a centit, hányat kell aludni az Orbán-kormány megbuktatásáig. Most arról folyik a bal-beszéd, hogy egy fasiszta kormányt antidemokratikus eszközökkel is meg lehet dönteni. Vajon a háttérben működő erők meddig hajlandók elmenni céljaik érdekében?

– Ha valamelyik baloldali gyűlölködőt hallgatom vagy olvasom, akkor gyakran az az érzésem, hogy a szívük szerint lövetnének. Szerencsére ezek az emberek mára elveszítették a befolyásukat és a hatalmukat, ezért frusztráltak és fröcsögnek. Ha az Európai Bizottságról vagy Angela Merkelről beszélünk, akkor azt kell mondanom: nem szabad lebecsülni az erejüket, mert óriási erőforrások állnak a rendelkezésükre. Ám azt is látni kell, hogy országaik nincsenek jó állapotban. Brüsszel rogyadozik, az alapítók óriási problémákkal küzdenek. A déli országok komoly gazdasági, politikai válsággal néznek szembe. Franciaországban drámaian nagy azok aránya, akik súlyos társadalmi konfliktusok kirobbanásától tartanak. Németország ugyan jobb kondícióban van, de már látszanak a repedések, átalakulóban van a pártrendszer. Az AfD ötszázalékos radikális pártból egy több mint 20 százalékot elérő szervezet lett. Még nem tudni, milyen eredményt hoznak a jövő évi választások, de akár földcsuszamlásszerű változás is bekövetkezhet. Az osztrákokról már beszéltünk. Ez a helyzet nem kedvez új frontvonalak megnyitásának.


– Ön egy évvel ezelőtt úgy nyilatkozott a Demokratának, hogy a nemzet­államok győzelemre állnak a szuverenitásért folytatott küzdelemben. Most is így látja?

– Aki azt gondolja, hogy a szuverenitást akár az egyes emberek, akár kisebb közösségek, akár az országok képesek megvédeni küzdelem nélkül, az téved. Ez a küzdelem most is zajlik, a zászló most magasabban van, mint bármikor az utóbbi évtizedekben. Ennek a küzdelemnek a része október 2. Így vagy úgy, de mindenki igent vagy nemet fog mondani.

Nagy Ida