István király és Gizella királyné egyetlen korabeli ábrázolása
A koronázási palást metamorfózisa
Eredetileg mi okból készült a később a koronázási jelvények sorába illesztett palást? Milyen célt szolgált a gallérjába a kiegyezés előtt bizonyára titokban belecsúsztatott négylevelű lóhere? Hány kilogramm aranyat dolgoztak bele? Ehhez hasonló kérdésekre kaphat választ, aki kézbe veszi a Magyar Nemzeti Múzeum kiadásában napvilágot látott A koronázási palást című könyvet. A kötetet a szerző, Tóth Endre segítségével mutatjuk be.
A székesfehérvári Szűz Mária-bazilika különleges helyet foglalt el az Árpád-kori templomok sorában: az első magyar király építtette, ide is temetkezett, és annak idején számos olyan tárgyat, holmit őrizhetett, amit az uralkodó készíttetett, hogy aztán a templomnak ajándékozza. A ma koronázási jelvényekként emlegetett tárgyegyüttes utolsó eleme, a palást egyértelműen ilyen. Dedikációja – vagyis a rajta olvasható latin nyelvű felirat – ugyanis arról tájékoztat, hogy „Krisztus megtestesülésének 1031. évében… István király és Gizella királyné készíttette és adta ezt a miseruhát a Fehérvár városában lévő Szűz Mária-templomnak”.
Az eredetileg zárt miseruhának, úgynevezett kazulának készült és akként is használt főpapi ruhadarab funkciója az évszázadok során megváltozott: mellső részének felvágásával, legalsó szegélysávjának eltávolításával nyitottá alakították, gallérral látták el, így a koronázási szertartáson használt palást lett belőle, amelyet csak a leendő uralkodó viselhetett.
Hogy e funkcióváltás mikor ment végbe, nem tudjuk pontosan. Annyi bizonyos, hogy első ábrázolásán, egy II. Mátyás királyról (1608–1619) készült rézmetszeten már a ma ismert, nyitott formájában látható a palást.
– Az István királyhoz köthető koronázási jelvények, de úgy is mondhatjuk, az első magyar király emlékét őrző ereklyék kiválasztása és egyben tartása legvalószínűbben Könyves Kálmán uralmának idejére (1095–1116) tehető. Kálmán ugyanis papból lett király, és tudjuk róla, hogy nem csupán tisztelte az 1083. augusztus 20-án szentté avatott Istvánt, de emlékezetének ápolásáért is sokat tett. Valószínű, hogy Kálmán még az átalakítatlan miseruhát viselte a koronázási szertartásán. Felszentelt papként ehhez minden joga megvolt – mondja Tóth Endre, az A koronázási palást című könyv szerzője, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott munkatársa.
A valamikori miseruha története mozgalmasan alakult. Hogy csak néhány mozzanatot említsünk: 1849 augusztusában a forradalom és szabadságharc utolsó miniszterelnöke, Szemere Bertalan a többi koronázási jelvénnyel együtt elásatta Orsova közelében. Ezzel azt akarta megakadályozni, hogy a holmik a bécsi császári udvar kezébe, pontosabban Ferenc József fejére, vállára és markába kerüljenek. A koronázás törvényessége szempontjából nagy fontossággal bíró tárgyegyüttes tehát csaknem négy évig rejtőzött egy földbe rejtett ládában, mielőtt a kitartóan nyomozó császári hatóságok rábukkantak volna. A napvilágtól elzárt, vizes közegben töltött időszak erősen megviselte a palástot: hátoldalán mind a mai napig láthatók az akkori nedvesedés nyomai.
Az egykori kazula 1945-ben egy időre különvált a többi koronázási jelvénytől: előbb Ausztriába került, majd – immár a tárgyegyüttes többi darabjával együtt – az amerikai hadsereg őrizte a németországi Friedbergben létesített főhadiszállásán. Gordon M. Kline, az amerikai szabadalmi hivatal egyik munkatársa különleges, zárható alumíniumdobozt készíttetett neki, amelyben kiterítve lehetett tárolni, így állaga nem romlott tovább.
A politikai helyzet 1978-ban érett meg arra, hogy a koronázási jelvények az Amerikai Egyesült Államokból visszajussanak Magyarországra. A tárgyak alaposabb vizsgálata csak ezután kezdődhetett meg.
A palástról például kiderült: Ferenc József 1867-es megkoronázása előtt, az akkor végzett, mintegy kéthetes nagyjavítás során valaki egy selyempapírba csomagolt négylevelű lóherét rejtett a gallér bélésébe, feltehetőleg azért, hogy a koronázás – netán maga a kiegyezés – szerencsés fordulatot hozzon Magyarország történelmébe. De az egykori miseruhához kapcsolódó meglepetések sora ezzel még nem ért véget:
– 2021-ben egy árverésen váratlanul felbukkant egy aranyhímzéses szövetdarab, valamint három rávarrt igazgyöngy, amikről a hozzájuk csatolt egykorú kézírásos feljegyzés alapján kiderült, hogy mind az 1867-es restaurációból hátramaradt holmi. Ma már a Magyar Nemzeti Múzeum birtokában vannak. Az intézmény megvásárolta őket az árverés győztesétől – mondja Tóth Endre.
A hazai vizsgálatok során azt is megállapították: a palást szembeötlő jellegzetességét adó aranyhímzés egy négyzetcentiméterre eső sűrűsége 50-60 szál. A hímzéshez használt anyag nem más, mint egy vékony selyemfonálra tekert, 0,2-0,4 milliméter átmérőjű aranyfonál, amiből a palást díszítéséhez mintegy 16 kilométernyit használtak fel. A ruhadarabba ily módon bedolgozott arany mennyisége meghaladja a két kilogrammot. A miseruha eredeti alapszövete bizánci selyem, ami a XI. század első felében készült díszes miseruhák többségéről elmondható – ám csupán ennyi kapcsolja a bizánci kultúrához, koncepciójában és annak megvalósításában már nyugati hatásokat mutat.
A kazula ikonográfiai elemzése, vagyis a ráhímzett alakok csoportjainak vizsgálata szerint a palást mintázata a mennyországot szimbolizáló égi Jeruzsálem lakóit mutatja be: a főhelyeken Jézus Krisztust és anyját, Szűz Máriát, továbbá jól elkülönülő sávokban az angyalokat, a prófétákat, az apostolokat és a vértanúkat.
– A képegyüttest vélhetőleg a Mindenszentek litániája alapján alkották meg, de a kompozícióban egy másik liturgikus szöveg hatása is tetten érhető: ez a Laudes Regiae-ként emlegetett dicsőítő ének, amely a szentmiséken, egyházi ünnepeken megjelent világi uralkodók köszöntésére hangzott el annak idején – folytatja Tóth Endre.
Az alakok együttesének különlegessége, hogy a palást hátoldalának alsó szélén, a vértanúk sorát megszakítva a királyi pár – István és Gizella – képe is szerepel, ráadásul a XI. század első harmadában egyáltalán nem jellemző módon, vagyis nem a donátorok alázatos pózában. Korábban úgy gondolták, a miseruhát 1031 szeptemberében ajándékozhatta a királyi pár a bazilikának.
– A díszítés bonyolultságából arra lehet következtetni, hogy a ruhadarab nem a Német-római Császárság és a Magyar Királyság között 1031 tavaszán vagy nyarán megkötött béke és nem is Imre herceg 1031. szeptember 2-án bekövetkezett halála alkalmából készült, ahogy korábban gondolták. A kazula kivitelezése több hónapot vehetett igénybe, ráadásul a hímzett képegyüttes tematikája egyik eseményhez sem illik – hívja fel rá a figyelmet Tóth Endre.
De mert István 1031-ben ünnepelte trónra lépésének, valamint a magyar királyság megalapításának 30. évfordulóját, továbbá Gizellával között házasságának (996. május 4.) 35. évfordulóját, okkal feltételezhető, hogy a király e kettős alkalomból rendelte meg a miseruha elkészítését. A már említett ikonográfia alátámasztja: a ruhadarab létrejöttének célja az égi segítségért való hálaadás, a további mennyei pártfogásért való könyörgés, valamint a királyi pár ünneplése.
– Aligha túlzó feltételezés, hogy István és Gizella Szűz Mária mennybe vitelének ünnepén, vagyis 1031. augusztus 15-én ajándékozta a székesfehérvári bazilikának a miseruhát. Bizonyára a templomban tartott szentmisén részt is vettek. Két hét múlva, szeptember elején viszont már fiuk, a trónörökös Imre herceg halálhíréről értesültek – mondja Tóth Endre.
A miseruha díszítése egyedülálló bepillantást enged a kora Árpád-kor keresztény hitvilágába; dedikációja a legkorábbi latin nyelvű, írott emlék a Magyar Királyságból (Székesfehérvár és a királyi főtemplom első említésével); továbbá István király és Gizella királyné egyetlen korabeli ábrázolása is e ruhadarabon látható. Ahogy a kötetet nyitó főigazgatói köszöntőben áll: e palást „történelmünk folyamatosságára emlékeztet minket, és büszkeségünket erősíti”.