A kövekből lépcsőt építünk

Nem ez az első alkalom, hogy a Boldogasszony zarándokvonattal utazunk a csíksomlyói búcsúba. Az indulás pillanata különlegesebb a megszokottnál, ezúttal ugyanis a szemet gyönyörködtetően felújított Keleti pályaudvarból rajtolunk. Reggel fél 6 előtt az utolsó bőröndök is felkerülnek a csomagtartókra, a zarándokok pedig elfoglalják ülőhelyeiket. Soltész Miklós államtitkár búcsúztatóját és az áldást követően megindul a Szent Márton-mozdony, maga után húzva azt a tizenöt kocsit, amelyekben közel ezer búcsújáró utazik velünk Erdélybe.

Szinte nincs olyan arc az utasok között, akit legalább egyszer ne láttunk volna már: sok a visszatérő vendég, ami az „újoncok” számára is azt sugallja, emlékezetes négy nap előtt állunk. Az utasok között papok, szerzetesek, apácák és olyan fiatalok is vannak, akik gyermekotthonokban élnek. Számukra különösen nagy jelentősége van, hogy megéljék a közösséghez tartozás örömét. Miközben mindenki a nyakába akasztja az utaskísérők által kiosztott élénksárga zarándoksálakat, megszólal a vonatrádió és egy sokak számára ismert hang: a székelyudvarhelyi Csizmadia Attila, a zarándoklat legfőbb koordinátora köszönti közönségét.

A vonat Biharkeresztes után hagyja el az anyaországot, majd a nagyváradi megálló után a Sebes-Körös ámulatba ejtő kanyarulatait követve ér a történelmi Erdély kapujához. 

– Emlékszem, a Király-hágó környékén néhány évtizeddel ezelőtt olyan lassan haladt a vonat, hogy leugrottunk a szerelvényről, és mellette sétálva tettünk meg egy jókora távolságot – idézi fel gyermekkori emlékeit Budai László, a zarándoklatot szervező Misszió Tours ügyvezető igazgatója. 

A vízesésekkel, alagutakkal szabdalt hegyvidéket elhagyva érünk a népviseletéről is híres Kalotaszegi-medencébe, ahol mind a mai napig jelentős számú magyar kisebbség él. De lakik errefelé sok-sok kalapos gábor-cigány, akiknek státuszszimbólumként épített, lakatlan palotáit már Bánffyhunyad határából is jól látjuk. A Körös forrása után pedig Erdély történelmi központja, Kolozsvár következik, ahol komoly tömeg fogad bennünket, a peronon várakozók integetéssel üdvözlik az ablakokon kihajoló utasokat. 

– Két palacsintát adok egy magyar zászlóért, itt, nálunk az ilyen kincs igazi ritkaságnak számít – mondja egy idős úr, felénk nyújtva dobozkáját, tele édességgel. Nem vásárolta, saját kézzel készítette a finomságot, hogy kifejezze szeretetét az anyaországiak felé, és, hogy teljesüljön végre régi vágya: évtizedek után ismét kezében tarthassa a nemzeti lobogót.  

A megrázó pillanatok után a Maros völgyébe érünk, aminek szépségét csak a tájidegen ortodox templomok és az egymást követő romos, elhagyatott gyárépületek törik meg néha. De a látvány így is pazar: a bőséges csapadék miatt élénk zölden pompázó erdők, a mezőkön legelésző tehenek és vadak, a villanypóznák tetején fészkelő, fiókájukat etető gólyák, a mellettünk kanyargó patakok, a bájos falvacskák és azok bádogtornyos templomai még a legkeményebb szíveket is meglágyítják. 

Ahogy az ember távolodik a gúnyhatártól, úgy nő a települések magyar lakosainak száma, Székelyföldre lépve pedig ez hatványozottan igaz. Marosvásárhelyen alig férnek el a vasútállomáson várakozók, lobognak a piros-fehér-zöld zászlók, szól a rézfúvósok kara, a tömeg pedig üdvrivalgásban tör ki, amikor befut a vonatunk. A helyiek az ablakokhoz tódulnak, hogy megszoríthassák az érkezők kezét, így fejezve ki az együvé tartozást és a hálát, hogy van, aki még nem feledkezett meg róluk, az elszakított országrészeken élő magyarokról. 

Minden településen, ahol áthalad a zarándokvonat, megáll egy percre az élet. A szántóföldeken dolgozók leteszik a kapát, gereblyét, a vacsorájukat fogyasztók abbahagyják az étkezést, és vannak, akik még a munkahelyükről is elkéredzkednek, hogy üdvözölhessenek bennünket. Várnak minket a vasúti átjárókban, a kertek alján, a házak előtti pletykapadokon ülve, dudálnak az autósok, a nyáját legeltető pásztor pedig a kalapjával int nekünk. Olyannyira megható percek ezek, hogy a mellettünk káromkodva és mutogatva elhaladó román taxisnak is csupán mosoly jár cserébe. Békével jöttünk Erdélybe, nem lázítani, a provokációnak pedig sosem ülünk föl. 

Déda után már Gyergyószentmiklós következik, a célállomás, ahol százak fogadnak. Késő este van, de a lelkes vendéglátókat ez sem zavarja. 

– Hazajöttetek, és mi idén is szavakban nehezen elmondható örömmel vártunk és fogadunk benneteket, testvéreinket. Az idei várakozás azonban kicsit másabb, mint ahogy azt az előző években megszokhattuk. Más, hiszen a csíksomlyói Szűzanya gyermekei a fogadalmi búcsú körüli időszakban kétszer is elzarándokolnak hozzá. Múlt szombaton Ferenc pápával együtt kértük a magyarok nagyasszonyát, hogy erősítsen meg bennünket, nemzetünket, ma pedig újra a vele való találkozásra készülünk – mondja köszöntőjében a város polgármestere, Nagy Zoltán. Hozzáteszi, a mostani találkozás az úzvölgyi történések miatt is különbözik az eddigiektől, az incidens ugyanis rányomja bélyegét az erdélyiek és anyaországiak hangulatára. 

– Most a bátorság pajzsát kell magunkra vennünk. Azét a bátorságét, amely nem ijed meg az elnyomástól, a politikai hatalmaskodástól, hanem erős szívvel bízik Istenében, a testvériségben, az összefogás erejében – zárja a városvezető beszédét, ami után felcsendül a magyar és a székely himnusz. 

Másnap ötfokos hidegre ébredünk a Gyilkos-tó partján, a hatalmas csoport egy részének már csak itt jutott szállás. Egy órával korábban, hajnali négykor kell fölkelnünk, hogy időben érkezzünk a vasútállomásra, de a fenyőerdőkkel körbeölelt, ködbe burkolózott táj mindenért kárpótol bennünket. Utunk az ezeréves határra, Gyimesbükkre vezet, ahol szabadtéri szentmisén veszünk részt, előtte azonban megáll a vonat Madéfalván is, ahol a polgármester köszönt bennünket. 

A politikai események minden megszólalóra hatással vannak, Csibi József könnyekkel küszködve, elcsukló hangon kéri a híveket, hogy imádkozzanak Erdély megmaradásáért. Nehéz szívvel indulunk tovább, de a feszültség hamar oldódik, Bilibók Ágoston, Guszti bácsi a 30-as számú vasúti őrház gyűjteményét kezelő nyugalmazott vasutas és helytörténeti kutató a tőle megszokott kedvességgel és az anyaországiak számára oly jól csengő tájszólással mesél az erdélyi vasúthálózat történetéről, miközben vonatunk a Kárpát-medence egyik legszebb, völgyhidakkal és alagutakkal tűzdelt útvonalán robog a történelmi Magyarország legkeletibb végébe. 

A gyimesbükki állomáson betűrend alapján sorakoznak föl a Boldogasszony zarándokvonat utasainak csoportjai, majd Pálmai Árpád karnagy vezetésével megindul a tömeg a kontumáci kápolnához. A hosszú úton megállás nélkül énekelnek a hívek, az előző nap begyakorolt egyházi dalokat már mindenki kívülről tudja. 

Az ezeréves határnál, a Rákóczi-vár maradványainak közelében Burbela Gergely lengyel verbita szerzetes, a zarándokvonat lelki vezetője mond beszédet a híveknek, akiket az időjárás is próbára tesz: a mise alatt hatalmas eső zúdul a hallgatóság nyakába. A szentbeszéd végére kisüt a nap, amikor a tömeg az állomás felé tart, már az utolsó tócsa is felszáradt. A zarándokok feltöltődött lélekkel szállnak vissza a vonatra, ami újra Gyergyó felé veszi az irányt. 

Harmadnap reggel érünk Csíkszeredába, ahol – talán nem véletlenül – a Szív utcán haladunk el a búcsú helyszíne felé. A várost elcsúfító tízemeletes blokkok most nem is annyira rondák, mint máskor, kevés az olyan épület, amelynek ablakaiból ne integetnének a helyiek. A Márton Áron Gimnázium lélegzetelállító épületénél már erős a forgalom, egyre több keresztaljjal találkozunk, a helyiek jelentős része népviseletbe öltözött az ünnep napjára. Lassan haladunk, hogy az árusok portékáját is megcsodálhassuk, és aki akar, vásárolhasson egy rózsafüzért, faragott feszületet vagy képeslapot az út emlékére. A csíksomlyói hegynyereg szép lassan benépesül, a pápalátogatás nem befolyásolja az évről évre növekvő létszámot, ezúttal is százezrek jöttek el a pünkösdi szentmisére. A Boldogasszony zarándokvonat utasait elsőként köszöntik a hangosbemondón keresztül, a mintegy ezer búcsújáró óriási tapsot kap a jelenlévőktől. 

A szertartás előtt már gyülekeznek a gomolyfelhők, és bár nem jeleztek csapadékot az ünnepség napjára, a jó Isten idén is megvicceli a híveket, nem sokkal fél 1 után csöpörögni kezd az eső. A zarándokokat köszöntő Urbán Erik, az erdélyi ferences rendtartomány főnöke katedrálisnak nevezi a csíksomlyói hegynyerget, amit szerinte nem lehet úgy leégetni, mint a párizsi Notre-Dame-székesegyházat, tégláit ugyanis a hívek képezik.

A szentmisét idén Pál József Csaba celebrálja, aki prédikációjában Svájc sikeréről beszél. Azt mondja, a nyugat-európai ország azért tart ott, ahol, mert népe meghallgatta védőszentje, Flüei Szent Miklós szavát, és minden háborútól távol maradt. A temesvári megyéspüspök szerint, mint minden édesanya, Mária is annak örül legjobban, ha gyermekei békességben élnek, ha összefognak, ha segítik egymást. A szónok hangsúlyozza, a múlton nem keseregni kell, a múltból tanulni kell.

A prédikációban az úzvölgyi katonatemető kapcsán kialakult konfliktusra is kitér. 

– Itt nem két nép áll egymással szemben. Meggondolatlan vagy rossz szándékú intézkedésre felült egy mindenre fogható csoport. Felkorbácsolták az indulatokat. Fáj, ami történt, de nem engedhetjük, hogy elszabaduljanak az indulataink, és nem általánosíthatunk, mintha mindenki olyan lenne. Az ügy isten segítségével meg fog oldódni, de nekünk meg kell őrizni emberi és keresztényi méltóságunkat – mondja a püspök. Széchenyit idézve hozzáteszi, vannak, akik kővel dobálnak, mi azonban a kövekből lépcsőt építünk. 

Pünkösdvasárnap még vár ránk egy szentmise Gyergyószentmiklós főterén. Az esemény főcelebránsa Portik-Hegyi Kelemen, szónoka pedig a zarándokvonat másik lelki vezetője, Tímár Asztrik atya. A szertartás előtt Nagy Zoltán polgármester szól a megjelentekhez, fájó búcsút véve a zarándokvonat utasaitól, de buzdítva őket, hogy jövőre is jöjjenek el. 

– A Boldogasszony zarándokvonaton érkezett testvéreink immár nyolc éve hazajönnek hozzánk, és velünk együtt a székelyek nagyasszonyának, a csíksomlyói Szűzanyának oltalmát keresik. Az egyéni keresés nem föltétlenül közösségi megnyilvánulás, de ha százezrek számára jelent élményt, lelki megújulást, akkor újra egymásra találhat a szétszaggatott nemzettest, és együtt kérheti égi édesanyjától a megtartás szent ajándékát. 

Délelőtt fél 11-kor már hazafelé robogunk, de a töltekezésnek még nincs vége, most jönnek az élménybeszámolók, amik melengetik az ember lelkét. 

– Régóta terveztem, hogy eljöjjek a csíksomlyói búcsúba, a Boldogasszony zarándokvonatról a nagynénémen keresztül szereztem tudomást, együtt foglaltunk jegyet. Az utóbbi tíz év legnagyobb élménye volt számomra ez az út, minden képzeletet felülmúlt. Rendszeresen utazom, de amit itt tapasztaltam, az semmihez sem fogható. Kizökkentem a mindennapokból, fantasztikus embereket ismertem meg. Az állomásokon való fogadtatás mélyen megérintett. Látni az erdélyiek arcán, hogy mennyit számít nekik a jelenlétünk, megfizethetetlen érzés. A legnagyobb élmény azonban az volt, hogy bejuthattam a csíksomlyói kegytemplomba. Fél órát álltam sorba, de megérte, sikerült megszenteltetnem a nyakláncomat – mondja Fejes Nándor, a zarándoklat egyik fiatal, hódmezővásárhelyi résztvevője. 

A szatmári születésű Kozma Mónika édesanyjával, férjével, két fiával és unokahúgával egy Köln melletti kisvárosból érkezett. A házaspár Németországban ismerkedett meg, ott alapítottak családot, ikreik már ott születtek. Gyermekeiket katolikus hitben nevelték, emellett azt is fontosnak tartották, hogy a fiúk beszéljék a magyar nyelvet és tisztában legyenek a magyar történelemmel, hagyományokkal. Mónika édesanyja ebben az esztendőben lesz hetvenéves, ez volt az apropója, hogy idén zarándokvonatra szállt a család. Mint mondja, férje nem vallásos, de számára is óriási élmény volt találkozni a külhoni magyarokkal, érezni azt a szeretetet, ami belőlük árad. 

– Többször voltam már Erdélyben, de ez az út teljesen más. Alig aludtunk, állandóan úton voltunk, de bármennyire fárasztó volt is, azóta fél méterrel a föld fölött járok, tele vagyok szeretettel – mondja Helga, aki Sárvárról érkezett a zarándokvonatra barátai kíséretében. Azt mondják, jó volt látni, hogy milyen kiválóan megfér egymás mellett a román és a magyar ember, ha egyes politikusok nem szítanak gyűlöletet: Gyimesbükkön több zarándok megköszönte a rendőri biztosítást, mire az egyenruhások rámosolyogtak az érintettekre, volt, amelyik integetett is nekik.

A nagykárolyi kollégákra ez a jóindulat sajnos nem jellemző. A helyi állomásra érkezve a várakozó tömeg és a zarándokvonat közé állítanak egy másik szerelvényt, így elzárva egymás elől a két tábort. Az ünnepség félbeszakad egy pillanatra, de az öröm hamar utat talál magának, az utasok a vonat, a több száz fős fogadóbizottság pedig a peron végére siet, hogy újra lássa egymást. A búcsújárókat tán minden eddiginél nagyobb lelkesedéssel köszöntik a helyiek. Van, aki a kertjéből csokrokba gyűjtött szegfűt nyom a kezünkbe, mások élelmiszerből, palackos vízből álló szeretetcsomagot állítottak össze. Utunk során utoljára hangzanak föl a himnuszok, mire a velünk szemben álló csendőr befogja a fülét. A rosszindulatnak és a modortalanságnak azonban nincs most helye, amikor társa észreveszi, mit csinál, mérgesen rászól, fejezze be a gyűlöletkeltést. Hogy a rendre intő férfi magyar volt-e vagy román, nem tudni, egy biztos, elérte célját. 

A vasutas nagyot fúj a sípjába, amivel jelzi, itt az ideje a búcsúnak. Megtörténnek az utolsó kézszorítások, ölelések, majd a vonat szép lassan elindul. A környéken néma csönd lesz, csak a jármű halk szuszogását lehet hallani, majd egy elcsukló női hangot: „Ne csüggedjetek, visszatérünk még hozzátok!”