A közöny tragédiába torkollt

„Miért gazdag Románia? Mert a tehenet Székelyföldön legelteti, de Bukarestben feji” – egy keserédes vicc, amit gyakran hallani erdélyi magyaroktól a román gazdaságpolitika kritikájaként. Nem csoda, hiszen keleti szomszédunknál a mindenkori hatalom módszeresen lefölözi azt a hasznot, amit a trianoni békediktátum során hazánktól elszakított országrésznek köszönhet, a turizmusból származó bevételek azon részét is, amely a magyar és szász építészeti örökség páratlan emlékeiből származik. Erdély az elmúlt években a turistalátogatások és vendégéjszakák csaknem felét adta Romániában, az ezért járó köszönet és hála azonban elmaradt: a román kormány a turizmusból befolyó pénzt elsősorban a regáti, vagyis az első világháború előtt is az ország részét képező területek felvirágoztatására költötte, csak csekély hányadát fordította a magyarlakta vidékek fejlesztésére.

A világ egyik legnagyobb, közel másfél kilométer átmérőjű és három kilométer mélyen gyökerező természetes sótartalékán nyugszik – sajnos ma már a szó szoros értelmében – Erdély legjelentősebb természeti kincseinek egyike, a parajdi sóbánya, ami évszázadok óta munkát és megélhetést biztosított sok száz erdélyi honfitársunknak. A sókitermelés itt már az ókorban megkezdődött, a rómaiak is bányásztak a környéken. A mai, mélyfúrásos bánya alapjait 1762-ben rakták le, a XX. századtól kezdve azonban a létesítmény egy részét fokozatosan a gyógyturizmus és az idegenforgalom szolgálatába állították, a mélyben található különleges mikroklíma – a sós levegő, a magas páratartalom és a pormentes környezet – ugyanis jótékony hatással van a légúti megbetegedésekre. A közelmúltig évente több százezer látogató fordult meg itt, akik nemcsak a terápiás célú pihenés, hanem a látványos föld alatti terek és programok miatt is érkeztek. A sóbánya látogatóterében egy több ezer négyzetméteres terem várta a vendégeket, ahol játszótér, kávézó, vendéglő, sóból faragott szobrok, sportpályák, kalandpark, interaktív kiállítások és még egy kápolna is helyet kapott. A gyerekeket csúszdák, mászókák és beltéri mozgásfejlesztő játékok szórakoztatták, míg a felnőttek pihenhettek a padokon vagy részt vehettek egészségügyi foglalkozásokon. A bánya belső tereiben időszakosan koncerteket is tartottak, a különleges akusztika és hangulat miatt ezek valódi kuriózumnak számítottak. Minderről nem véletlenül írunk múlt időben, előző héten ugyanis minden eddiginél nagyobb mértékű vízbetörés volt a helyszínen, nemcsak azokat a szinteket borítva el, ahol a kitermelés zajlott, hanem azt is, ahol a látogatótér található.

A sóbányák legnagyobb ellensége mindig is a víz volt. Aknasugatag, Marosújvár, Ocnele Mari, Retsof, Slănic Prahova, Szolikamszk – városnevek, ahol a parajdihoz hasonló módon semmisült meg egy-egy sóbánya. A kárpátaljai Aknaszlatina bányája 2008-ban omlott be, a talajvíz pedig elöntötte a bányajáratokat. A létesítményt nem használják, nem is tudják stabilizálni, a környéken jelenleg is katasztrófahelyzet van: az épületek megsüllyedtek, a szakemberek pedig jelenleg is azon dolgoznak, hogy az elárasztott tárnákból ne áramoljon nagyobb mennyiségű sós víz a Tiszába. Wieliczkában, a világ egyik legrégibb és legismertebb sóbányájában is történt már baleset. 1992. április 13-án a negyedik szinten, a Mina keresztvágatnál hirtelen óriási víz öntötte el a járatokat, kisebb-nagyobb omlásokat okozva. A helyreállítási munkálatok több mint nyolc hónapig tartottak, de eredményesek voltak, sikerült ugyanis a víz beáramlását kontrollálni, elvezetését egy szabályozó szeleppel oldották meg. A Hargita megyei Parajd sóbányáját múlt héten érte súlyos természeti katasztrófa, amikor a heves esőzések nyomán megduzzadt Korond-patak utat talált magának és elöntötte a belső tereket. A szerencsétlenség nem volt előzmény nélküli: tavaly nyáron észleltek először jelentősebb vízszivárgást a szakemberek, akkor a bányát biztonságossá tételéig ideiglenesen be is zárták, ám egyes források szerint geológusok már 15 évvel ezelőtt megjósolták, hogy a bánya felett futó patakmeder szabályozatlansága tragédiához fog vezetni. Akkor magyar részről megelőző intézkedéseket is javasoltak, ám ezek megvalósítására sem a román állam, sem az állami tulajdonú Salrom vállalat (a bánya üzemeltetője) nem biztosított forrást.

Múlt hét csütörtökön a parajdi sóbánya legfelső szintjét is elöntötte a víz, vasárnap pedig a szakemberek azt állapították meg, fennáll a veszélye annak, hogy a teteje beomlik, ezért megkezdték a környéken élők kitelepítését. A helyiek aznap este megfeszített tempóban gátat építettek homokzsákokból, ugyanis kiderült, amennyiben a sóbánya beomlik, a tárnákból kicsapódó sós víz árhullámot okozhat, ami érintené a település nyugati részének lakóit. Előtte tüntetést kezdeményeztek a bánya bejáratánál Sebestyén József főmérnök lemondását követelve; a vezető ennek eleget is tett. A magyar kormány szinte azonnal reagált a bányakatasztrófa hírére: Orbán Viktor biztosította Kelemen Hunort, az RMDSZ elnökét, hogy minden támogatást megadnak a károk helyreállításához. Román oldalról azonban még nem érkezett hír hasonló szándékról – ami valljuk be, nem meglepő.

A templomok vakolata hullik, egykor tündöklő kastélyok düledeznek, elárvult székely kapuk roskadoznak – Erdély magyar épített örökségének egy jelentős része lassan, de biztosan pusztul, egyszerűen azért, mert román oldalról nincs rá akarat, hogy megmentsék. A védelem jórészt a helyi közösségek vállára nehezedik: önerőből, gyakran adományokból vagy társadalmi munkával próbálják menteni a menthetőt, megőrizni azt, ami az övék. Önkéntesek százai küzdenek nap mint nap, hiszen tudják, a múlt nélkül nincs jövő. Az olyan helyszínek állagmegóvására, amiket a románok a „római örökség” részének állítanak be, persze nem sajnálják a pénzt. Példát bőven találnánk, de elég a Drakula-mítosszal átitatott törcsvári kastélyt említeni, ami amellett, hogy a „vérszagra” gyűlő nyugat-európai turisták révén óriási gazdasági hasznot termel, a nemzeti identitás építésének fontos eszköze. Amit tehát el lehet románosítani, azt a románok elrománosítják. Amibe pedig beletörik a bicskájuk, azt veszni hagyják. Különszámot lehetne kiadni, ha fel akarnánk sorolni mindazt a kincset, ami ma már az enyészeté, de talán a legbeszédesebb a Cserna völgyében fekvő, egykor világhírű Herkulesfürdő, ami ma olyan, akár egy szellemtanya: jellegzetes épületeinek többségét már csak a lehelet tartja össze.

Másfél milliárd forint – durván ennyit zsebelt be a román állam a parajdi sóbányából származó bevételek révén 2024-ben. Persze mindez csak töredéke annak, ami az erdélyi, illetve székelyföldi turizmus által befolyik az államkasszába. Mentőövet azonban ennek ellenére sem dobnak a bajba jutott településnek. Az okokat találgatva pedig nehéz elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a sóbánya és a parajdi turizmus éppen azoknak nyújtott megélhetést, akik több mint száz éve útban vannak az első világháború egyik legnagyobb nyertesének.