– Egy agykutató szerint mitől kreatív a magyar elme?

– A kreativitás egyik oka lehet genetikai. A Kárpát-medence egyfajta genetikai olvasztótégely volt évszázadokon keresztül, ami általában jót tesz egy populációnak, nemesítheti a szellemi és fizikai képességeket. A magyar kreativitás másik oka az érzelemgazdagság. A magyar mindig is érzelemgazdag nemzet volt, aminek természetesen megvannak a negatív hozadékai is, hiszen ez az oka, hogy nagyon sokáig elsők voltunk az öngyilkosságban, és a válási statisztikákban, alkoholizmusban ma is élen járunk. A magyar ember intenzíven éli meg az eseményeket, ezért is van az ország jelenleg ilyen borzasztó lelkiállapotban.

– Az ön személyes életpályája, tudományos sikerei is a magyar elme kreativitását bizonyítják. Megszoktuk, hogy a tudományos életben sokan külföldön kamatoztatják tehetségüket. 1989-ben mégis hazahívta önt Oxfordból Vizi E. Szilveszter, és a KOKI osztályvezetője lett. Miért jött haza egy bizonytalan politikai helyzetbe?

– Régen azt szokták mondani, az emberek kalandvágyból mennek el otthonról. 1989-ben viszont mi azt mondtuk, kalandvágyból jövünk haza. Több állásajánlatot kaptam Oxfordban és az USA-ban, de mégis az itthoni lehetőséget választottam, több okból. Az egyik az, hogy bár körülbelül négy évet töltöttem Angliában családostól, és befogadott a helyi közösség, az ember mindig egy kicsit idegennek érzi magát külföldön. Hiába beszéli a nyelvet tökéletesen vagy ismeri az adott nép kultúráját, ez kevés. Nincsenek meg a szociális és kulturális gyökerek, a család közelsége, a gyerekkori emlékek. A másik fontos indokom a hazatérésre az volt, hogy úgy gondoltam, ha külföldön felfedez valaki valamit, akkor egy téglával hozzájárul a tudomány építményéhez. Ha ugyanezt a felfedezést itthon teszi, akkor két legyet üt egy csapára: a világ tudományának építményéhez hozzáteszi a tégláját, de egyben Magyarország nemzetközi megbecsültségét is növeli. Itthon tehát a haszon kettős. Igaz, hogy nehezebb egy kicsit, de a kihívások fokozzák az ember akaraterejét és kreativitását, hogy hogyan lehet sokkal rosszabb körülmények között is nagy dolgokat produkálni. Ez itthon kunszt, kint nem annyira. Sikerült a KOKI-ban kiépíteni egy olyan színvonalú labort, amely felszereltségében összemérhető bármelyik nyugat-európai laborral. A mellettem dolgozó kutatók, tanítványok pedig még jobbak voltak, mint külföldön, sokkal motiváltabbak voltak a fiatalok. Ezzel együtt úgy látom, hogy annak idején a mi korosztályunk kicsit hajtósabb volt.

– Miben látja a változás okát?

– Az agy fejlődését alapvetően befolyásolta az információs robbanás hatása. Az agy biológiai szerkezetének, feldolgozóképességének fejlődése borzasztóan lassú, de körülbelül százezer éven keresztül párhuzamosan haladt a feldolgozandó információ mennyiségének növekedésével. Az utóbbi 50-100 évben viszont megjelent a rádió, a televízió, a telefon, a mobiltelefon, és az internet, az utazás könnyűvé vált. Az így beköszöntött információrobbanással az addigi párhuzamosság egy ollóvá nyílt szét, hiszen a biológiai fejlődés nem volt képes követni az információ mennyiségének növekedését. Ez egyfajta adaptációs nyomásként nehezedik az emberi agyra, hasonlóan bármely biológiai rendszerhez, melynek környezete megváltozik. Agyunk is keresi a megoldást a nyomás alóli kibújásra. Az emberek kiköltöznek a nagyvárosokból, kihajítják a tévét, próbálják magukat izolálni a hatalmas mennyiségű információtól. Nem biztos, hogy ez adaptív hozzáállás, de még mindig jobb, mint a másik alternatíva, az alkoholizmus és a drogok világába való menekülés. Az agynak ez is egyfajta menekülése a drasztikusan megváltozott információs környezetből. A harmadik lehetőség, hogy az ember megpróbálja a szelektálatlan információhalmazt feldolgozni. Ez keveseknek sikerül, mert az agyunk képtelen rá, így az embernek folyamatosan kudarcélményekben van része, állandó a csalódottság, kiábrándultság, kielégítetlenség érzése. Ez vezet a pszichiátriai és neurológiai betegségek gyors terjedéséhez, aminek napjainkban tanúi vagyunk. A másik negatív hozadéka a megváltozott környezetnek az önzőség és elmagányosodás.

– Hogyan lehetne ezen változtatni?

– Le kell lassítani az életünket, mert ez az információhabzsolás ahhoz vezet, hogy agyunkban a megszerzett ismeretanyag felszínes marad. Gyorsan benyeljük, de ugyanolyan gyorsan el is felejtjük, mert nincsen idő és lehetőség, hogy ezeket a külvilági eredetű információcsomagokat az agyunk társítsa belső világunk impulzusaival. Belső világunk pedig nem más, mint érzelmeink, motivációink összessége, vagy mondhatjuk úgy is, hogy a lélek hangja. A belső világ rá kell, hogy üsse a maga pecsétjét a külvilágból érkező információcsomagokra, mert csak ez teszi lehetővé a tartós tárolást. Így olyan tudat alatti rekeszekbe is képes az ember eltárolni az információt, amiből a kreatív gondolkodás táplálkozik, tehát alkotóképességünk is jelentősen romlik, ha az ismeretszerzésünk nagyon felszínes, és nem tesszük hozzá azt, ami a lelkünkben mélyen benne van, ami egyedi és saját. Ami biztosítja, hogy nekünk ugyanarról a dologról más jusson az eszünkbe, mint egy másik embernek, tehát képes legyek eredeti gondolatok megalkotására. Ha nincs kellő motiváció, és elsivárosodott az érzelemvilágunk, akkor nem lesz belőlünk alkotó egyéniség. Ha sikerül kellően érzelemgazdaggá tenni a fiataljainkat, még az sem biztosíték a kreativitásra. Az érzelemvilág gazdagsága csak a kiindulási pont. Ugyanilyen fontos, hogy hagyjanak időt ennek a gazdag belső világnak arra, hogy beszínezze az elraktározandó ismeretanyagot, és így mélyítse agyunk tudattartalmának érzelmi dimenzióját.

– Hogyan lehetne az érzelemvilágunkat gazdagítani?

– Elsősorban a középiskolai oktatás során. Ebben a fogékony korban nem elsősorban az egyetemi tananyag megtanulásával kellene foglalkozni, arra ráérnek az egyetemen. Vissza kellene hozni iskoláinkba a színvonalas, katartikus élményeket adó művészetoktatás mellett az erkölcsi-etikai nevelést is. Így nemcsak kreativitásunk fokozódna, de emberségesebb emberekké is válhatnánk a pénz és az érdekkapcsolatok önző világában. Ha már megvan a megfelelően kiépült belső világ és motiváltság, akkor kell a gyerekeket arra megtanítani, hogy ezt használják is tudatosan. Lassítsuk le agyunk információval való feltöltögetését. Ehhez például az olvasás is nagyon fontos. Ilyenkor rengeteg idő van arra, hogy a leírt eseményeket, cselekményt megelevenítsük, tudatunkban lefessük, hozzátegyünk valami egyedit, egyénit, és onnantól fogva az elolvasott könyv már ebben a formájában csak a miénk.

– Hogyan lehetne ezt a folyamatot jó irányba fordítani?

– Bátorítani kellene bármilyen kis közösség létrehozását, ezek lehetnek civil és szakmai szervezetek, polgári, alkotói körök, egyházközségek, kistelepülések. Ezeken belül az egyén viszonyulása a közösség többi tagjához, a közösség értékeihez, elveihez folyamatosan nyomon követhető, ezáltal a közösség tagjai egymást lélekben nemesítik, elindítják az önzetlenség irányába mutató fejlődés útján. A társadalmi kulturális evolúció ma olyan irányba viszi az ember fejlődését, amely kis közösségekben kooperál, nagy közösségben pedig önző. Minél kisebb az emberi közösség, az ember annál nagyobb altruizmusra hajlamos. A családban még mindent megtesz a gyerekeiért, házastársáért, szüleiért, testvéréért, de ahogy megyünk feljebb a skálán, egy munkahelyen vagy egy nagycsaládban már annyi önzetlenségre nem hajlandó. Még kevesebbet hajlandó tenni a lakóhelyi közösségért, főleg ha az egy nagyváros, de még annál is kevesebbet a nemzetközösségért, és szinte semmire nem hajlandó az egész emberiségért.

– Szavaiból az következik, hogy azok a nemzetek sikeresek, amelyekben működő kisközösségek vannak. Magyarország hogyan válhatna sikeres nemzetté?

– Azok a nemzetek sikeresek, amelyekben még él a összetartozás-tudat, és nem olyan pártok és nem az a média uralkodik, amely a nemzetért önfeláldozásra is képes embert nevetségessé teszi, és csak az egyén érvényesülésének mindenek fölöttiségét szajkózza. Ha az ország vezetői példát mutatnának emberi tartásból, a közösségért való önfeláldozásból, és nem csak az egyéni érvényesülésüket hajszolnák, ez a minta előbb-utóbb szétsugározna a széles néprétegekbe is. John F. Kennedy szavait komolyan veszi-e még valaki a mai parlamentben? Nem tudom pontosan idézni, de ilyesmit mondott: „Ne azt nézd, hogy a haza mit tesz érted, hanem hogy Te mit tudsz tenni a hazádért!” Én azokat a vezető politikusainkat, parlamenti képviselőinket tudnám őszinte szívvel honatyának hívni, akik eszerint élnek, és ezt az üzenetet sugározzák minden választópolgárnak, politikai hovatartozástól, vallástól függetlenül. Amíg ezen mindenki mosolyog, és utópiának tarja, addig nem lesz nemzeti felemelkedés. Úgy gondolom, hogy nemcsak a kormánynak, de minden egyes politikai pártnak, az ország sorsát irányító elit értelmiségi köröknek fel kellene ismerniük azt a felelősséget, hogy az ő viselkedésük mintaként szolgál. Ha ezekben a fejekben drasztikus átalakulás menne végbe, az magával vonhatná a teljes nemzet felemelkedését. Nehezen tudom elképzelni, hogy ez a felemelkedés lentről induljon az ország lakosságának jelenlegi lelkiállapotában. Ehhez erkölcsileg és nemzettudat szempontjából már túl mélyre csúsztunk. Nem remélhetünk nagy katarzist, megtisztulást és spontán lelki megújulást, csak további züllést és csúszást lefelé a mélybe. Itt fentről jövő politikai akarat szükséges, ami ezt a nemzetet összefogásra neveli, visszaadja az embereknek a nemzethez tartozás büszkeségét, örömét, és biztosít egy erkölcsi zsinórmértéket. Az összetartozás érzése megsokszorozza az emberek erejét, kitartását, kreativitását, és az ilyen közösségek akármilyen mélyről is képesek újra felemelkedni.

Usztics Anna