A kultúra megtartó erő

– Régi, neves református család sarjaként milyen örökséget, küldetést hoz otthonról?

– Az elődök értékteremtő munkássága felelősséget jelent. Így tekintek vissza több száz éves távlatban például a Tihany várát 1554-ben újjáépíttető Takaró Mihály várkapitányra, akitől rengeteg levél maradt fenn. Szélesebb rokonságomban számos híres református lelkészre emlékszem vissza tisztelettel: Takaró Gergelyre a XVI. századból, Takaró Lajosra, felsővályi református lelkészre a XIX. századból, apám másod-unokatestvérére, dr. Takaró Gézára, New York református esperesére, az ottani magyar gyülekezet megalapítójára a XX. századból. Magam szintén református lelkészcsaládból származom, apám is az volt, mindhárom fiútestvérem, Károly, Tamás és András is azok, nővéreim, Réka és Emma vallás- és hitoktató szakot végeztek. Az egyházszolgálat nemzedékről nemzedékre száll családunkban, két unokaöcsém is lelkész lett. Egyedül én választottam világi pályát, de van egyházi kötődésem, hiszen Hegedűs Loránt püspök úr egyházkormányzása idején a Dunamelléki Református Egyházkerület világi elnöke, főgondnoka voltam, és a Tőkés László vezette Református Világszövetség főtitkáraként szolgáltam. Negyvenhét éve egyházkarnagyként is működöm, hiszen Pécsett ének- és zenetanári diplomát is szereztem.

– Hogy támadt fel az irodalmi érdeklődése?

– Otthon, a parókián nagy könyvtárunk volt. A művek között sok olyat lehetett találni, ami abban az időben tiltottnak vagy alig-alig tűrtnek minősült, például az Erdélyi Szépmíves Céh kötetei vagy Nyirő József halinakötéses munkái. Azelőtt ismerkedtem meg az erdélyi irodalommal, mielőtt egyáltalán tanulhattam volna róla. Természetemből adódott az olvasás szenvedélye, nem volt szükség semmilyen külső ráhatásra.

– Ugyanígy szívta magába a tanárságot is?

– Már kisgyerekként tudtam, hogy tanár akarok lenni, soha nem is inogtam meg ebben. Volt egy nagyszerű énektanárnőm, aki megszerettette velem a kóruséneklést is. Így kötöttem ki az ének-zene és a magyar szak mellett. Debrecenben, ahol egyetemista voltam, még inkább megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy a magyar nyelv és irodalom olyan identitásképző tárgy, aminek segítségével mindazt át tudom adni, amiben hiszek, amiről meg vagyok győződve. Kodállyal vallom, hogy a legnagyobb megtiszteltetés tanítani. A feleségem, akivel négy gyermeket neveltünk fel, szintén ezen a pályán dolgozott a közelmúltig, magyar–filozófia–történelem szakos tanár volt a budapesti Kossuth Lajos Gimnáziumban.

– 1990 után kinyílni látszott a világ, de az addigi kommunista kultúrpolitikát az ugyancsak kirekesztő liberális hegemónia váltotta fel…

– A történelemoktatásban gyorsan megjelent egy egészségesebb, több nézőpontot is bemutató szemlélet. Az irodalomban viszont sokáig váratott magára ez a személetbeli rendszerváltoztatás. A Károli Gáspár Református Egyetemen 1998-ban kezdtem tanítani a XX. század első felének nem nyugatos irodalmát, többek között Herczeg Ferencet, Wass Albertet, Reményik Sándort, Dsida Jenőt, Gyóni Gézát, Szabó Dezsőt, Nyirő Józsefet. Akkoriban ez tejesen újszerű volt a magyar felsőoktatásban. Aztán a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és a Kaposvári Egyetemen is tanítottam őket. Számomra e korszak irodalmi kánonjának kiegészítése legalább olyan fontos volt, mint az átadandó tananyag. A valóságnak ugyanis mindig több olvasata van. Az a jó irodalomtörténet és irodalomtanítás, amely ezeket az olvasatokat egymás mellé helyezi, nem pedig világnézeti alapon minősítgeti, alá-fölérendeltségi viszonyba sorolja. A XX. század első felének magyar irodalmát éppen azért tartom az 1100 éves magyar irodalom legfontosabb és leggazdagabb részének, mert abban a fél évszázadban a magyar társadalom minden valóságolvasata európai szintű irodalmat produkált. József Attila proletárságból jöttségének valóságolvasata nemzetközi szinten is kimagasló költészetet teremtett, a nemzeti konzervatív szemléletű Herczeg Ferenc munkássága szintén világhírűvé vált, ő volt az első irodalmi Nobel-díjra jelölt írónk. A polgári, konzervatív gondolkodású Babits Mihály, a városi, polgári szabadelvű felfogású Kosztolányi Dezső a maga fölényes műveltségével szintén világszínvonal. Mindőjüknek helye van a magyar irodalmi kánonban, ahogyan Szabó Dezsőnek, a népi írók mozgalma szellemi vezérének vagy a paraszti társadalom legmélyebb rétegéből költővé sarjadt Sinka Istvánnak is.

– Lírai hangja is elismert. József Attila-díjas költőként mi az ars poeticája?

– Gimnazista koromban kezdtem verseket írni, de Dsida Jenőhöz hasonlóan, aki több száz ifjúkori versét semmisítette meg, mert nem találta őket elég jónak, felnőtt koromban én is kirostáltam szinte mindet. A Kánaán felé című első kötetemben van néhány a megmaradtak közül. Ezt a kötetet még Püski Sándor személyesen rendezte sajtó alá. Legutóbbi verseskötetem 2021-ben jelent meg Génemlékezet címmel. A cím utal Michelangelo Ádám teremtése című festményére, természetesen abban a megváltoztatott formában, ahol a Teremtő, vagyis Isten és a teremtett, azaz Ádám ujjai a DNS-RNS kettős spiráljának közbeiktatásával érnek össze. Költőként neoklasszicistának tartom magam. Áprily Lajossal vallom, hogy aki nem tud kötött formában is verselni, az nem lehet kiváló költő. A költészet ugyanis a forma, tartalom, gondolat, érzés, látásmód hétköznapiságtól elemelkedett kifejeződése a sűrítés, a tömörítés a magas esztétikai minőség eszközeivel. Természetesen vannak kiváló szabadversek, kötetlen formák, de ha valaki csak olyat tud írni, az annak jele, hogy még soha nem érte költői műveltségen alapuló elementáris hatás, ami például József Attilát arra késztette, hogy hétköznapi tevékenységei közepette is állandóan feljegyezze az eszébe ötlő képeket és rímpárokat, amik később versekké szerveződtek benne. Amikor tehát eltűnik a ritmika, a rím, eltűnnek a gondolatpárhuzamok, nem utolsósorban a költői önazonosság, a mondanivaló, az értékközvetítő funkció, akkor nagy kérdés, hogy a mai költészet nagy része nevezhető-e a szó klasszikus értelmében lírának. Sajnos, ugyanez jellemzi a kortárs prózairodalom jelentős részét is. A posztmodern „minden szétesett” világának maga a művészet eshet áldozatul.

– Mi a küldetése az ön által 2012-ben alapított Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesületének?

– Egy időben a Rákóczi Szövetséggel közösen évente tartottunk magyartanárok számára tábort. Az egyik esztendőben fölmerült, hogy erősebb összefogásra volna szükség, hiszen a Kárpát-medence bármely szegletében keletkező magyar irodalom egyetemes magyar irodalom. Kell tehát olyan műveltségalap, olyan kulturális kód, ami összefogja a magyar nemzetet. Ezen dolgozunk az anyaországban, Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és Délvidéken. Az egyesületnek több mint 400 tagja van, kiváló magyartanárok. Egyik első szakmai célkitűzésünk egy ilyen szellemben megírt, új irodalomtörténeti kézikönyv megalkotása volt, aminek első változata már megjelent szerkesztésemben.

– 2012-ben jelentős részt vállalt az új Nemzeti alaptanterv megalkotásában, amelybe az évtizedekig elhallgatott írók közül többek között bekerült Herczeg Ferenc, Nyirő József, Szabó Dezső. Ezzel sokan nem értettek egyet.

– Az irodalmi kánon kérdésében magától értetődő, hogy vannak, mindig is lesznek eltérő nézőpontok, értékítéletek. Ha azonban nem különböző, hanem egymás mellett élő, egyenrangú valóságolvasatok összességeként tekintünk az irodalmunkra, ha azt nézzük, hogy egy alkotó hozott-e létre értéket, akkor volna értelme vitatkozni. Ha az alkotók politikai hátterét fürkésszük, és világnézeti alapon közelítünk irodalmunkhoz értékelvű közelítés helyett, akkor nincs értelme vitatkozni. Egyetértek a legnagyobb XX. századi irodalomtörténész, Horváth János felfogásával, aki szerint az irodalomtörténet írásnak döntően nem az a feladata, hogy megmondja, mi a jó irodalom és mi a rossz, hanem annak bemutatása, hogy a maga korában mit tartottak irodalomnak. Én például magyar vagyok, magyar kulturális környezetben nőttem fel, magyar műveltségem van, ezért nem lehetek csupán semleges. Az elfogulatlanság azonban kötelező számomra, és remélem, mások számára is. Példám a jobboldali konzervatív meggyőződésű Herczeg Ferenc, aki éppen ilyen attitűdű alkotó volt. 1943-ban 15 különböző meggyőződésű írótársával együtt levelet írt Horthy Miklós kormányzónak a nagy magyar költő, Radnóti Miklós megmentése érdekében, felismerve és elismerve, hogy Radnóti költészetének legnagyobb része érték. Sajnos ez az értelmiségi attitűd ma gyakran hiányzik. A szocializáció, a hozott kulturális örökség sokakat képtelenné tesz a tőlük eltérő megközelítésű irodalom objektív értékelésére. Ez régóta a magyar szellemi élet egyik rákfenéje.

– Visszatérően hivatkozik Herczeg Ferencre. Mi teszi őt kiemelkedően jeles íróvá?

– Írásművészetének gazdag tematikája, formai sokszínűsége, briliáns írói technikája és legfőképpen írói üzenetei, amelyek mindig valamely aktuális korból kiinduló, de korszakokon átívelő állásfoglalások. Legnagyobb drámája, a Bizánc az árulás örök természetéről és következményeiről szól. Az élet kapuja, háromszor is Nobel-díjra jelölt kisregénye egy adott történelmi pillanatot ábrázol ugyan, valójában a magyarság örök sorskérdését feszegeti. Leghíresebb vígjátéka, a Kék róka minden földrészt bejárt, 1921-ben pedig egyszerre játszották Amerikában, Ausztráliában és Európa számos országában. Nobel-díjra jelölésének idejében már közel 30 nyelvre fordították le műveit. Ez elég ritkán fordul elő magyar szerzővel, különösen egy vesztett világháború után. Herczeg a XX. század íróóriása volt, nem véletlenül nevezték írófejedelemnek a kortársak.

– Mivel foglalkozik az ön által 2019-ben alapított Herczeg Ferenc Társaság?

– Aktívan, emlékét a mindennapi köztudatba behozva kívánjuk visszahelyezni Herczeget arra a helyre az irodalmi kánonban, ami megilleti. Ezért Kásler Miklós minisztersége idején javaslatunkra alapították meg a Herczeg Ferenc-díjat. Ugyanígy kezdeményezésünkre kapott bronz mellszobrot a Nemzeti Színházban Herczeg, a teátrum egykor legtöbbet játszott szerzője. Ma már életművének valóságos reneszánsza van, több darabját is játsszák, néhány regényét dramatizálták, egyes műveiből filmek is készültek. Ugyanakkor a szakma elkeserítően keveset ismer Herczeg munkásságából. Ezért írtam meg a társaság kezdeményezésére volt tanítványommal, ma már szerzőtársammal, Liktor Katalinnal a Herczeg Ferenc regényeinek és drámáinak világa című könyvet.

– Mindemellett előadásokat tart, kulturális ismeretterjesztő műsorokat vezetett vagy vezet.

– Túl vagyok a háromezredik előadásomon, ezeken négy földrész magyarjai között mindig a kultúra volt a téma. Száműzött magyar irodalom című tévés sorozatomban beszéltem Herczeg Ferencről, Nyirő Józsefről, Szabó Dezsőről, Reményik Sándorról, Dsida Jenőről, Wass Albertről, Gyóni Gézáról. Elfeledett nagy magyarok című műsorfolyamomban a XVI–XVIII. század nagy magyar íróit, költőit idéztem meg, majd következett a Magyar klasszikusok új köntösben. Ebben a XIX. század magyar íróit, költőit vettem sorra Berzsenyitől Aranyon, Petőfin, Madáchon át Mikszáthig, lefosztva róluk a marxista irodalomtörténet-írás sematizmusát. A leghosszabb, a több mint 378 részt megért Tőkéczki és Takaró című sorozat volt, hetente készült új műsor. Sajnos, Tőkéczki László barátom a 80. adás körül itt hagyott bennünket, onnantól egyedül készítettem a műsort, de a címen nem változtattam. A headline alatt mindvégig látható volt a fotója, ezzel is tisztelettel adózva az emléke és szellemisége előtt. Tavaly Petőfi 200 címmel készült egy sorozatom, amiben később helyet kapott az ugyancsak 1823-ban született Madách Imre is. Jelenleg Könyvjelző – magyar kultúra mindenkinek címmel megy egy sorozatom, ebben az irodalom és a történelem mellett a magyar építészet, zeneművészet, festészet, képzőművészet legkiválóbbjairól is szó esik.

– A kulturális ismeretterjesztés is a tanítás egy formája, akárcsak a klasszikus értelemben vett oktatás. De milyen a jó iskola?

– Az ember, aki egyszerre emocionális, racionális és morális lény, csak akkor lesz egész, ha mindenben pallérozódik. Az érzelmi, az értelmi az erkölcsi nevelésre egyaránt nagy hangsúlyt kell helyezni, segítve a diákokat, hogy kialakuljon bennük a szép, a jó, az igaz felismerésének képessége. Emellett a módszertant illetően mindig újítani kell. Nem lehet minden üzenetet XIX., XX. századi módszerekkel eljuttatni egy mai tizenéveshez, hiszen nagyban megváltoztak a kommunikációs lehetőségek, csatornák, ezért használni kell a korszerű eszközöket is. A jó iskola mindemellett nemcsak készséget fejleszt, hanem ismeretet és mellé lelkiismeretet is ad. Ha nem teszi, az kommentműveltséghez vezet. Ez a mai társadalom legnagyobb veszélye. A szemünk előtt nő fel egy olyan nemzedék, amely ismeretek hiányában neki tetsző emberek ugyancsak ismeretek híján megfogalmazott kommentjei alapján alakítja ki a saját véleményét. Így lesz a kommentből vélemény. Az influenszerkultúra egy mondata alapján százezrek állnak oda olyan ügyek mellé, amelyeknek hátteréről, összefüggéseiről fogalmuk sincs. Ismétlem: készség, ismeret és lelkiismeret hármasára épül a jó iskola. Ideálom a mérlegelő gondolkodás alapján szabad döntést hozni képes fiatal. Vallom, hogy soha nem volt olyan fontos a tanár, mint ma. Ezért helyeztük az új Nemzeti alaptanterv középpontjába a tanárt. A tanárnak nemcsak facilitátorként, kívülről kell támogatni, hanem valódi pedagógusként aktívan segítenie kell a diákokat. Tudnunk kell, hogy milyen nemzedékeket akarunk nevelni. Kell, hogy legyen erről víziónk, legyenek alapelveink és céljaink. Az új Nemzeti alaptanterv 2020 óta ezt fogalmazza meg. Mert nincs magyar jövő művelt új nemzedékek nélkül. Ma szinte mindent a gazdaság, az erő, a hatalom, a politika dönt el. De minden eredmény kevés, ha szívében, lelkében, értelmében nem elkötelezett nemzedékek akarják felépíteni az új Magyarországot. A kultúra számunkra élet-halál kérdés, nemzetmegtartó erő. Ezt szolgálom tudásom szerint minden erőmmel.