A kultúra mindenkié

– Bár korábban helyettes államtitkár és Hoppál Péter főtanácsadója is volt, most a Nemzeti Művelődési Intézet éléről érkezett jelenlegi posztjára, vagyis szakmai és nem politikai területről. Előnyként vagy hátrányként éli ezt meg?

– Úgy vélem, hogy a hazai kultúrpolitika a második Orbán-kormány megalakulása óta professzionális, szakmai alapokon nyugszik. Jó példa erre a 2012-ben elindított strukturális irányváltás. Az akkori társadalmi, gazdasági kihívásokra reagálva a színházak, múzeumok a megyei hatáskörű városokhoz kerültek, a levéltárak a Magyar Nemzeti Levéltárba integrálódtak, a megyei és közművelődési intézmények pedig a Nemzeti Művelődési Intézet égisze alatt folytatták munkájukat.

– Csák János kulturális és innovációs miniszter a kinevezése után arról beszélt, hogy a területért felelős államtitkár hatásköre diplomáciai feladatokkal is bővül. Mit jelent a magyar kultúra diplomáciai eszközökkel való támogatása?

– A több ezer éves magyar kultúra a maga színességével, tizenhárom nemzetiségével és mindazzal a tájegységi sajátosságával, ami a Kárpát-medencében megjelenik, világviszonylatban is egyedülálló. Ennek az örökségnek a megtartása, továbbvitele és bemutatása csak határozott kultúrpolitika segítségével lehetséges, amelynek fókuszában nemcsak a kultúra fogyasztói, hanem sokkal inkább a megélői állnak. Fontos hangsúlyozni, hogy minden nemzetnek megvan a maga kulturális identitása. Mi, magyarok, büszkék vagyunk a sajátosan magyar nemzeti azonosságtudatunkra, és szeretnénk megmutatni a világnak a 24 országban működő 26 külföldi magyar kulturális intézet közreműködésével. Az igényes programokkal célunk, hogy nemcsak a külhonban élő magyarokkal, de az adott ország állampolgáraival is megismertessük a magyar értékeket, kultúrkiválóságokat. Ezért is örvendetes, hogy a Liszt-intézetek már szervezetileg is közös irányítás alá kerültek a Magyarországon működő kulturális intézményrendszerrel.

– Miért éppen most válik ez ilyen hangsúlyossá?

– Bár világviszonylatban középméretű nemzetállam a miénk, Magyarország geopolitikai szempontból meghatározó tényező a Kárpát-medencében. Ezt az irányvonalat erősíti több mint egy évtizede az Orbán-kormány uniós és külpolitikája. E törekvés a kultúra területén is hangsúlyosan megjelenik. A páratlan magyar örökség életben tartása és nemzetközi népszerűsítése nem mellékesen inspirálhatja is a különböző nemzetállamokat saját értékeik megőrzésére az agresszívan terjedő és gyakran az európai kultúrát, értékeket támadó multikulturális trendekkel szemben.

– Hogyan látja, itthon a határainkon belül kellőképpen megbecsüljük az értékeinket?

– Azt gondolom, hogy az elmúlt 12 év kiemelt programjai nagyon sokat tettek ezért. A nemzeti kormány célja kezdettől az, hogy a magyar nemzet gazdaságilag, szellemileg, szuverenitásban megerősödjön, ez a nemzeti kultúra megőrzésével és fejlesztésével is jár. A népi kultúra területén működő közösségeket támogató Csoóri Sándor Program segítségével például jelentős lépéseket tettünk abba az irányba, hogy a fiataljaink a nyugat-európai ideológiák térhódításával szemben őszinte örömmel ismerjék fel és éljék meg azt a nagyszüleik, dédszüleik által örökül hagyott sokszínű világot, amelyben egykor elődeik kiteljesedhettek. És nem állunk itt meg. Nagyszabású digitalizációs programot indítunk azzal a céllal, hogy a magyar kulturális javakat, értékeket megjelenítsük a világhálón.

– A tárcavezető szándéka szerint a jövőben a lehető legtöbb emberhez kell eljuttatni a honi kultúrát. Ennek megfelelően erősödhet az ön szűkebben vett szakterülete, vagyis a közművelődési szféra szerepe?

– Természetesen fontos számomra a közművelődés, de a kultúrának számos egyéb megjelenési területe is van. Nem széttagoltan, hanem egységben, hálózatba szerveződve érdemes kezelni, láttatni az egyes területeket. A kisközösségek, a családok nap mint nap megélik vallási, nemzetiségi hovatartozásukat, otthonuk egy adott tájegységét megjelenítő kultúráját. Ez is meghatározza, hogy milyen mértékben leszünk színházlátogatók, érdeklődők a közgyűjtemények vagy éppen az irodalom iránt. Érzékelhető, hogy 2010 óta az egyes kulturális területek között egyes mintaprojektek során szinergia alakult ki; úgy vélem, hogy mostanra érkezett el az idő a hálózati szintű együttműködésre, összekapcsolódásra.

– Egy 2021-ben készült Demokrata-riportban Lakiteleken arról beszélgettünk, hogy 2012-től jelentős szemléletváltás következett be a közművelődés területén. A misszió egyik legfontosabb célja, hogy hazánk mintegy 3200 településének mindegyikén legyen olyan közösségi tér, ahol szakképzett kultúraszervező segíti a helyi értékek feltérképezését és életben tartását. Milyen eredményekről tud beszámolni?

– Jól halad a program. A települések 97 százalékán jelen vannak a szakemberek, akik a képzésük során menedzserszemléletű, közösségépítő tudást is szereznek. Ennek köszönhetően a könyvtárak, tájházak mellett a közösségi kohéziót erősítő egyéb közművelődési intézmények irányítását is rájuk lehet bízni. A szakmának ugyanis arra a kihívásra is reagálnia kellett, hogy az ötezer főnél kisebb lélekszámú települések nagy részében a könyvtár és a közművelődési funkció egybeolvadt. Mindezek mellett a pandémiát követően most a legnagyobb próbatételt az EU háborús szankciói és az infláció jelentik.

– Be lehet-e csábítani az embereket a kistelepülések közművelődési intézményeibe a gazdasági válság közepette?

– A koronavírus-járvány okozta bezártság arra is rámutatott, hogy a kulturális kisközösségekhez tartozás mindenkinek elemi szükséglete, amire óriási igény van. Az utóbbi két év adatai azt mutatják, hogy egyes településeken a pandémia lecsengésével nagyon gyorsan újraindult, sőt fellendült a közösségi élet: a szakkörök, a kórusok tevékenysége és a pajtaszínházi programok. Ugyanakkor voltak olyan falvak, községek is, ahol egy ideig még a félelem uralkodott, gátolva az elszigetelt egyének közötti kapcsolatfelvételt. A fiatal korosztályt leginkább a digitális tartalmak fejlesztésével sikerült megszólítani. A mostani háború és a szankciók okozta nehéz helyzetben még inkább felértékelődött az emberekben a béke, a biztonság iránti vágy és az olyan természetesnek tűnő dolgok, mint elmenni a családdal, barátokkal múzeumba, színházba, koncertre. Mindent megteszünk, hogy a magyar emberek számára megőrizzük ezt a biztonságot, a munkahelyeket, a megélhetést és a normális élet feltételeit.

– Hazánkban gyakran közéleti véleményformálásuk és az állami dotáció alapján címkézik az alkotókat. Mennyire érzi feladatának, hogy a kulturális élet szereplőinek e megosztottságával foglalkozzon?

– A megosztottság többnyire politikai törésvonalak mentén húzódik. A gazdasági növekedéssel együtt a kulturális élet minden eddiginél több támogatást és lehetőséget kapott a közelmúltban. Az elmúlt 12 év lehetőséget nyújtott a kulturális szféra szereplőinek, hogy bebizonyítsák életképességüket. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom, hogy se feladatellátási, se finanszírozási oldalon ne legyenek ágazati aránytalanságok. A kulturális feladatot ellátók 2021-ben mintegy 500 milliárd forint állami támogatásban részesültek. Fajlagosan a legalacsonyabb a közgyűjtemények és a közművelődési terület finanszírozása volt, miközben mind az intézmények, mind a látogatók számában jelentős arányt képviselnek. Megfigyelhető volt a fővárosi közösségek és alkotók túlsúlya is az egyedi döntésre alapuló támogatások terén. Ezek rendszerszintű áttekintését, elemzését kezdtük el a miniszter úrral. Ezek után lehet lépéseket tenni a főváros és a vidék, illetve az egyes kulturális területek egyensúlyba hozatala érdekében, legyen szó akár a bérkiegészítések mértékéről is.

– Mire gondol pontosan?

– A magasabb és az alacsonyabb jövedelműeket egyaránt érintő húszszázalékos bérkiegészítés lényegében nem változtat a már meglévő aránytalanságokon. Feladatunk olyan objektív szakmai alapokon nyugvó kormányzati döntések előkészítése, amelyek segíthetnek ezen dilemma feloldásában is. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a mostani háborús, nehéz helyzet mekkora pénzügyi teher a költségvetésnek is. Most az első, hogy az ország biztonságát, a magyar családokat, a munkahelyeket, a rezsicsökkentést, a családtámogatásokat, a nyugdíjasokat megvédjük. Bízunk benne, hogy mielőbb béke lesz, és pénzügyileg is abba a helyzetbe kerülünk, hogy újra nagy lépéseket tehetünk.

– Ha jól gondolom, ez egyben a vidéki kulturális szféra erősödését is támogatná.

– Célunk, hogy objektív elemzésekre építve egyensúlyt teremtsünk a kulturális feladatellátásban és a finanszírozásban.

– Vannak már erre pozitív példák?

– Nagyon szép választ adott a népi kultúra átörökítésének kérdésére a már korábban említett Csoóri Sándor Program, de sikeres a vidéki színházi életet színvonalas produkciókkal felpezsdítő Déryné és az 1–8. osztályos diákok nemzeti identitásának erősítését célzó Lázár Ervin Program is. Idén év végéig tart a Magyar Géniusz Program, amely a vidéki muzeális intézmények legértékesebb és legkülönlegesebb műtárgyait vonultatja fel, és pályázat keretében anyagi támogatást nyújt ezen intézményeknek múzeumi értékeik kidomborítására. A jövőben a múzeumok, a könyvtárak és a közművelődés területét is szeretnénk megerősíteni rendszerszintű programok indításával, további pályázatok kiírásával.

– Kinek a felelőssége a kultúra finanszírozása?

– Nyugat-Európában mind a mai napig jellemzően alapítványok, egyesületek működtetik a kulturális intézményeket, mert ezekben az országokban nem ment végbe a civil vagyon államosítása úgy, mint nálunk 1947 után. Érdekes kultúrpolitikai kérdés, hogy a kultúra finanszírozásában mi az állam, az önkormányzatok, a civil szektor, a helyi közösségek és a családok szerepe 2023-ban és az elkövetkező években. Véleményem szerint helyes, hogy Magyarországon az állam köldökzsinórként jelen van a feladatellátásban és a finanszírozásban, de nem kizárólagosan. A gazdaság megerősödésével számítunk a mecenatúrára, a társadalmi felelősségvállalásra is.

– Reális elvárás ez a járvány után és az energiaválság közepette?

– A mecenatúra természetesen nem kényszer, de a szemléletet el kell ültetni a társadalomban. Ezt tette annak idején Széchenyi István is, aki visszajuttatott a közösségnek az általa megszerzett javakból. Ez nemcsak pénz, hanem hozzáállás, szemlélet kérdése is. Annyiszor megmutatkozott már, hogy a bajban nagy az összefogás, és van társadalmi felelősségvállalás is. Magyarország békéjét, biztonságát és kultúráját megőrizni most az egyik legnehezebb és legszebb közös feladat.