A kultúrharc folytatódik

– Frissen debütált a Hódító Vilmosról szóló King and Conquerer című angol történelmi sorozat, a hastingsi csatában pedig fekete harcosok küzdenek vállvetve az angolszászokkal… Azt hittem, hogy a Hunyadi éket ver a történelmi filmek woke-divatjába.

– Bárcsak. Manapság szinte nincs történelmi film, amibe ne szőnék bele ezt az ideológiát. Az említett angol sorozat kapcsán is egyre többen kikérik maguknak a történelemhamisítást, de sokan azzal vágnak vissza, hogy „ez bizony így volt!”, tehát mindig is voltak például afrikaiak Angliában meg a vikingek között. Ez nem csoda, hisz egyre több olyan tudományos cikk jelenik meg, ami szerint Európa őslakói valójában színes bőrűek voltak. E többfrontos, erős ideológiai nyomás kezd hatni az európai társadalmakra, és az emberek egy része kezdi is elhinni ezeket az állításokat. A többséget azonban módfelett irritálja, még akkor is, ha emiatt lerasszistázzák őket. Hozzáteszem, én ettől függetlenül hiszek abban, hogy az alkotók szabadsága így láttatni a múltat, hiszen ez az ő alkotásuk, az ő filmjük. A King and Conquerer írói, rendezői úgy szeretnék, hogy színes bőrű angolszászok is szálljanak szembe Hódító Vilmossal, szívük joga. Legfeljebb a közönség nem vevő rá.

– Sokan abban reménykedtek, hogy a Trump-korszak beköszöntével valami megváltozik a nyugati kultúr- és tudat­iparban is.

– Az a tengerentúl van, és ott is lassan változik. A King and Conquerer debütje azért is szerencsétlen, mert Angliában éppen ezekben a hetekben zúdult fel az angol társadalom, az összes közteret fellobogózták a Szent György-keresztes zászlóval és a Union Jackkal, mert kezdett általánossá válni az a „vélekedés”, miszerint az angol zászló sértheti a bevándorlók érzékenységét, hisz egy kereszt van rajta.

– Hunyadi azt kiáltja a várnai csata előtt, hogy „Krisztusért, a hazáért!”. Ezt ott cenzúráznák?

– Azt nem tudom, de az angol társadalom erős ellenreakciója biztató jel. Jogosan merül fel a kérdés, hogy ha valakinek nem tetszik a történelmünk, a jelképeink, keresztény hagyományunk, akkor minek jön ide? Érdekes egybeesés, hogy amikor forrong Albion az elrontott migrációs politika miatt, a kultúripar felkínálja a fekete angolszászokat a nézőknek… Ráadásul Hódító Vilmos története az angol nemzetté válás történetében sorsdöntő pillanat, megértem, hogy az angolok csalódottak és keserűek.

– A Hunyaditól elvártak volna hasonló húzásokat?

– Még az előkészületi fázisban akadtak olyan hangok, miszerint a Hunyadiból hiányzik ez a fajta woke sokszínűség.

– De miért? Hisz vannak benne törökök, muszlimok, és a háremben egy-két színes bőrű hölgy is.

– Igen, ám van, akinek semmi sem elég. De miért lepődünk meg, hisz a Csernobil tv-szériából is hiányolták a színes bőrű szereplőket. Ez irracionális és nevetségesen eltúlzott, ráadásul agresszív kulturális nyomás. A finnek nagy nemzeti hősét, Mannerheim marsallt is egy kenyai színész játszotta egy filmben, de se szeri, se száma a nyilvánvalóan fehér történelmi hősök színes bőrű megszemélyesítésének. Jegyezzük meg, ez szigorúan egyirányú utca, színes bőrű karakter fehér színésszel való eljátszatása az a szélsőliberális ítészek szerint maga a rasszizmus. Egészen más koordináta-rendszerbe kerül a történelmi hitelesség minden egyes kérdése, ha ilyen torzításokból indulunk ki. A történelem természetesen produkál kivételeket. (A Rid­ley Scott-féle Napóleont sokan bírálták, hogy Dumas tábornok színes bőrű benne, pedig neki a felmenői valóban színes bőrűek voltak, Puskin származása is közismert.) Ám ha a mai, nyugati történelmi sorozatokból indulunk ki, akkor szembetűnő ez a nyilvánvalóan a mának szóló, torz és propagandisztikus ábrázolás, Európa történelmének „átszínezése”.

– Ebben a kulturális dimenzióban hogyan fogadják a Hunyadit?

– A sorozat eszköztárában nem sokban különbözik a korszerű és modern történelmi tévésorozatoktól, de ebben a kérdésben nyilvánvalóan más utat járunk. A Hunyadi a hibáival, gyarlóságaival együtt sem illeszkedik ebbe az irányzatba, részben ennek köszönhető, hogy a hazai társadalom legszélesebb rétegei fogadták pozitívan. Összességében sikerült megvalósítani, amit szerettünk volna, noha vérzett a szívem, amiért oly sok minden kimaradt a regényekből. Sok kritika érte a szériát, néhány jogos észrevétel, és sok jogtalan kötözködés. De ahogy haladt előre a sorozat, elsöprő többségbe kerültek a lelkes nézők – a tizedik epizód, Nándorfehérvár ostroma pedig szerintem mindenkit meg­győzhetett arról, hogy fontos, maradandó produkció született.

– A sikernek mennyire fontos része a tudatos ragaszkodás a hagyományos értékrendhez?

– Amikor Cannes-ban tartották a sorozat szakmai bemutatóját, másnap a szállásunkon, a reggelinél a főszakács elmondta, hogy látta a filmpalotában a debütjét, és bár nem ismeri a magyar történelmet, úgy érzi, hogy gyermekkora filmjei köszöntek vissza a Hunyadiból, ahol még egy más értékrend uralkodott. A Hunyadi ilyen értelemben bátran emeli fel a hagyományos értékeket, a hazaszeretet, a hitet és a kitartást. Nem kacsint ki, nem bagatellizál, és képes megszólítani a szinte megszólíthatatlan fiatal korosztályokat is.

– Számított ekkora sikerre itthon és külföldön?

– Nem a sikernek örültem a legjobban, hanem annak, hogy a sorozat áthatotta az egész magyar társadalmat és hónapokig élénk beszédtémát kínált; a közéleti sikere messze meghaladta a várakozásaimat. Sokan négyszer-ötször megnézték az utolsó részt, a nándorfehérvári ostromot. Sokan nagyon régóta vártak arra, hogy a sok nyomasztó, bűntudatkeltő, depresszív film után végre egy megélhető történelmi pillanat, egy fényes diadal résztvevői lehessenek nézőként. Hisz ez is a történelmünk része, és ha csak a negatívumokat dörgöljük egy nép, egy társadalom orra alá, az óhatatlanul torz lelkülethez fog vezetni. A Hunyadi-sorozat sodró lendületű, izgalmasan megírt produkció, számos felemelő jelenettel, amit nézve jó érzés eleinkre, történelmünk hőseire gondolni. Ez a siker jelzi, hogy jó úton járunk, és ragaszkodnunk kell ahhoz a történelmi látásmódhoz, ami meghatározó a magyarok gondolkodásában.

– Mit gondol a történelmi hitelességét firtató kritikákról?

– A történelmi regények és filmek legfontosabb feladata, hogy megszerettessék a történelmet az olvasóval, nézővel, nem az, hogy történelmi dokumentumként funkcionáljanak. Irodalmi és filmes alkotások, szigorúan szerzőik látásmódját jelenítik meg. Ez Homérosz óta mit sem változott. Viszont tény, el kell ismerni, hogy a társadalom történelmi önképe, történelemszemlélete és ismereteinek zöme a regényekből és filmekből táplálkozik, nem a történészek munkáiból. Eger ostromáról mindent Gárdonyitól tudunk, A láthatatlan ember Attila-képe sokkal meghatározóbb, mint bármelyik történész műve. Lehet, hogy ez a történészek szempontjából igazságtalan, mert a munkáik nélkül nem születhetnek sikeres történelmi regények vagy tévésorozatok, cserébe viszont visszafelé is hasznos a folyamat: egy sikeres történelmi regény vagy tv-sorozat éppen a történészek munkáira irányítja rá a figyelmet, akik a siker fényében kicsit megmártózva végre elmondhatják, mit gondolnak az adott korszakról, mi a hiteles és nem hiteles az adott produkcióban szerintük. Akit pedig érdekelni kezd a korszak, az utána fog olvasni a történészek munkáinak is. Ki kell mondani azt is, hogy nem az író dolga, hogy végső igazságokat fogalmazzon meg, sokkal inkább az, hogy élményszerűen fölvázolja a korszakot. A Hunyadi pedig elképesztő mértékben keltette fel a magyarokban a saját történelmünk iránti érdeklődést; ezek a történelmi karakterek hús-vér emberekké váltak, életre keltek.

– És kiderült, hogy a nézőket rendkívül érdekli a magyar történelem, ha minőségi módon viszik vászonra, tehát nem igaz azon elitista művészeti sztereotípia, miszerint a magyar múlt senkit sem érdekel, nem lehet eladni, ellenben egy vígjáték eladható, azt kell csinálni. Vajon a tőke rájön, hogy érdemes befektetni a nemzeti, történelmi témákba?

– Mindig tudtuk, hogy az ön által említett állítás hamis. A 60-as években Várkonyi Zoltán elkészítette a magyar film­gyártás legjobb történelmi filmjeit, A kőszívű ember fiait, az Egri csillagokat és így tovább. Kilencmillió jegyet adtak el ezekre a filmekre. Ön szerint ez azt jelzi, hogy a kutyát sem érdekli a magyar történelem? Aki azt mondja, hogy a magyar történelem senkit sem érdekel, az ostoba és aljas szándékból teszi. A Tenkes kapitánya volt a magyar filmgyártás első tévésorozata, és azóta több tízmilliószor nézték meg az újabb meg újabb nemzedékek. De ássunk kicsit mélyebbre: a művészeti elit nem is ezt állította, hogy a magyar történelem nem érdekli a magyar embereket. Valójában nem állított semmit. Egyszerűen nem készítettek történelmi filmeket, vagy ha igen, azok meglehetősen sötét és depresszív képet festettek rólunk, a történelmünkről.

– Ez volt az alibi?

– Az alibi az volt, hogy azért nem készítünk történelmi filmeket, mert drágák. És természetesen hozzátették, hogy nem kell ez a felesleges magyarkodás, hanem inkább szembe kell néznünk a múltunk borzalmaival. Cáfolhatatlan tény, hogy a magyar film­ipar zömében a magyar történelem sötét korszakainak feldolgozását végezte el újra meg újra. Talán nem véletlenül lehetett sokunk benyomása az, hogy belénk akarják szuggerálni: örök vesztesek vagyunk és semmire sem lehetünk büszkék. Ezek is drága filmek voltak, de ezekre mindig jutott pénz.

– Másra miért nem?

– Van egy publikálatlan nagy tanulmányom, aminek az a címe, hogy Miért (nem) készülnek magyar történelmi filmek? A „nem” szót lassan kivehetjük belőle, de azt elemeztem filmgyártásunk kezdetétől fogva, hogy mikor milyen történelmi filmeket készítettünk, és melyik korszakokkal nem hajlandó foglalkozni a magyar kultúrpolitika. Úgy gondolom, hogy a kultúrpolitikában irányelv volt az, hogy felejtsük el a magyar büszkeséget. Néhány kivételtől eltekintve mindent nacionalistának tartottak, ami pozitív múltképet közvetített volna, hisz azt a képet akarták fölfesteni, hogy bűnös nép vagyunk. Cseres Tibor Hideg napokjából nagyszerű filmet készítettek, ez az újvidéki razziáról szól, de senkinek eszébe sem jutott, hogy a Vérbosszú Bácskában című regényét is megfilmesítsék, ami a magyarirtó szerb hadjáratról szól.

– És miért nem?

– Azt mondták, hogy ez a szerbek dolga… Csakhogy a szerbek soha nem fognak olyan filmet készíteni, ami a saját történelmi bűnükről szól.

– Ön szerint mik a nagy történelmi filmes elmaradásaink?

– Trianonról nincs egyetlen értelmezhető, méltó történelmi filmünk, pedig a legnagyobb traumánk, az egész nemzetre hat mind a mai napig. És mégis, egyetlenegy olyan filmben vagy tévésorozatban sem jelent meg, melyben, átélhető módon, egy mai fiatal megérthetné és láthatná, hogy akkor mi történt. A magyar területek megszállása, a megaláztatás, a menekültek milliói, a budapesti vasútállomásokon évekig vagonokban élő magyar családok nyomorúsága meg mindaz, amit az utódállamokban műveltek az ottmaradt magyarokkal. Ez miért nem érdekelte soha a magyar rendezőket? Elképesztő aránytalanság van, és ezt azért hangsúlyozom, mert nem csak a dicsőséges időszakok filmre vitelét hiányolom. Milliószor elmondtam, hogy megdöbbentő, de most készült először mozgókép Hunyadi Jánosról, miközben a románok már a 60-as, 70-es években elkészítették történelmi hőseikről szóló filmjeiket. Szent Istvánról és Mátyás királyról sem készült igazi történelmi film nálunk. Elképesztő lemaradásban vagyunk.

– A Hunyadi sorozatnak lesz folytatása?

– Mi nagyon szeretnénk, hogy legyen.

– Min áll vagy bukik a dolog?

– Mostanában állítom össze a vázlataimat a nagy Mátyás-regénysorozathoz, ami a Hunyadi folytatása lesz. Ezt két évtizede megígértem az olvasóknak, és alig várom, hogy Mátyás életének időszakához érjen életem nagy munkája. Hogy a tv-sorozatnak lesz-e folytatása? Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy káprázatos és nagyon fontos sorozat lenne, ha a Hunyadihoz hasonlóan egy tízrészes szériában elmondhatnánk a históriáját. Szerintem Hunyadi Mátyás Szent István mellett a legjelentősebb magyar uralkodó volt.

– Miért gondolja így?

– Azért, mert hihetetlenül széles látókörű politikai gondolkodónak tartom, aki a harcmezőn, a diplomáciában és a kultúra területén is maradandót alkotott – tudom, hogy sok történész ezt vitatja, és a magyar történészek közül sokan nem kedvelik, későbbi nyavalyáink fő okozójának tartják, de engem ez nem zavar, nekem van egy határozott elképzelésem Mátyás személyiségéről és jelentőségéről. A regényeket mindenképpen megírom, miután befejezem a Hunyadi-regénysorozatot, és biztos vagyok benne, hogy a Hunyadi-sorozat olvasói ezt a Mátyás-képet zárják majd a szívükbe.

– Tehát hamarabb elkészülhet a Mátyásról szóló sorozat, mint a regények, akárcsak a Trónok harca esetében?

– A Trónok harca egy teljesen fiktív történet, és valóban nehéz volt George R. R. Martin fejével gondolkodni, bár az író segítette a produkciót, ám, mint említettem, még az eredeti Hunyadi-regénysorozatom sincsen készen, két kötet hátravan, de nagyjából sejthető, hogy mi fog történni Nándorfehérvárnál… A könyvsorozat 6 ezer oldalnál is terjedelmesebb lesz, amikor befejeződik, a tíz epizód csak töredéke mindannak, ami a regényekben van; ugyanez a helyzet a tervezett Mátyás-sorozattal. Tehát a regények írására már nagyon készülök, de az a produkciós stáb, amelyik a Hunyadit elkészítette, elkötelezett abban, hogy egy nagy nemzetközi koprodukcióban Mátyás király történetet is elmesélje, a mi szemszögünkből természetesen, és nem a román vagy német nézőpontból. Azt a magyar királyképet kellene hogy közvetítse, ami a meséinkben és mondáinkban él, és a történelmi tudatunkban is meghatározó. És ne csak magunknak, hanem az egész világnak meséljük el, hogy van egy reneszánsz királyunk, aki Közép-Európa legnagyobb hatalmát hozta létre, egy olyan birodalmat, ami alkalmas lehetett volna az iszlám feltartóztatására. Elképesztő karizmatikus emberként vezette az államát, ez az egyik legszebb epikus történetünk.

– Ez a románoknak megint nem lesz ínyére, pár napja egy román tudós azt nyilatkozta, hogy Hunyadi János román volt, és Orbán Viktor csak „kisajátítja” a nagy hadvezért.

– Nem érdekel, mert ők sohasem figyeltek a magyar érzékenységre, éppen itt az ideje, hogy végre a saját narratívánkat mondjuk el. És ez nem mítoszépítés, az érintettek cselekedeteiből az tetszik ki, hogy például a Hunyadiak is a magyar érdekekért küzdöttek. Hunyadinak abban rejlik a titka, hogy maga mellé tudott állítani szerbeket, románokat, lengyeleket, egy közép-európai összefogásnak volt a motorja. Ha azon kellene gondolkoznunk, hogy ne csináljunk ilyet, mert mit szólnak majd a románok, „csehszlovákok”, akkor nem tehetnénk soha semmit… Lehet, hogy ezért nem készült Trianon-film. Egyébként én ezt a folyamatot épp az ellenkező irányból látom.

– Hogyan?

– Az alapvető trauma minket ért, hisz a mi Hunyadinkat lopták el. Egy magyar történelmi hőst sajátított ki a román történetírás. Szerintem a vita nem arról szól, hogy genetikai értelemben Hunyadi János lehetett-e balkáni származású (azt döntsék el a történészek, hogy a 15. századi Havaselvén a román nemzet létezett-e, nyilván nem), vagy hogy beszélt-e oláh nyelven (szerintem igen). Hunyadi János katolikus magyar főúr volt, a magyar király alattvalója, Magyarország kormányzója, és ha csak a tetteiből indulunk ki, végtelenül mély románszimpátiával sem vádolható, ahogyan a fia sem. A fegyveres akcióik nem csekély hányada a török oldalon harcoló oláh vajdák ellen irányult. Ezek az emberek a magyar állam vezetői voltak.

– Augusztusban jelentették be, hogy még 20 milliárd forinttal támogatja a kormány a magyar történelmi filmek gyártását. Kellett a Hunyadi-sorozat sikere, hogy ez a kultúrpolitikai irányzat folytatódjon?

– Hosszú éveken keresztül küzdöttem a magam szerény eszközeivel azért, hogy készüljenek történelmi filmek. A helyzet az, hogy senki sem feltételezte, hogy minden egyes film csodálatos és kiváló lesz, ez irreális elvárás, és bizony vannak kevésbé sikerültek is. Azt sem állítja senki, hogy minden filmvígjáték vagy filmdráma jó, ami Magyarországon készül.

– Sőt.

– Sőt. A dolog nem úgy működik, hogy valami azért jó, mert történelmi témájú, de a történelmi téma – különösen az általam felsorolt ismérvek mentén – fájdalmas módon hiányzott az itthoni palettáról, és ez végre megváltozott.

– A Hunyadi nem éppen azt bizonyítja, hogy ha készül is történelmi film, akkor legalább ilyen minőségben kellene elkészíteni, hogy versenyképes legyen?

– Igen, a Hunyadi ilyen szempontból nagyon jókor jött, mert kezdett eluralkodni egy olyan látásmód, hogy nem megy ez nekünk. Megjegyzem, voltak jól sikerült filmjeink az utóbbi időszakban.

– De nem jött a faltörő kos.

– Valóban, ez egy olyan műfaj, amit komolyan kell venni, nem lehet méltatlan körülmények között elkészíteni, egy jó szándékú, de felkészületlen stábbal, csak a legminőségibb módon. Ám ez minden filmre érvényes, a történelmi filmekre különösen, mivel ezek az alkotások a nemzeti múltunkról szólnak, és különféle érzékenységeket érintenek. A Hunyadi-sorozat a gyarlóságaival együtt is azt bizonyítja, hogy meg tudjuk csinálni. A magyar közönség hihetetlenül kíváncsi a magyar történelemre, amikor a Hunyadi-regénysorozat elindult 2008-ban, ugyanezt kellett bebizonyítanom a könyvpiacon, mert volt egy közvélekedés, miszerint a magyar olvasókat nem érdekli a magyar történelem, hamarabb fog angol vagy francia írót választani. Azt hittem, ez azért van, mert a kiadók nem látnak benne piaci lehetőséget, de kiderült, hogy ez nem igaz.

– Mi volt az oka?

– Az, hogy a magyar írók nem írtak ilyen sorozatokat. A Hunyadival bebizonyítottam, hogy igenis érdekli az olvasót az ilyesfajta tálalás. Sőt! Ki vannak éhezve rájuk. Ami pedig a sorozatokat illeti, gondoljunk bele, hogy általuk el tudjuk juttatni a jó hírünket a világba, és végre nem azt sugalljuk, hogy látjátok, milyen szörnyű, bűnös nép vagyunk, hiszen bőséggel vannak felemelő pillanataink is. A Hunyadi sikere jókor jött ahhoz, hogy ebben a hitünkben megerősödhessünk, igenis hiszem, hogy folytatni kell a munkát.

– Létszükséglet ez?

– Szükségünk van ezekre a filmekre, ahhoz, hogy a mai korban is megtaláljuk a helyünket, és tisztában legyünk a múltunkkal, történelmünkkel, hogy egy folyamatként lássuk azt, hogy miért vagyunk itt, mit csináltak az őseink, milyen hibákat követtek el, mikor voltak erejük teljében és mikor döntöttek jól. Csakhogy ehhez látnunk kell őket, közel kell érezzük magunkhoz őket. Át kell éljük a döntéseiket, dilemmáikat. A történelmi ismereteink könyv- és filmélményekből táplálkoznak, szívhez szóló élményt csak a kultúra adhat.