A kurucokat hazafiként vezető főnemes

Magyarországon és a világ számos pontján tisztelet övezi a nevét. Szülőfalujában, a felvidéki Borsiban található Rákóczi-kastély emlékmúzeumként is üzemel, halálának színhelyén, egykori rodostói otthonában pedig történelmi házmúzeum működik. Hazánkban településeket, köztereket, intézményeket és túraútvonalakat neveztek el róla, arcképe hivatalos fizetőeszközön is szerepel. II. Rákóczi Ferenc tiszteletére az ország számos vidékén emeltek szobrot, Budapesten a Nemzet Főterén és a Hősök terén is áll egy-egy emlékműve.

Miközben az országban egyre nőtt az elégedetlenség a Habsburg elnyomással szemben, a fiatal férfivá érett II. Rákóczi Ferenc a kedvező alkalmat várta, hogy akár fegyverrel is érvényt szerezzen a népakaratnak, miközben komoly diplomáciai erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy katonai szövetségre lépjen a franciákkal. A XIV. Lajosnak írt levele azonban a Habsburgok kezébe került, ezért a börtönbe vetett, majd onnan kalandos úton megszöktetett Rákóczi a biztos halál elől Lengyelországba menekült, de függetlenségi terveit továbbra sem adta fel.

„Minden cselekedetem célja kizárólag a szabadság szeretete volt, és az a vágy, hogy hazámat az idegen járom alól felszabadítsam. Nem a bosszúvágy indított erre, nem is koronát vagy fejedelemséget akartam szerezni, nem is a kormányzáshoz volt kedvem: kizárólag az a hiú dicsőség vezérelt, hogy eleget tegyek kötelességemnek hazám iránt…”

– hangsúlyozta későbbi emlékirataiban. A birodalmi adóterhektől sújtott munkácsi uradalom jobbágyainak lázadását követően 1703. május 12-én harcostársával Bercsényi Miklóssal közösen adta ki a brezáni kiáltványt, mert elérkezettnek látta az időt, hogy fegyverbe szólítsa a magyarokat.

„Nem lehet oly magyar, hogy az eddig Magyarországon törvénytelenül, Isten és igazság ellen hatalmaskodó és minden rendet képtelenül sanyargató idegen nemzetnek kegyetlenkedését, portiózó s képtelen adóztató zaklatásait, szabados törvényeinknek szakgatásit, nemzetünknek és szabadságunknak megvetését és már láb alá vetetteknek csufolásit elégségesen nem érzette s nem értette volna…”

– szerepel a Bercsényi kézírásában fennmaradt nyílt levélben.

Visszatérve Magyarországra, Rákóczi 1703 nyarán állt az őt vezérükké választó kuruc seregek élére, ezzel éveken át tartó függetlenségi harc vette kezdetét.

A hadszíntéren váltakozó szerencsével folyt a küzdelem, de 1707-ben az ónodi országgyűlésen a fejedelem javaslatára kikiáltották a Habsburg-ház trónfosztását, amely igen érzékenyen érintette az időközben elhunyt I. Lipót utódját, I. Józsefet. Ekkor tartotta Bercsényi forradalmi hangú beszédét, amelynek szállóigévé vált kijelentését az utána következő nemzedékek is büszkeséggel emlegették: „Eb ura fakó! Mai naptól fogva József nem királyunk!”

A szabadságharcosok azonban a lelkesítő pillanatok ellenére sem reménykedhettek ügyük nemzetközi támogatásában, így magukra maradtak. A táborban szüntelenül terjedt a pestis, Rákóczi pénzügyi gondokkal küszködött, miközben egyre több kuruc vezér állt át az ellenséghez büntetlenség fejében. A hadsereg demoralizálódott.

1711-ben – miközben Rákóczi az orosz támogatás megnyerése céljából elhagyta az országot – Károlyi Sándor a kuruc hadak főparancsnoka aláírta a szabadságharcot lezáró szatmári békeszerződést, amelyet az április 30-ai fegyverletétel követett. Bár Magyarországot nem sikerült beolvasztani a Habsburg Birodalomba, a szabadságharc elbukott.

Rákóczi soha nem ismerte el a megállapodást. A neki felajánlott közkegyelmet nem fogadta el, egy ideig Lengyelországban és Franciaországban élt, majd a végleges száműzetést választotta. 1735-ben bekövetkezett haláláig a törökországi Rodostó lett az otthona, ahová leghűségesebb harcostársai, köztük Bercsényi is követték.

Belső szerveit Törökországban, szívét Franciaországban temették el. Hamvait 1906-ban Kassán helyezték végső nyugalomra szeretett édesanyja földi maradványai mellé.