– 1990-ben a magyar társadalom felülről, úgymond ajándékba kapta a demokráciát. Hogyan érintett bennünket a rendszerváltozás? Mi hiányzott akkor alapvetően a demokrácia intézményéből?

– 1988–89-ben a nagyhatalmak közötti megegyezés és a térséget sújtó gazdasági válság következtében meglepő gyorsasággal omlottak össze a Szovjetunió által felügyelt kommunista diktatúrák. Magyarországon a rendszerváltozás egy végzetesen atomizálódott, értékvesztett, fogyasztásra orientált társadalomban következett be. Viszonylag gyorsan kiépült a piacgazdaság, a jogállam és a többpárti parlamentáris rendszer működéséhez szükséges intézményrendszer, ám ezek működtetéséhez hiányoztak a személyi, kulturális és pszichológiai feltételek. A késői Kádár-korszak embere nem tudott mit kezdeni a demokráciával. A zavarodottságot csak növelte, hogy a kádári elit tagjai – az őket kiszolgáló technokratákkal együtt – gyorsan megszállták az új struktúrák meghatározó pozícióit. Ezt a magyar társadalom egy jelentős része a mai napig képtelen feldolgozni. Így aztán az új rendszer és a régi működtetői jórészt ugyanazok lettek, annak ellenére, hogy a politikai elit egy része természetesen kicserélődött. De furcsa módon a politika i elit új tagjai is többnyire úgy viselkedtek, mint a leninisták. Az új, demokratikus, antikommunista pártok képviselői megnövekedett érdekérvényesítő képességüket kihasználva gyorsan elsajátították az addigi hatalomgyakorlók antidemokratikus és arrogáns magatartásformáit.

– Mit tettek az új, demokratikus hatalomgyakorlók?

– Az SZDSZ és az MSZP az első pillanattól kezdve a struktúrák átszervezését sürgette, de a szükséges személycseréket ellenezte. Tudták, hogy hosszabb távon az intézményeket működtetők úgyis a saját arculatukhoz teszik hasonlóvá a szervezeteket, függetlenül attól, hogy annak mik a deklarált céljai. Ezzel párhuzamosan már a ’80-as évek közepén megkezdődött az állami vagyon széthordása, a privatizációnak nevezett történelmi jelentőségű és mértékű szabadrablás. Miközben politikai és személyes kapcsolatait kihasználva egy szűk réteg hihetetlen mértékben meggazdagodott, százezrek munkahelye szűnt meg egyik napról a másikra. A tömeges elszegényedés, az elbizonytalanodás, az átláthatatlanság társadalmi méretű csalódottságot és kiábrándultságot okozott. Az Antall-kormány gazdaságpolitikai mozgásterét minimálisra szűkítette a kommunista állampárt által felhalmozott adósságteher. Ráadásul a történelmi igazságtétel elmaradása az új rendszer erkölcsi legitimitását is megkérdőjelezte. Demokratikus szellemiségű hétköznapi kultúra és demokraták nélkül nagyon nehéz polgári demokráciát működtetni.

– Véleménye szerint az akkori hiányosságokat húsz év elteltével sikerült pótolni?

– Szó sincs róla. Miután a magyar politikai elit gátlástalanul és semmivel sem indokolható módon kiszolgálta a globalizmus erőit, a nemzeti kis- és középvállalkozók napjainkban is a puszta fennmaradásukért küzdenek. Ugyanez vonatkozik a mezőgazdaságban tevékenykedő gazdákra. De szellemi-intellektuális téren sem jobb a helyzet. A neoliberális SZDSZ vezényletével a balliberális értelmiségi alakulatok lassan két évtizede folytatják ádáz küzdelmüket a magyar nemzeti identitás meggyengítése érdekében. Ezt a célt szolgálja a közoktatási rendszer szétverése, a kultúra hagyományos intézményeinek ellehetetlenítése, a történelmi oktatás háttérbe szorítása, a nemzeti szimbólumok elleni állandó hadviselés, az egyház pozíciójának gyengítése, valamint a rendkívül színvonaltalan, ócska, amerikai kommersz kultúra és értékrend semmivel sem indokolható támogatása. Ráadásul a kereskedelmi rádiók és televíziók nagy része az MSZP és az SZDSZ politikai céljait szolgálja. Törekvéseik nyomán fokozatosan növekszik a semmiről sem tudó konzumidióták száma, akiket az éjjel-nappal működtetett manipulációs mechanizmusokkal tartanak állandó gyámság és kontroll alatt.

– Hogyan lehetne ezen ma változtatni?

– Amennyire ez még lehetséges, létre kell hozni azt az autonóm magyar nemzetállamot, amelyikben senki és semmi sem fenyegetheti a magyar nyelv és irodalom fennmaradását, a magyar kultúra támogatását, a nemzeti identitás erősítését, illetve az ezt szolgáló intézmények megmaradását, a többségi társadalom normáinak tiszteletben tartását. Ez utóbbi elfogadására például Dánia írásban kötelezi a betelepülni vágyókat. Tűrhetetlen, hogy Magyarországon identitászavarban szenvedő tébolyodottak alig kódoltan ócsárolhatják a magyar kultúrát, nyíltan gúnyolódhatnak nemzeti szimbólumainkon, szokásainkon. A jobboldali pártok tévednek, amikor szociális válságot emlegetnek, mert a magyarság jövőjét társadalmunk szellemi-intellektuális és erkölcsi állapota veszélyezteti leginkább. Ami ezen a szinten leépül, megsemmisül, azt nem lehet néhány év alatt újjáépíteni. Ha a korrupció és a személyes kapcsolatrendszer társadalomszervező tényező válik, akkor már majdnem mindegy, kié a politikai főhatalom. Erkölcsi megtisztulásra és nemzeti újjászületésre van szükség. A multikulturalizmusról és a nyitott társadalomról szóló lilagőzös baloldali elképzeléseknek bealkonyult. A regionalizmus pedig nem társadalomszervező eszme.

– Van olyan korszak a magyar történelemben, amely iránymutató lehetne a mai kor emberének?

– Viszonylag könnyű lenne egy patetikus válasz keretében hőskorszakokat felidézni, vagy akár ilyeneket kreálni, de valójában az a helyzet, hogy minden kornak a maga kihívásaira kell valamilyen választ adni. A jelenlegi helyzetünk eléggé speciális: drámaian rossz, de mégsem teljesen reménytelen. Az elmúlt húsz év egyik legnagyobb tanulsága számomra az volt, hogy a történelmi, gazdasági és társadalom-lélektani folyamatok felgyorsítására nincs mód. A nézőpontok és a megközelítési módok miatt a politikusok ezt valószínűleg másként látják, de ez a lényegen nem változtat. Jelentősebb változásra csak tíz-tizenöt év múlva számíthatunk, mert – úgy tűnik – a jelenlegi politikai elit már nem képes nagy feladatok végrehajtására, ráadásul a külső környezet sem kedvező.

– Gyurcsány Ferenc Új Magyarországa romokban hever. Ön szerint milyennek kellene lennie a XXI. század élhető Magyarországának?

– Szerencsére még soha senkinek sem sikerült új Magyarországot teremteni, ennek ugyanis első számú feltétele lenne a régi Magyarország felszámolása. Ez viszont azt jelentené: nincs már miből felépíteni az újat. Aki mindig mindent meg akar újítani, aki szakítani akar a múlttal, a magyarság történelmével, az csak rombolásra lehet képes. A megszállott modernizálók korunk kártékony utópistái. Az ember a saját fizikai és szellemi környezetéért felelős. Ezen a kis területen mindenki megteremtheti a maga számára azt a mikro-Magyarországot, amelyikben a család, a nemzet, az anyanyelv, a nemzeti identitás és a nemzeti kultúra mindennél fontosabb, ahol rend van, és ahol mindenki természetesnek tartja, hogy a kereszténység szellemiségét őrző polgári értékrend szabályozza az emberek egymás közötti viszonyát. Én már régen nem hiszek az értelmes párbeszéd lehetőségében. Megbékélésről, nagy nemzeti összefogásról, a nemzeti egység megteremtésének szükségességéről naiv értelmiségiek és ravasz politikusok beszélnek – ez utóbbiak főként szavazatszerzés céljából. Miután a magyar társadalom végzetesen megosztott, a törésvonalak sokaságának tagadása tökéletesen értelmetlen. Nem tudom, hogy a politikai jobboldal képviselői mikor értik meg végre: nem szabad folyamatosan hátrálni, mert a taktikai okokból folytatott visszavonulás óriási kockázatokkal jár. Nincs szükség hazafias népfrontra, ehelyett a békés egymás mellett élés feltételeit kellene megteremteni. A neki rendeltetett csatatéren mindenkinek a maga harcát kell megvívnia. Ez minden, amit tehetünk. Küzdeni: ez a legjobb önvédelem!

Usztics Anna