Adam Smith kirobbanó hatású művében megfogalmazta a „láthatatlan kéz” elméletét, azt az elgondolást, hogy a szabad, előjogoktól és korlátoktól mentes gazdasági verseny mint egy láthatatlan kéz az egyének önző törekvéseit a közösség sikeres gyarapodásává, közjóvá formálja. „Laissez faire”, hadd történjenek a dolgok a maguk törvényei szerint, mondta ki Smith, szűnjön meg az ipar és a kereskedelem bárminemű állami szabályozása, és az állam felvirágzik.

A kiváltságokon és monopóliumokon alapuló addigi gazdasági modellel szemben Smith elgondolása óriási előrelépés volt. Megalapozta a modern piacgazdaságokat, gazdaggá tette Nyugat-Európát, és ebből a gazdagságból a lakosságnak a történelemben addig példátlanul nagy hányadát részesítette. Az elit jólétéhez a lendületesen gyarapodó középosztály jóléte csatlakozott, ami egyre bővülő kereslettel serkentette tovább a termelést, megteremtve a folyamatos gazdasági növekedést.

Ez a rendszer azonban a huszadik század elejére megroppant. Jelentős részben azért, mert miközben a Nyugat országain belül, azok saját lakossága körében elősegítette a javak és jogok eloszlásának kiegyenlítését, ezzel párhuzamosan létrehozta az elit államok és szegény államok kettősségét, az államok szintjén mintegy rekonstruálta a Smith előtti társadalmi modellt. Ez a feszültség robbant ki az első világháború földindulásában. A nagy háborút, mint tudjuk, Adam Smith és a „láthatatlan kéz” hívei nyerték meg. A győztesek saját meggyőződésükben megerősödve, horribilis jóvátételek kirovásával még tovább bővítették a szakadékot az elitállamok és a szegény államok között, és ezzel megalapozták a második világháborút.

A legyőzöttek (Olaszország lényegében közéjük számította magát, nem teljesen alaptalanul) sutba vágták Smith-t, és létrehozták a vaskezű államokat: az olasz korporatív (vezetőket és vezetetteket közös iparági szervezetekbe, korporációkba tömörítő) diktatúrát, a német nacionalista és az orosz internacionalista totális államot. A Nyugat viszont nem látta okát, hogy változtasson saját, sikeresnek bizonyuló gazdasági rendszerén.

A nagy gazdasági világválság azonban már belülről rendítette meg ezt a rendszert, s ezt nem lehetett többé figyelmen kívül hagyni. Drasztikus módon kiderült ugyanis, hogy az önérdek, ha valamely hatalom ebben nem korlátozza, előbb-utóbb felkutatja és késedelem nélkül kihasználja azokat a lehetőségeket, amelyek a saját javára eltorzítják a szabad versenyt. Kiderült, hogy a láthatatlan kéz egymagában nem elég erős a folyamatok kellő irányítására.

John Maynard Keynes brit közgazdász (számos kollégája elgondolásait felhasználva) részben már a világválság előtt, részben annak hatására alapjaiban módosította Smith elméletét. Döntő szerepe volt abban, hogy a nyugati világ elfogadta a beavatkozó állam gondolatát. Ahhoz azonban Keynes ragaszkodott, hogy az államnak is a smith-i keretek között kell maradnia, csupán a sok között egy (befolyásoló méretű) szereplőként szabad részt vennie a folyamatokban: a jegybankon keresztül monetáris politikát kell folytatnia (szabályozni az inflációt, serkenteni vagy fékezni a hitelezést), beruházóként beavatkozni a munkaerőpiacon (például utak építésével csökkenteni a munkanélküliséget), és többek között a bérek szabályozásával fékeznie vagy növelnie kell a keresletet.

Keynes és követői lényegében megmentették a nyugati kapitalizmust azzal, hogy az államot a legtőkeerősebb, legbefolyásosabb piaci szereplővé tették. A választott politikusok így lehetőséget kaptak arra, hogy a nemzetgazdaságra erős befolyást gyakoroljanak. Emellett kibővült az állam szabályozó jogköre is: megszülettek a versenytörvények, a maguk idejében antitröszt-törvényeknek nevezett monopóliumellenes szabályozások. A láthatatlan kéz azonban a demokratikus piacgazdaságokban továbbra is hivatalban maradt. Ott van mind a mai napig.

A legutóbbi világválság azonban világrengető kérdést szegezett a demokratikus államoknak: érvényes-e még a keynesi modell? Az önérdek egyre súlyosabb károkat okozó tobzódása mellett fenntartható-e még a láthatatlan kéz kormányzata? Elegendő-e, ha az állam megmarad egynek (ha mégoly nagynak is) a piaci szereplők közül, amelyre ugyanazok a szabályok érvényesek, mint a többire – vagy meg kell-e immár jelennie a folyamatokba beavatkozó, látható kéznek? A Nyugat pontosan érzékeli ezt a kérdésfeltevést, de szemmel láthatólag fél attól, hogy igenlő választ adjon. Ne feledjük: kétszáz év sikerei, két győztesen megvívott világháború, a totális állam felett aratott elsöprő győzelem, a nyugati demokrácia megújulási képességének újabb és újabb bizonyítékai nem akármilyen bizonyítékok Smith és Keynes elgondolásának helyessége mellett.

A rendszer bevált, működik – szabad-e alapjaiban hozzányúlni? Úgy tűnik, hogy Magyarországon most a gazdasági kényszer és a kormányzati akarat megteremti annak a feltételeit, hogy a magyar kormány határozott igent mondjon a világtörténelmi léptékű kérdésre. Az Orbán Viktor vezette magyar kormány a megörökölt gazdasági kényszerek elől előremenekülve nem kevesebbre határozta el magát, mint hogy színre lépteti a „látható kezet”. Lássuk világosan: a bankadó és a további válságadók egyértelműen kívül esnek a smithi-keynesi modellen. Elsősorban ezért fél a bevezetésüktől a Nyugat, a pénzvilág lobbiereje másodlagos tényező. Nyugat-Európa politikusai pontosan érzékelik, hogy a gazdaságpolitikában, mi több, az államfilozófiában alapvető változásokra van szükség, de félnek az új modell kiszámíthatatlanságától. Így a kényszer és az akarat egy világtörténelmi léptékű kísérlet modell-országává teszi Magyarországot.

Vajon a látható kéz színre léptetésével, a gazdaságba való közvetlen beavatkozással a magyarok meg tudják-e újítani a demokratikus piacgazdaságot?

A magyar közvéleményben időről időre illúziók támadnak a keleti, elsősorban a kínai vagy az orosz modell átvételéről. Olyan vélemények is napvilágot látnak, hogy a keleti államkapitalizmus éppen korunkban kerekedik az elöregedett nyugati piacgazdaság fölé, és nekünk, magyaroknak az új győztesek oldalán a helyünk. Azt, hogy hosszú távon a keleti vagy a nyugati modell győz-e, azt ma még nem tudni, de hogy Magyarország, ha akarja, ha nem, a nyugati kultúrkör elválaszthatatlan része, az nem kérdéses. Magyarország számára nem megoldás sem a kínai típusú puha diktatúra, sem az orosz demokratikus abszolutizmus.

Igen valószínű, hogy a jövő századok történelemkönyvei a mai Kínára mint az aranykor országára tekintenek majd, és Putyin olyan pozitív alakja lesz az orosz történelemnek, mint Nagy Péter. A magyarok bajtársai azonban – tetszik vagy sem – Párizsban, Berlinben, Londonban, Rómában vannak, és Magyarország éltető közege a polgári demokrácia. Szabad polgárok, szabad sajtó, szabad választások, szabad vállalkozás. Éppen ezért teljes tévedés a kormány új intézkedéseit a kommunista államfelfogással bármilyen módon rokonítani.

A válságadó vagy a károkozó vállalat állami ellenőrzés alá vonása olyan messze van a kommunizmustól, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől. A látható kéz éppúgy a demokratikus piacgazdaság szereplője, mint a láthatatlan. Ez a demokrácia az, amelynek a látható kéz színre lépésével új modellje van most születőben. Magyarország nem a Kelet birodalmaihoz kéredzkedik, és nem is a totális állam elemeit csempészi vissza, hanem a demokratikus piacgazdaság modelljét formálja át. A végeredményt ma még senki sem látja. Lehet belőle kudarc is – hatalmas erők érdekeltek ebben. De siker is következhet. És az nemcsak jobb, élhetőbb, gazdagabb, szabadabb országot teremt, de világtörténelmet is írhat.

Bencsik Gábor