A legfájóbb esztendő volt

– Halála napjának reggelén telefonon azt kérte, délelőtt menjünk be hozzá – hozta oda a frissen főzött kávét Klára asszony a nappali ablakához, ahonnan szemközt egy gyerekektől hangos iskolaudvart, odébb pedig a BAH csomópontot lehetett látni. – A fiúkkal tíz óra felé értünk oda, és miután megcsókoltuk, megsimogattuk, csak néhány mondatot váltott velünk… Hogy őszinte legyek, nem emlékszem, miről beszéltünk, helyette ügyeltem, ne vegye észre az aggódásomat, kétségbeesésemet.

– Csak látni akarta önöket?

– Igen. „Na jó, akkor most menjetek haza, és délután majd gyertek vissza” – ennyit mondott.

– Volt ott valaki más is?

---

– Nem, csak mi hárman.

– Ellágyult?

– Úgy éreztem, igen, és mivel bántotta még ilyen betegen is az erőtlenség, elküldött bennünket.

– Látta sírni életében?

– Először 1961-ben, amikor a nagyobbik fiunk kilenc hónapos korában tüdőgyulladást kapott. Már reggel kihívtam a körzeti orvost, de még délután négykor sem ért hozzánk, mert párttaggyűlésre kellett mennie. A gyerek állapota romlott, úgyhogy másnap kórházba utalta, ahol közölték, lehet, hogy meghal. Hazamentünk, kerestem a férjemet, végül a fürdőszobában találtam rá, ült a kád szélén és zokogott… Még kétszer láttam sírni, amikor a szüleit elveszítette. A halála napján viszont nem, akkor elküldött bennünket… Odakint sütött a nap, én járkáltam az utcán, mert az ebédet már reggel megfőztem. Mikor hazafelé fordultam ide, a Lejtő utcába, láttam, András fiam rohan ki a kapun. Üzent a férjem, azonnal menjünk a kórházba. „Azért hívtalak benneteket, hogy elbúcsúzzunk egymástól, mert én délután elmegyek.” Leültem mellé az ágyra, és csókolgattam a kezét. Talán negyedóra telhetett el, amikor azt mondta: „Most már menjetek haza.” Azóta is bánt engem, miért jöttem el, hiszen egész életemben mindig rá hallgattam; akkor mellette kellett volna maradnom… Hazajöttünk és arról beszélgettünk a két fiammal, hogy biztosan téved, nem fog meghalni. Délután negyed hatkor telefonált a kórházból dr. Schultheisz Emil. Bevégeztetett. Fél háromkor pedig még szólt hozzá. Azt kérdezte a professzortól: „Emil barátom, ugye, úgy történik velem is, mint az édesanyámmal?” Aztán a fal felé fordult és elaludt örökre. Ne haragudjon, kimegyek zsebkendőért, aztán folytatjuk.

[…]

– Ő akart abban a kórházi szobában, abban az ágyban meghalni, amelyikben két évvel előtte az édesanyja meghalt – törli közben a könnyeit. – Ez egy kis szoba, látható volt a pizsamás interjúban is, a televízióban, milyen kicsi és puritán.

– Mióta tudtak a betegségéről?

– Csomót először 1990 májusában észlelt a hóna alatt. Nem törődött vele, nem is volt rá ideje, ment reggeltől éjfélig. Mi kértük, forduljon orvoshoz, de csak szeptemberben jutott oda, amikor a másik oldalán is kinőtt egy csomó, és az fájt. Azt mondták az orvosok, meg kell operálni. Azonnal nem lehetett, mert hivatalos látogatásra utaztunk Amerikába. Akkor lelkileg is nagyon rossz állapotban volt, mert a helyhatósági választások eredménye lehangolta. Hiába fájt neki, gyógyszert nem vett be. Amikor a Himnuszt játszották a Fehér Ház kertjében és vigyázzban kellett állnia, akkor különösen fájt, de vigyázzban állt. Az amerikai út egy diadalmenet volt: a fogadtatás, az ünnepély, az esti dísz­va­csora. Bush elnök és a felesége felvitt bennünket a saját lakosztályába is.

– Miért kedvelte Bush az ön férjét? Talán ismerte régebbről?

– Nem, nem.

– Margaret Thatchert?

– Őt sem.

– Kohlt?

– Nem, senkivel sem volt régi kapcsolata, ő ismeretlen emberként robbant be a nagypolitikába, de hadd mondjam már el végre… Ott volt az a csodálatos nap, és ő nem tudott örülni. Mondtam neki, már ezért érdemes volt megszületni; csak legyintett. A díszvacsora után bevette az altatóját és lefeküdt… Pedig jött a magyar küldöttség, kopogtattak, hogy szeretnék őt ünnepelni, de már félálomban volt. Vasárnap érkeztünk haza. Kedden, október 23-án három helyen mondott beszédet, aztán ment a kórházba, mert szerdán operálták. A nagyobb csomót megműtötték, a kisebbre pedig kapott kemoterápiás kezelést, amitől visszafejlődött… De akkor már tudta és nekünk is megmondta: az élete a betegségtől függ. Hiába nyugtattam. Nem olyan ember volt, akit bárki bármivel áltathatott volna. Nem volt mit tenni, csak egyet: megpróbáltunk úgy élni, mintha semmi sem történt volna.

– Képes volt rá?

– Ugyanúgy viselkedett, mint előtte, nem idegeskedett, nem veszekedett, nagyon fegyelmezetten viselte a sorsát… Én vitaminokban gazdag ételeket, fehér húsokat főztem, de csak legyintett: ez hiábavaló… Nem volt válogatós, megevett mindent. Arra például, hogy a madártejet szereti, 25 év házasság után jöttem rá, mert akkor mondta először. Semmilyen szenvedélye nem volt, nem dohányzott, nem ivott… Persze, amikor miniszterelnök lett, terjesztették róla, hogy szereti az alkoholt. Annyira nem ivott, hogy 1977-ben, amikor 45 évesen az első autónkat, egy Ladát meg tudtuk venni; ha jól emlékszem, arra is örököltük a rávalót, akkor azt mondta: „Ez nagyszerű, hogy autóval fogok járni, mert mindenütt kínálnak és úgy néznek rám, mint a hülyére, miért nem iszom, hát most már mondhatom, azért nem, mert kocsival vagyok.”

– Térjünk vissza december 12-ére, amikor is délután fél hat volt.

– Igen, miután elköszöntem a professzortól, indultunk volna a kórházba, amikor a kisebbik fiam, Péter azt mondta, nem jön be, ő élve akar rá emlékezni… Csak a biztonsági tisztje állt lehajtott fejjel a csukott ajtaja előtt, rajta kívül nem volt ott senki. Néztem a férjemet, olyan volt, mintha aludna, csak a homloka volt hűvös, amikor megcsókoltam. Letérdeltünk az ágya mellé és Andrással elmondtuk a Miatyánkot…

[…]

– Tudtam, hogy beteg, nagyon beteg, korlátozott az életlehetősége, mégis mindig azt hittem, mert annyira erős volt, hogy ez sem fog rajta. Halála után nem sokkal az egyik orvosa eljött hozzám és elmondta, hogy egyetlen beteg nyirokcsomó sem volt a szervezetében, mert azt a németországi kezelés tökéletesen meg­gyógyította.

– Félrekezelés okozta volna a halálát?

– Nem, ezt nem mondanám, de ő már hónapokkal előbb szólt nekem, hogy annyi radiológiai kezelést kapott, hogy többet ember nem kaphat, mégis kapott… Ő akut leukémiában halt meg három hét alatt.

– Mit mondtak az orvosok?

– Semmit nem mondtak. Nekem van egy mániám, persze nem akarom, hogy meggyűlöljenek ezért az orvosai, de őt vissza kellett volna tartani a munkától, amikor Németországból a kezelésről hazajött… Tudom, hogy nem lehetett, mert itthon a sajtó arról cikkezett, hogy az ország pénzén gyógyítják, pedig azt az össze­get külföldi barátai, tisztelői adták össze. Bántotta őt, méltatlannak érezte, amit műveltek vele, szerintem ez lett a veszte. A német kezelés során ugyanis előbb az immunrendszerét le kellett gyengíteni ahhoz, hogy utána a sajátvér-transzplantációt a szervezete befogadja. Ez nagyon jól sikerült, szaporodott a fehérvérsejtek száma. Sajnos, idő előtt hazaengedték. November volt, sok náthás ember, ő mégis ment azonnal a parlamentbe dolgozni. Nem tudok szabadulni attól a feltételezésemtől, hogy az erősen legyengített szervezete fertőzést kaphatott.

– Ha kint marad a németeknél steril körülmények között, ön szerint ma is él?

– Csak erre tudok gondolni, mert például José Carrerasnak ugyanilyen betegsége volt, és miután a műtétet követően nyolc hónapig pihent, ma is énekel. Az én férjem viszont az izolált szobából három nap múlva bement dolgozni… De hát ez az egész csak az én laikus feltételezésem.

– Az emberek nagyon keveset tudtak arról, hogy a miniszterelnök milyen egészségi állapotban vezeti az országot. Ha a pletykákra nem is adtak, de, és bocsásson meg érte, azt látták a televízióban, hogy parókát visel.

– Nem tudom, hogy ez az emberekre tartozik-e, de azt hiszem, az ő beosztásában talán igen… Szörnyűnek tartom a sorstól, hogy még ezt is el kellett viselnie, nem volt elég a betegsége. Tűrte az injekciót, a sugarat, mindent, de ezt rettenetesen nehezen viselte… Sokat adott a hajára. Olyan ember volt, aki reggel kinyitotta a szemét, kiment a fürdőszobába és megfésülködött. De igazából már ez sem zavarta volna, de hát őt naponta ötvenszer fényképezték, vendégeket fogadott, külföldön fogadták, hát ezt nem érdemelte a sorstól. A műtét után és a sugárkezelések megkezdését követően hullani kezdett a haja. Novemberben Párizsba utazott a csúcstalálkozóra, ahol a rendkívül sikeres beszéde után Bush elnök is gratulált neki. Előző este felhívott telefonon Párizsból: „Képzeld, holnap lesz a felszólalásom, és marokszámra hullik a hajam”, mondta. Miután Párizsból hazajött, lenyíratta a maradék haját. Attól kezdve parókát hordott… Szörnyű volt ez a sorstól.

– Ezek szerint a sugarazást és a kemoterápiát 1990 őszétől rendszeresen kapta. Túl a lelki megpróbáltatáson, fizikailag hogyan viselte?

– Nem mutatta ki soha sem a belső, sem a külső bajait, ő viselte, amit az élet rámért. Gyakran nagyon rossz volt a közérzete, említette, hogy senki el nem képzeli, mennyit szenved, de amikor elindult lefelé a lépcsőn, hogy megy dolgozni, kihúzta magát és nem látszott rajta semmi. A sugarazást meg a kemoterápiát 1991 tavaszán abbahagyták, és akkor nagyon gyönyörűen elkezdett nőni a haja, úgyhogy májusban még parókában utaztunk Izraelbe, júliusban viszont már letette. Amikor aztán a kezeléseket folytatták, akkor minden kezdődött elölről. Itthon voltak különféle fejfedői, például török fez, üzbég sapka, azokat vette fel, de a tágabb családban parókában mutatkozott. Mikor elkezdett nőni a haja és már volt olyan egy-két centis frizurája, akkor azt nagyon szerettem simogatni.

– Ilyen helyzetben gyengéd, előzékeny tudott maradni, nem volt idegesebb, mint annak előtte?

– Talán szomorúbb, türelmetlenebb lett, de csak az utolsó fél évben, mert előtte neki rendkívül jó természete volt.

– Amikor érezte, hogy itt fogja hagyni önöket, készített végrendeletet?

– Nem, semmit.

– Lett volna mit?

– Nem. Se ingatlanunk, se más vagyonunk nincs… Csak ez a lakás, amelyet 1971-ben a szüleim pénzéből építettünk, akik azért adták el a balatoni nyaralójukat, hogy 18 évi házasság után, két gyerekkel végre legyen nekünk is saját otthonunk. Addig Jóska szüleinél laktunk.

– Ma egy esztendeje férj és apa nélkül maradt a család, noha addigi sorsuk, életük elsősorban az ő pályafutásától, kötelezettségeitől függött, illetve módosult. Kiszolgáltatottnak érezte-e magát a temetés után? Még inkább: félt-e attól, hogyan kezelik majd a családot?

– Igen. A fiaimat is nagyon megrendítette az apjuk halála, ennek ellenére az idősebb, András intézte a temetést. Féltem attól, hogyan viszonyulnak majd hozzánk az ismerősök, a régi barátok, a politikusok…

– Csalódott bennük?

– Nem, egyáltalán nem. Mondok erre egy történetet. Amikor Amerikában voltunk, a férjem Baker külügyminiszterrel is ebédelt, aki elmesélte, hogy most Washingtonban kell laknia a családjával, ahol máris sok barátjuk van. De hogy kik az igazi barátaik, az akkor derül ki, ha nem lesz miniszter és nem lesznek már Washingtonban. Ez nagyon mélyen bennem maradt, és csak azt tudom mondani, hogy nekünk „Washington után” is megmaradtak a barátaink.

– A miniszterelnök nélkül egy ideig önök mégis a miniszterelnöki rezidenciában laktak a Művész utcában. Mikor szóltak és kik, hogy tessék pakolni és menni?

– Nekünk egyáltalán nem szólt senki, holott magam is szívesebben eljöttem volna előbb, de egyszerűen nem tudtam, nem voltam képes a dolgaimat úgy intézni, mint a férjem életében. Pedig bútort sem vittünk fel oda, csak a férjem székét meg a könyvszekrényét, mert az egy berendezett épület. Végül aztán a fiaimmal összepakoltunk és egy BM-es teherautóval leköltöztünk vissza a lakásunkba.

– Mikor látta utoljára a halott férjét?

– A Parlamentben. A nagyobbik fiammal néztük meg őt utoljára. Volt egy vékony, fekete szövetöltönye, azt adtam oda, abba öltöztették, mert azt nagyon szerette… Mikor hideg volt, például Mindszenthy újratemetésén, akkor is azt vette fel, pedig majd megfagyott. Volt egy kedvenc pulóvere, elöl gombolós, azt most is őrzöm. Nagyon tudott vigyázni a holmijára. Ha éjjel jött haza és még dolgozott tovább, előtte átöltözött az itthoni ruhájába. Volt még két szép öltönye, az egyik anyagát én vettem még tavaly karácsonyra, aztán egy sötét zakót meg egy szürke nadrágot is, ezeket mind elajándékoztuk az egyik rokonnak. Egyszer azt mondta: „Ha meghalok, a zakóm belső zsebébe tedd be azt a képet, amelyiken te vagy a két fiúval.” Betettem a vékony szövetöltönybe és betettem még a fésűjét, mert minden reggel mielőtt indult, a kedvenc tollával együtt a zsebében kellett lennie. Erre a leghosszabb útjára is magával vitte. A temetés napján kora reggel a piaristákhoz mentünk misére, aztán nem is tudom, mert volt bennem nyugtató… szóval olyan voltam, mint egy gép. Előtte pénteken fogadni kellett Kohl kancellárt, mert ő csak akkor tudott jönni, a többieket pedig szombaton a Parlamentben, ha jól emlékszem. Mindenkit megismertem, csak olyan távoliak voltak. A fiaim elismerésüket fejezték ki, mert nyugodt voltam és amint mondták, helyénvalóan beszéltem. Csináltam, amit kellett… Csodálatos volt az a sok magyar ember, aki eljött a Parlament elé, meg a temetésre, hát csak köszönet érte.

– Milyen volt ön, ahogy mondani szokás, fiatal lánynak, aztán feleségnek, anyának, szóval amikor még nem ült bánat a családon?

– Fontos vagyok én? Kíváncsi erre valaki? A családom dél-erdélyi, apám Arad megyében, Máriaradnán született, anyám pedig Szatmár megyei, régi református családból való. Budapesten ismerkedtek össze a szüleim, akkor az édesapám tisztviselőként dolgozott. Nagyon szorgalmas és családszerető édesapa, aki egyedül teremtett meg mindent. A Simor utcában laktunk a Ganz-Mávag közelében egy bérházban, a Tisztviselőtelepen. Jó gyerekkorom volt, szépen járattak iskolába, hittanra és templomba. A háborúig normális polgári életet éltünk, utána amink volt, elveszítettük. Örököltünk ékszereket meg ezüstkészleteket, és hogy el ne vigyék az oroszok, anyám a nővéremmel elásta őket a balatoni hétvégi házunk kertjében, de valaki megláthatta, mert amikor ki akartuk ásni, már nem voltak ott. A nyaralót meg 1944 telén szétverték az oroszok, mert kellett nekik a tűzifa. Apámat 1948-ban, 52 évesen nyugdíjazták, később a nyugdíját is megvonták, mert a régi rendszer embere volt. Nehezen éltünk, apám könyvelést, adminisztrációt vállalt. Gimnáziumba már szerényen, ha úgy tetszik, szegényen jártam. Talán másodikos lehettem, amikor egy tánciskolában, Mimi néninél, a Gerlóczy utcában megismerkedtem Jóskával.

– Antall József 1948-ban tánciskolába járt Mimi nénihez, és felkérte önt táncolni?

– Igen, miért ne? Ha jól emlékszem, valami gyors számra táncoltunk először.

– És ment neki?

– Hajaj, nagyon jól tudott táncolni.

– Jobban, mint ön?

– Akkor még én is jól tudtam, és ő megjegyezte: „Végre egy lány, akivel lehet táncolni!”

– Tudott udvarolni?

– Abban is mértéktartó volt.

– Dicsérte önt?

– Nem dicsért.

– Akkor honnan tudta, hogy tetszik neki?

– Megéreztem, hiszen egész télen együtt jártunk Mimi nénihez. Aztán vége lett és nem láttuk egymást, pedig ő is tetszett nekem nagyon. Engem mindig elkísért az anyukám, de a villamosmegállóig, hogy a Jóskával beszélgethessek, lemaradt mögöttünk. Sokat mesélt a gimnáziumról, a szüleiről, arról, milyen sok helyre utaznak nyaralni, meg milyen sok neves ember jár hozzájuk. Aztán megbeszéltem a mamával, hogy hívjuk el hozzánk vizitre. Jóska megígérte, hogy eljön a barátjával, ott is voltak vasárnap délelőtt. Aztán megszakadt a kapcsolat. Utoljára még elmesélte, hogy keresztapa lett, mert megszületett a nővérének a lánya, akit ma Jeszenszky Gézánénak hívnak. Majd pár hónap múlva a Margitszigeten összetalálkoztam a barátjával, akivel nálunk volt. Az pedig szólt Jóskának, hogy Klári megcsinosodott, nagyos lett… Erre a másik barátja azt mondta neki: te Jóska, nézzük meg! Otthon voltam, amikor csöngettek, kimentem, hát a három barát állt az ajtóban. Ez volt 1949. szeptember 8-án. A dátumot ő is, én is örökre megjegyeztük. Rá egy évre, 1950. szeptember 8-án kaptam is tőle egy zöld fülklipszet, ma is megvan. Diadalnak éreztem, hogy magától eljött.

– Gondolom, kellőképpen zavarban lehetett.

– Nagyon. Volt egy üveges verandánk magyaros bútorral berendezve, ott ültettem le őket. Anyám mondta, hozzak be gyümölcsöt. Tányérokra raktam, aztán tálcára az őszibarackot és elindultam. Igen ám, de akkor, hogy ne kopjon a cipő sarka, megpatkolták a talpát vassal, az a vas pedig nagyon csúszott a kőpadlón. Rettenetes volt, mert megcsúsztam, a tányérok pedig leugráltak a tálcáról, mind a négy. Azt hittem, elsüllyedek.

– Kinevették?

– Nem, legalábbis nem emlékszem rá. Jóska már akkor felnőttként viselkedett, mindenről megvolt a kiforrott véleménye és olyan dolgokról beszélt, amiről addig nem is hallottam.

– A lányok akkor beszélnek így a fiúkról, amikor szerelmesek lesznek. Ettől kezdve együtt jártak?

– Igen, négyen jártunk moziba, kiállításra, teniszbajnokságra, kirándulni. December elején aztán egyedül jött, kezében két mozijeggyel. A szüleim elengedtek, de nem tudom, melyik moziban voltunk és mit láttunk.

– Nem gondolt arra, hogy veszélybe is sodorhatja, hiszen ahogyan a világról, az oroszokról, a szocializmusról beszélt, azért akkoriban büntettek?

– Nem volt idegen tőlem, hiszen otthon a szüleim hasonlóan vélekedtek, akkori szóval élve, ők is reakciósok voltak. Szegény apám minden reggel, mikor felébredt, azt mondta: napról napra jobban utálom őket, az egész kommunista rendszert. Mi a Rajk-pert is úgy éltük meg, hogy végre a kommunisták akasztják egymást.

– És ön mikor volt viziten Antalléknál?

– Néhány hónap múlva. Addig minden vasárnap, a mise után, a Kálvin téren találkoztunk, én odáig jöttem villamossal, és a Duna-parton sétáltunk ebédig… Nagyszombaton változott a program, mert a ferencesekhez mentünk körmenetre, ahol mint később kiderült, Jóska rendezte úgy, hogy véletlenül összefussunk a nővérével meg a férjével… Úgy navigált engem a végtelen tömegben, hogy egyszer csak összetalálkozzunk. Másnap, húsvét délelőttjén is találkoztunk, amikor azt mondta: „Na, most bemutatlak anyáméknak, ők már várnak.” Azt hittem, elájulok, olyan ideges lettem, de mentünk. A szülei kedvesen fogadtak, igaz, az édesanyja tartózkodó típus volt, de az édesapja helyette is beszélt.

– Nem gondolt arra, hogy leszerepel, hiszen az Antall család jobb módban élt?

– Tudtam, hogy apósom miniszter is volt, de én tartottam magamat és a családomat annyira, mint bárki. Emlékszem, az édesanyja sós meg édes süteménnyel kínált, közben beszélgettünk. Ettől a naptól kezdve éreztük mindketten, hogy a jövőnk most már csak rajtunk múlik. Két év múlva, 1952-ben Jóska színházba vitt, a Hamletet néztük meg. Arra még ő szerezte a jegyet, az esküvő után viszont nekem kellett: „Ha el akarsz menni valahová, akkor vegyél jegyet és mehetünk.” Ezt mondta. Mindig betartotta a szavát, hiszen idősebb korunkban is jártunk kirándulni, moziba, színházba. Szóval a Hamlet szünetében csak úgy megjegyezte: mit szólnék hozzá, ha összeházasodnánk? Ő húszéves egyetemista volt, én tizen­nyolc éves, érettségire készülő lány. Szerelmes voltam, de férjhez menésre abban a korban még álmomban sem gondoltam, nagyon meglepett. Mondtam, jó, hiszen ezt terveztük, csak nagyon korai, de ő ragaszkodott hozzá. El is jött hozzánk, és megmondta a szüleimnek. A szülők aggódtak itt is, ott is, de beleegyeztek, mert féltünk a kitelepítéstől. Nem akartunk elszakadni egymástól. Az esküvő után hozzájuk költöztünk, kaptunk egy szobát, és a négy szülő tartott el bennünket. A legszükségesebb dolgokra ők adták a pénzt, hol többet, hol kevesebbet.

– Hol és milyen körülmények között házasodtak össze?

– A piarista kápolnában, de borzasztó nehéz helyzetben. A szüleimnek nem volt pénzük, az üzletekben nem volt ruhaanyag. A végén egy fehér pamut piké anyagot vásároltunk az édesanyámmal, de jó szabóval varrattuk meg. Arra nem emlékszem, mit adott el anyám, hogy a munkadíjat kifizethesse belőle… Csinos volt a kosztüm, mindenki dicsérte a szoknyát meg a hozzá való kabátkát is. Arra már nem volt pénzünk, hogy a fejemre is vegyünk valamit, ezért kapóra jött a nagynéném száz forintja, amit a sikeres érettségi vizsgáért kaptam tőle. Abból tellett esküvői kalapra. Én csak két osztálytársamnak mertem szólni a templomi esküvő miatt, úgyhogy nem voltak túl sokan, inkább csak a rokonok meg a férjem évfolyamtársai. A fogadást a lány szüleinek kellett állnia, az nagyon szegényes volt, hiszen abban az évben vonták meg apámtól a nyugdíját, alkalmi munkából élt. A Százéves étteremben rendeztek egy villásreggelit, ami sós teasüteményből, sonkaszeletekből és sörből állt.

– Férje volt az első férfi az életében?

– Természetesen.

– Nem bánta meg?

– Nem. Háromnapos nászútra Balatonlellére utaztunk és szállodában aludtunk. Akkor voltam életemben először szállodában. Hazajöttünk, férjem tanult tovább, én pedig munkahely után járkáltam. Néhány hét múlva Jóskát elvitték katonának. Békéscsabára, mert az egyetemistákat akkor nyáron vonultatták be. Emlékszem, augusztus 20-án telefonált, hogy nagyon rosszul érzi magát. Néhány nap múlva jött is a gyulai kórházból az értesítés, hogy oda szállították. Amikor meglátogattuk, megmondta, hogy gerincvelőburok-gyulladást kapott. Leállt az életfunkció, de a katonaorvos azt hitte, csak szimulál, késve utalta kórházba. Szerencsénkre Gyulán akkor több jó orvos is dolgozott, mert Budapestről a politikai múltjuk miatt vidékre helyezték őket. Jóska nem volt még 52 kiló sem, amikor hazajött, de meggyógyították. Ráadásul jeles gimnáziumi érettségivel sem volt könnyű munkát találnom, pedig nagyon sokszor próbálkoztam. Beiratkoztam gyors- és gépírói tanfolyamra, habár utáltam, de valamit csinálni kellett. Következő tavasszal vettek fel gépírónak a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium bányarendészeti osztályára.

– Emlékszik rá, mennyit keresett?

– Pontosan. Az első fizetésem 738 forint volt, de abból azonnal 350 forintért békekölcsönt kellett jegyezni. Kötelező volt. Ennyi pénzből nem tudtunk megélni, továbbra is a szülők támogattak bennünket egészen addig, amíg a férjem egyetemre járt. Sokat aggódtam érte, mert a politikai magatartása miatt az egyetemről is örökösen ki akarták rúgni. Amikor 1956-ban megkapta a minősítését, abba beleírták, hogy a többpártrendszer híve és az oroszok kimenetelét követeli. Édesapja csitítgatta, de hiába… Persze a legtöbbet éppen tőle tanulta.

– Hová jártak szórakozni, hiszen ketten sem voltak 38 évesnél idősebbek?

– Nevetségesen fiatalok voltunk, úgyhogy eljártunk táncolni. A Duna Intercontinental előtti szállót Bristolnak hívták, mi ott, annak a bárjában szerettünk üldögélni. Beszélgettünk, táncoltunk, hallgattuk a zongoristát és egész este megittunk egy ürmöst. Az olyasmi italnak készült, mint a Martini, csak sokkal rosszabb volt. Aztán amikor elvégezte az egyetemet, egy év gyakorlat következett, amit a főváros különböző levéltáraiban kellett letöltenie, csak akkor kaphatott diplomát. Miután letöltötte, kiderült, hogy Budapesten nincsen levéltárosi állás, legfeljebb Székesfehérváron, de azt nem fogadta el. Szellemi segédmunkát vállalt pénzért, például a cédulázást. Ez abból állt, hogy a kutatónak forrásmunkákat gyűjtött, jegyzetelt ki cédulára a megírandó tanulmányához. Mivel állandó munkája nem volt, jelentkezett az egyetemre és elvégezte a kiegészítő magyar szakot is 1955-ben.

– Arra számított, hogy tanárként könnyebben jut majd munkához?

– Igaz, véletlen folytán, de tényleg katedrához jutott, mert az Eötvös-gimnázium egyik tanára megbetegedett. Ez nem főállás volt, csak óradíjátalány, a nyári szünetben nem kapott fizetést. A diákokkal nagyon jól megértette magát, szerették őt. Később az igazgató egy lengyel iskolával teremtett kapcsolatot, így Jóska az osztályával kimehetett Lengyelországba. Onnan rettentő sok új benyomással jött haza, egészen fel volt dobva. Mindez talán egy vagy másfél hónappal történt a forradalom kitörése előtt. Azokban az időkben sohasem volt otthon. Október 23-án este hazaszaladt és mesélte, hogy a Rádiótól jött, ahová vöröskeresztes autóval szállították a fegyveres ávósokat. Akkor megint elment, és csak reggel jött haza. Indulni kell dolgozni, mondtam, de azt válaszolta, felesleges, mert kitört a forradalom, jobb lesz, ha otthon maradok. Rá ez nem lehetett érvényes, mert neki meg kellett szerveznie a kisgazdapárti fegyveres őrséget, vissza kellett foglalnia a Szovjet–Magyar Baráti Társaságtól a kisgazda székházat.

– Ezek szerint kapott fegyvert is?

– Igen, egy puskát. Haza is hozta, de egyszer sem használta. Azt meg kell hagyni, hogy a házban nagyon jóindulatú, rendes emberek laktak, mert látták nála a fegyvert, de később sem jelentették fel érte. Akkor pedig, 1957-ben, kisebb bűnökért is felakasztották a forradalmárokat. Persze jöttek érte nem is egyszer. Először le sem vetkőzött, mert tudta, hogy megzörgetik az ajtót. Én már aludtam, amikor éjszaka három civil jött, házkutatást tartottak, de igazából nem találtak semmit, mert egy lakásban laktak Jóska szülei meg a nagymama, aztán a sógornőmék két gyerekkel és mi ketten, vagyis kilencen. A sógornőmék szobájába csak benyitottak, a miénket viszont kirámolták. Az írógépéről mintát vettek, a papírjait átnézték, jegyzőkönyvet készítettek, végül magukkal vitték a Gyűjtőbe. A megdöbbenéstől talán még sírni sem tudtunk, csak arra emlékszem, hogy mielőtt vitték volna, háttal elém állt és a kezembe nyomta az Antall-címeres pecsétgyűrűjét. Azt a kommunisták bosszantására hordta, de akkor titokban rám bízta. Egy hétig semmit sem tudtunk róla, sok jóra nem is számíthattunk… 1956-ban az apósom Somlón a szőlőjét művelte, de Jóska érte ment, neki Pesten kell lennie. Közben az iskola forradalmi bizottsága megválasztotta elnöknek, pedig csak 24 éves volt.

– Nem csak az apja hírneve miatt?

– Dehogy, hát ő egy igazi kos, egy igazi vezéregyéniség volt, aki mindenütt kitűnt a véleményével, a határozott bátorságával. Mikor Somlóról megérkeztek, akkor úgy volt, hogy az apósom november 4-én beszédet mond a rádióban, de arra már nem kerülhetett sor. Apósom bejárt a Parlamentbe Tildyhez, Kovács Bélához tárgyalni, és Jóska mindig ment vele… Ezeket csak azért említem, mert tényleg nem sok jóra számíthattunk, mégis egy hét után hazajött, igaz szerencsével. Egy régebbi kollégája a Deák téren, a rendőrségen dolgozott, és a szabadulók névsorához Antall József nevét is hozzágépelte. Mikor bement dolgozni, akkor közölték vele, hogy az Eötvösből áthelyezték a Toldy-gimnáziumba, ott kell tanítania. Nagyon megviselte, hogy a forradalom ügye elbukott, otthon a négy fal között állandóan erről beszélt. Rettenetesen gyűlölte azt a rendszert, még káromkodott is rájuk.

– Ennyivel beérték, többé nem idézték, zaklatták vagy hallgatták ki?

– Dehogynem, még 1960-ban is behívatták, mert sohasem titkolta a nézeteit. Ha kellett, összeveszett a kollégáival, de hamisságot akkor sem volt hajlandó tanítani. Erről a diákjait kellene megkérdezni, akiknek azokat az elképzeléseit vázolta fel, amelyek megvalósításához aztán 1990-ben hozzá is látott. Ő mindig ugyanazt mondta, szemben más politikusokkal, akik úgy változnak, akár az időjárás. Az egyik végzős osztályának a diákjai például 1959-ben meggyújtották a könyveiket, merthogy hazugságok voltak bennük, ezt is a férjemre akarták kenni, meg azt is, amikor az egyik diák elvágta a mikrofonzsinórt, hogy az igazgató ne tudjon beszédet tartani. Politikai alkalmatlanság miatt, 1959 nyarán el is bocsátották Jóskát a Toldy-gimnáziumból, és kilenc hónapig nem volt se fizetése, se állása. Végül a sok fellebbezés eredményeként elérte, hogy csak a tanítástól tiltották el, más szellemi munkától nem. Akkor lett könyvtáros a Szabó Ervin Könyvtár egyik fiókjában. Mondanom sem kell, hogy anyagilag, politikailag is reménytelen helyzetben éltünk, de fiatalok lévén mégis optimisták voltunk.

– Aztán mégis enyhült a helyzet, hiszen néhány év múlva saját lakásra is tellett.

– De csak úgy, hogy az én szüleim eladták a balatoni nyaralójukat, a testvérem pedig lemondott a javamra az őt illető részről, így tudtunk beszállni ennek a társasháznak a felépítésébe, mert nagyon vágytam egy saját lakásra.

– Ha a férjén múlik, lakásuk sem lenne?

– Valószínű, mert Jóska mindig mással volt elfoglalva, a család gondjait nekem kellett intéznem. Ha kitört az ablak, bent maradt a kulcs, elromlott a csap, én csináltam meg vagy én futkostam szerelő után. Ezt ő tudta, de soha nem hozta szóba, nem köszönte meg, így alakult közöttünk a munkamegosztás. Nagyon megszerettünk itt lakni, az egész család. Péter elsős volt, a nagyobbik fiú ötödikes, hétvégeken Jóska vitte őket kirándulni, én főztem az ebédet. Tudja, miből vettünk bútort? Örökölt Jóska ötezer forintot, azt betettük gépkocsinyereményre, és kihúztak egy Trabantot a számunkkal. Na, mi inkább eladtuk a kiutalást 47 ezer forintért, és abból bútort vásároltunk. Ekkor már az Orvostörténeti Múzeumban dolgozott. Meg kell említenem, hogy történészként a XIX. század politikai élete volt a szakterülete. Azért kezdett el az orvostörténelemmel foglalkozni, mert itt a „szocialista történetírás” nem követelte meg, hogy nézeteivel ellentéteset írjon vagy mondjon bármit is. Mivel ő mindennel csak alaposan és teljes erejéből tudott foglalkozni, az orvostörténelem területén 25 év alatt tökéletes életművet alkotott úgy, hogy alapvetően a politika érdekelte. Én ezeket az éveket mint a házasságunk legnyugalmasabb idejét éltem meg.

– A meghitt, kiegyensúlyozott évek során a szokottnál több idő maradt a gyerekekre is. Milyen apa volt a férje?

– Én éltem velük, én rohantam haza hozzájuk naponta a hivatalból, férjemtől viszont sokat tanultak, mert ő ha ideje engedte, a lakás minden helyiségében a konyhától a szobáig előadást tartott. Ezek nem beszélgetések, hanem előadások voltak. De olyan jól csinálta, hogy oda kellett figyelni, mert ő is figyelt ránk. Szívesen emlékszem erre a húsz nyugodt esztendőre: aránylag sokat voltunk együtt, kirándultunk, itthon és külföldön. A fiúkkal jártunk Párizsban, Londonban. Az utolsó néhány évben, amikor már felnőttek a gyerekek, voltunk néhányszor újra kettesben, nagyon jól éreztük magunkat. Ennek a kellemes időszaknak vetett véget a politika. A nyolcvanas évek végén belépett a Bajcsy-Zsilinszky Társaságba, megalakította a Piarista Diákszövetséget, részt vett az Ellenzéki Kerekasztal-megbeszéléseken, írtak róla az újságok, megválasztották az MDF elnökének, megismerték, megszólították az utcán…

– Hogyan viselte a hirtelen jött népszerűséget?

– Fapofával. Nem érdekelte különösebben, vagy csak nem adta tanújelét. Ő akkor már készült az előtte álló nagy feladatra, én pedig tudtam, hogy az én polgári életideálom egyszer és mindenkorra odavan.

– Ha nem lesz miniszterelnök, nem dolgozik ennyit, jobban törődik a betegségével, talán még ma is élne?

– Ez nem lett volna rá jellemző. Egy életen át a politikára készült, arra, hogy tehessen valamit az országért, amikor erre lehetősége nyílt, ebből nem maradhatott ki még az élete árán sem.

– Miniszterelnöksége első esztendejében már többé-kevésbé tisztában voltak betegsége súlyosságával. Esett szó önök között arról, hogy másként kellene alakítani az életüket?

– Voltak ilyen beszélgetések velem, az orvosaival is. Nos, azt mondta az orvosoknak, úgy irányítsák a kezelését, hogy ő csak addig akar élni, amíg lábon van, amíg a munkáját el tudja végezni.

– Titokban óhajtotta tartani az állapotát. Önöket is erre kérte?

– Nem, különösebben nem, normális időközönként megjelentek orvosi közlemények is a sajtóban, ennél többet valóban nem akart.

– Esetleg ha több mindenről értesülhetett volna a sajtó egy része, talán kevesebb támadás éri.

– Ugyan már, csak nem képzeli, hogy kímélik?

– Miért ne kímélték volna?

– Azért, mert gyűlölték, mert különb volt, mint ők, és felkészültebb. Maga is újságíró, de el kell mondanom a véleményemet. Az újságírók a kommunizmusban műveltebbek voltak, mint az MSZMP vezető politikusai. Az én férjem viszont rettenetesen bosszantotta őket, mert okosabb volt náluk. Ezért találták ki, hogy gőgös, nagyképű. Pedig nem ő volt lekezelő, hanem a sajtónak volt vele szemben kisebbségi érzése. Jóska már a 90-es választások közepén világosan megmondta: aki akkor nyer, az 1994-ben veszít. Ezzel együtt vállalta, és tudta, a régi rend támadni fogja, de azt hiszem, ekkora gyűlöletre még ő sem számított.

– Megbánta egyszer is, hogy a férje miniszterelnök lett?

– Nem bántam meg soha, mert a férjem erre született. Sem nekem, sem másnak eszébe sem jutott visszatartani, nem is lehetett volna… Én pedig idomultam ehhez a helyzethez, alkalmazkodtam, sőt bizonyos értelemben vállaltam a másodlagos szerepet a családdal együtt. Ha nem is mondta, de a férjem ezt tudta és értékelte. Neki borzasztóan nagy volt az önuralma, soha nem veszekedett. Ha a két kamaszodó fiammal perlekedtem, mert felhúztak valamiért, akkor a férjem egy ideig tűrte, aztán megjegyezte: „Nem szeretem, ha nincs itthon békesség.”

– Talán a legfájóbb esztendő múltán hogyan látja a jövőt, Klára asszony?

– Nincsenek terveim… Egyetlen feladatomnak érzem, hogy amíg élek, addig mindent, ami a férjem életével, pályafutásával kapcsolatos, azt ápoljam és ne hagyjam elfeledni. Túl közeli még a halála, különösebben nem tervezgetek.

– Férjének volt valamilyen kívánsága?

– Halála előtt néhány hónappal az orvosai rábeszélték pár nap szabadságra. Ez volt miniszterelnöksége alatt az első, egyben az utolsó pihenőhete is. Akkor elmentünk Dörgicsére, Orosziba, ahol az Antallok nyugszanak és a Somló hegyre, ahová oly sok személyes emlék fűzte…

– Elbúcsúzni ment?

– Igen, mondta is. Aztán nem sokkal később le is írta, hogy szeretné, ha a szülei sírjáról, aztán a Somló hegyről és a Semmelweis Múzeum kertjéből hozatnánk a sírjára földet, és később lenne rajta sok borostyán.

– Fél az első évfordulótól?

– Rettentően félek… Először a piarista kápolnában, aztán a Szent Anna-templomban lesz emlékmise, utána megyünk ki hozzá a temetőbe.

– Sok emberre számít a Nemzeti Sírkertben?

– Biztos vagyok benne, hogy rengetegen eljönnek, pedig szívem szerint csak én szeretnék ott lenni.

– Egyedül?

– A fiaimmal.