A legnagyobb öröm, hogy együtt lehetünk

Az 1956-os forradalom meghatározó pillanatává vált az életemnek – vallja Schmittné Makray Katalin olimpiai ezüstérmes tornász, a korábbi köztársasági elnök, Schmitt Pál felesége, akivel a történelem felemelő pillanatairól, a számára fontos feladatokról beszélgettünk, és az is kiderült, mi kerül szenteste a családi asztalra.

– December 8-án ülünk le beszélgetni, éppen az ’56-os salgótarjáni sortűz évfordulóján. Tavaly statisztaként részt vett a történteket feldolgozó Nincs kegyelem című film forgatásán, az alkotáshoz készült kampányfotókon pedig véres arccal volt látható többek közt Wittner Mária, Sándor György, Gerendai Károly és más közéleti személyiségek mellett. Miért vállalta el ezt a feladatot?

– Élő emlékem van ’56-ról. Az ötvenes években a Bródy Sándor utcában, egy hatalmas polgári lakásban laktunk, hetes társbérletben. A családomat igencsak megtépázta az első és a második világháború, édesapám hadifogságba került, édesanyám pedig három kicsi gyerekkel egyedül maradt. Én meglehetősen felvilágosult gyerek voltam, abban az értelemben, hogy ismertem a családom történetét, tisztában voltam a helyzetünkkel, és tudtam, hogy a nagyszüleim és a szüleim abból, ami maradt, a lehető legjobbat igyekeztek kihozni. Nem a nélkülözésekre emlékszem vissza, hanem arra, hogy csodaszép gyerekkorom volt, rengeteg élménnyel. A családom felnőtt tagjai nyilván másképp élték meg ezt az időszakot, mégis hallatlan életerővel vették az akadályokat. A nagyszüleimet, az édesanyámat soha nem hallottam keseregni a sorsukon, hogy elmúlt és elromlott körülöttük minden, a nyugodt életük, az addig biztosnak hitt egzisztenciális helyzetük.

– Honnan merített ehhez erőt az édesanyja?

– Így nevelték. A nagyapám tüzértábornok volt, a háború után kitelepítették a Hortobágyra. Még nyugdíjat sem kapott, így kénytelen volt hetvenéves fejjel elmenni kazánfűtőnek. Tíz évvel később vonulhatott végre nyugdíjba. Minden áldott nap lement a Múzeum körút és a Bródy Sándor utca sarkára, leült egy kis sámlira, és lottót árult. Szinte minden nap meglátogatták a régi katonatársai, és tisztelegtek előtte, hogy tábornok úr, jelentkezem! És tette mindezt azért, hogy ne legyen terhére a családnak, mert úgy gondolta, hogy saját magát el kell tartania. Egy ilyen családban felnőni csak előnyt jelenthetett.

– Aztán elkövetkezett 1956 októbere. Mit értett meg gyerekként?

– Pontosan emlékszem, hogy október 23. egy keddi napra esett. A Trefort utcai iskolából jöttem haza, mikor láttam, hogy rengeteg ember áll a rádió épülete előtt. Nagyon kíváncsi lettem, ezért édesanyámnak azt mondtam, elmegyek az osztálytársamhoz valami leckével kapcsolatban. Kimentem az utcára, és megálltam a tüntetők között, próbáltam kivenni, hogy mi történik. Közben egyre nőtt a tömeg, és az emberek összezártak körülöttem. Nagyon megrémültem, mert nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán kijutok a szorosan körülöttem állók gyűrűjéből. Végül nagy nehézségek árán sikerült. Hazaszaladtam. Aznap este a házunk előtt már felborított autók égtek, sőt, be is lőttek a lakásunkba. Amikor pedig elindultak az utcai harcok, a pincébe kellett menekülnünk. Napokkal később láttam a sírokat is, ahová az utcán elesetteket temették, nagyon megrázó volt. Ugyanakkor átéltem azt az eufóriát, azt a féktelen boldogságot is, ami végigsöpört az országon, amikor néhány napra úgy tűnt, hogy valóban eljött a szabadság. Néha eltűnődöm rajta, milyen különös, de ez volt életem egyik legboldogabb időszaka, sokszor keresem magamban ezt az érzést. Gyerek voltam, ’56 mégis meghatározó pillanata lett az életemnek. És amikor a Nincs kegyelem című filmet rendező Matúz Gábor felkért, vegyek részt a forgatáson, azonnal igent mondtam, mert nagy tisztelettel adózom azok emlékének, akik életüket áldozták a szabadságért. Egyébként még egyszer megadatott, hogy részem legyen egy hasonlóan felemelő élményben.

– Mikor?

– 2002 tavaszán. Bernben volt az uram nagykövet, és a televízión keresztül néztük a Kossuth téri nagygyűlést. Ott éreztem újra, hogy történelem ismét fordul egyet, hogy eljött az a pillanat, amikor közösen újra tehetünk valamit az országért. Nyilván a két élethelyzetet és történelmi szituációt nem lehet összehasonlítani, mégis: az érzés ugyanaz volt.

– A köztársasági elnök feleségeként számos közéleti feladatot kellett ellátnia, de a mai napig megjelenik a legkülönbözőbb kulturális vagy jótékonysági eseményeken. Mi dönt arról, hogy melyik ügyhöz adja az arcát?

– Sokszor keresnek meg barátok, vagy akár ismeretlenek is, hogy álljak oda egy-egy feladat mellé. A legfontosabb szempont, hogy valóban tudok-e segíteni. Ha úgy érzem, csak arra van szükség, hogy az arcomat adjam, akkor nem vállalom. Több üggyel foglalkozom rendszeresen, a szívügyeimmel: a Templomkerti estéket tizenharmadik éve szervezzük, a máriaremetei bazilika javára rendezett esteken időről időre neves művészek lépnek fel, e programsorozat háziasszonyaként igyekszem tenni a helyi kulturális életért. Vagy említhetném a Pető Intézetet, ahol hetedik éve vagyok fővédnök, évente többször találkozom az ottani gyerekekkel, támogatom őket, például a sportolási és szabad­idős lehetőségeiket. Közel áll a szívemhez az alma materem, a Postás Sportegyesület támogatása is. A Magyar Ápolók Egyesületének tiszteletbeli főápolójaként is igyekszem segíteni. Ezek a feladatok ugyanakkor nemcsak protokolláris kötelezettséget jelentenek, hanem tényleges hozadékai is vannak: Kossuth Zsuzsa Kossuth Lajos legkisebb húga volt, aki a ’48–49-es szabadságharc alatt bátyja kérésére hetvenkét hadikórházat állított fel, önkénteseket toborzott, és a megszervezte a harcban megsérültek ellátását. Mégis magányosan halt meg New Yorkban, a legnagyobb nélkülözések közepette. Az idei évet az ő emlékének szenteltük, 2018 februárjában, Zsuzsanna napján pedig emléktáblát avatunk a tiszteletére. A legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy engem választottak a Magyar Honvédség Ludovika Zászlóalj zászlóanyájának tisztségére. Édesapám és nagyapám ludovikás katonatisztek voltak, ezért engem kértek fel erre a tisztségre, aminek egyébként a második világháború előtt komoly hagyományai voltak.

– Olimpiai ezüstérmes tornászként a sport is az egyik szívügye: tud időt szakítani a mozgásra?

– A mai napig sportolok, hetente kétszer teniszezem. Azt mondják, a tornász behúzott hassal születik és így is hal meg: a kettő között pedig az ember igyekszik egyenesen tartani magát. De a viccet félretéve, az aktív sport időszakában kialakul egy testkép, amit nehéz nem megtartani. Nyilván a korral sok minden változik, de a sporttól kapott kitartás, fegyelem nem múlik el. Egyébként azt látom, hogy ma már sokkal többen sportolnak kedvtelésből, mint régen, valahogy jobban igénylik az emberek az aktív mozgást, mint korábban. Igaz, a lehetőségek is jóval szerteágazóbbak.

– Lányai versenyszerűen teniszeztek. Sikerült az unokákra is átörökíteni a sport szeretetét?

– Igen! Hat unokám van, és mindegyikük sportol! Gergő, a legidősebb lányom fia jégkorongozik, igaz, műkedvelő szinten, de másra nem is jut ideje, ugyanis most végezte el az egyetemet. Még a tanulmányai alatt beválasztották az egyetemi vízilabdacsapatba kapusnak. Azt mondta az edzője, ha egy csepp magyar vér folyik benne, akkor biztosan tud vízilabdázni. Alexa, a legnagyobb lányom a családjával Amerikában él, de a gyerekei kiválóan beszélnek magyarul. Azt látom rajtuk, nagyon büszkék az európai gyökereikre, ettől gazdagabb az életük. Gergő húga, Grácia atletizál és lovagol. A másik lányunokám, Vanda teniszezik, a két kamasz fiú, Vendel és Vince válogatott vízilabdázók a saját korosztályukban, ők igazi sportológyerekek. A legkisebb unokám, Flórián tizenhárom éves és párbajtőröző, mint a nagyapja.

– Anyaként hogyan élte meg, hogy az egyik gyermeke ilyen messzire költözött?

– Ma már annyira egyszerű a kommunikáció, hogy néha az az érzésem, csak a szomszéd városban laknak. Felgyorsult a világ, minden és mindenki gyorsabban elérhető, nem úgy, mint régen. Mikor az édesapám testvére ’56 után Ausztráliába disszidált, évekig nem tudtunk róluk, csak azt, ami a szűkszavú levélváltásokból kiderült. Drága nagymamám ebbe is halt bele, hogy soha többet nem látta a lányát és az unokáit. Nekünk jóval könnyebb: Alexáék félévente hazalátogatnak, vagy mi utazunk ki hozzájuk. De felelve a kérdésre, hogy mennyire nehéz elengedni egy gyereket? Nagyon nehéz. Főleg úgy, ha az ember tudja, a gyereke egy másik kontinensen alapít családot. De ahogy múlnak az évek, az a gondoskodási ösztön, amit az egészen kicsi gyerekek felé érez az édesanya, átalakul, és ebbe a helyzetbe valahogy belenő, észrevétlenül beletanul az ember.

– Említette, hogy karácsonykor összegyűlik a család. Van valamilyen különleges szokás, amit igyekeznek minden évben megtartani?

– Idén először vezettük be a családi karácsonyi húzást, így csak a gyerekek kapnak ajándékot, a felnőttek pedig azt ajándékozzák meg, akinek a nevét kihúzták. A családi szokások közé tartozik az állandó menüsor, amit édesanyámtól örököltem, ő pedig az ő édesanyjától. Ez borlevesből, különféle hidegtálakból, kaszinótojásból és sonkából áll. A desszert pedig az elmaradhatatlan bejgli. Évek óta nálunk van a karácsonyi ünnepi vacsora, persze volt olyan év, mikor kiutaztunk a lányomékhoz, ez tehát nem egy kőbe vésett szabály. Környezetvédelmi szempontokból évekig műfenyőt állítottunk, de az idén Alexa lányomék is hazajönnek az ünnepekre, ő pedig kategorikusan kijelentette, hogy valódi fenyő nélkül nincs karácsony. Idén a legnagyobb örömöm az, hogy mindnyájan együtt lehetünk.

Szentei Anna