– A Csehszlovákoktól elszenvedett emlékezetes marseilles-i vereség óta az egész nemzet azon töpreng, mi lehet a magyar foci betegségének oka, miért nem tudtunk lépést tartani a világgal. Az MLL szakmai igazgatójaként mit gondol, a pénzzel, a szellemmel vagy pedig a játékosok, szakvezetők hozzáállásával van baj?

– Szerintem mind a hárommal. Óbudán, a III. kerületi TTVE-ben játszottam 1952-től 1958-ig, majd elvittek a Vasasba és kaptam tőlük egy öltönyt, meg halvány ígéretet arra, hogy segítenek a katonaság elkerülésében. Akkoriban a magyar labdarúgás mai szemmel nézve kiemelkedő eredményeket produkált, s igen magas volt a nemzetközi ázsiója. Aztán a hatvanas évek végétől, a hetvenes évek elejétől megindult egy furcsa folyamat, és fokozatosan romlott a sportág színvonala a nemzetközi nívóhoz képest. A játékosok viszont egyre merészebb és merészebb anyagi igényekkel álltak elő, és felborult a teljesítmény, valamint a javadalmazás közötti egészséges arány. Tulajdonképpen ez az abnormálisnak is nevezhető állapot jellemzi napjainkban is a hazai focit.

– Ezekért a szavakért nagyon meg fognak haragudni önre…

– Már így is sokszor megkérdezik tőlem a játékosok: Kálmán bá, mit akar, miért beszél ilyeneket? Félreértés ne essék, nálam senki nem szeretné jobban, ha a magyar labdarúgók is annyit keresnének, mint az angolok, a németek, az olaszok vagy a spanyolok. De akkor tessék kifutni a pályára és megmutatni, hogy legalább olyan jól fociznak, mint ők. Tétmeccseken, sorozatban! Megjegyzem, sokszor megkeresnek különben a követeléseikkel meg az igényeikkel. Ilyenkor a Fradi példájára hivatkozom: bejutott a Bajnokok Ligája második fordulójába, s ez hazai viszonylatban óriási pénzt hozott a klubnak. Ebből lehetett osztogatni, jutalmazgatni. Ilyen egyszerű az egész.

– No de azoknál a csapatoknál is szeretnének jól keresni a focisták, akik nem jutnak még a BL közelébe sem.

– Ott is van megoldás, úgy kell hajtani, úgy kell harapni és küzdeni, vagyis olyan meccseket kell játszani, amelyek kicsalogatják a lelátókra a közönséget. A magyar ember nincs beoltva foci ellen! A jó meccsekre kimennek. A német vagy bármelyik nyugat-európai nemzeti bajnokságból sem juthat el minden csapat a különböző európai kupaküzdelmekig. Érdekes módon, ennek ellenére, még egy szimpla bajnokin is szinte mindig tele vannak a stadionok. Nálunk nemritkán családi hangulatban, csak néhány fanatikus szenvedi végig az NB I-es meccseket. Ebből valóban nem lehet fényesen megélni.

– Hogyan bérezné a magyar játékosokat?

– Amikor Cipruson edzősködtem, nyolc profi volt a csapatomban. A többiek dolgoztak, például bank-tisztviselőként, fotósként, kereskedőként. Nálunk akár harminc profit is alkalmaz egy-egy első osztályú klub. Kérdem én, minek? Volt egy játékosom, akit annak idején én hoztam a Vasasba. Gyömrőről járt be vonattal a Fáy utcába. Rendkívüli tehetség volt, de egy jottányit sem fejlődött. A napokban találkoztam vele, láttam, egy drága Alfa Rómeója van. Mondtam neki, még mindig biciklivel kellene járnod, ezt a kocsit csak akkor érdemelnéd meg, ha megszakadnál a pályán. Megvan a pénzem, hova melózzak, mester, válaszolta. Nem a gyerek a hibás, hanem az, aki aláírta a szerződését. Felvetődött a klublicensz meghatározásakor, hogy limitáljuk a játékosok keresetét 100 ezer forintban, legalábbis addig, amíg a labdarúgásunk nem emelkedik nemzetközi szintre. Mondanom sem kell, gyorsan megfúrták az ötletet.

– Ezek szerint azok az igazi felelősök, akik mérték nélkül tömik pénzzel a játékosokat?

– A focisták aránytalanul magas fizetése csak következmény. Egy kórtünet. Az jelentette az igazi problémát, hogy sok olyan ember került annak idején a labdarúgásba, akik nem voltak odavalók. Tehetségtelen szakszervezeti vezetők, levitézlett párttitkárok, bukott gazdasági emberek landoltak sorozatban a klubok élén. Élvezték, hogy híres focisták közelébe kerülhettek. Ezek a vezetők persze pénzt is hoztak magukkal a szakszervezettől vagy a párt, és gazdasági kapcsolataik révén. Kapkodták is a telefonokat, hogy „János bácsi, most ez kellene, Biszku elvtárs, most az kellene”. És ha már ott volt a pénz, akkor megpróbáltak ezek a vezetők népszerűek lenni a focisták körében is. Leszidta a csapatot az edző a döntetlenért? Nem baj, a vezetők azért adtak egy kis jutalmat a fiúknak, nem olyan rossz az x, még akkor sem, ha az utolsó helyezett ellen értük el. Aztán kedvenceik is lettek, akiket nem volt szabad kihagyni a kezdő tizenegyből. De ha már a játékos tudta, hogy mindenképpen bekerül a hét végén, akkor már nem hajtott annyira hétközben az edzéseken. Szép lassan virult és terjeszkedett ez a kór. Egy idő után az sem volt ritka, hogy ha sokat követelt az edző vagy kemény kézzel fogta a csapatot, megjelent a játékosok küldöttsége a klubelnöknél, és percek alatt elintézte az edző sorsát.

– Az államnak jobb mecénás híján igenis szerepet kellene vállalnia a labdarúgás támogatásában, ismerte fel az Orbán-kormány. Úgy tudjuk egyébként, hogy a török foci felemelkedését is igen határozott állami lépésekkel és temérdek támogatással indították el körülbelül 15-20 évvel ezelőtt. Bronzérmesek lettek a koreai világbajnokságon.

– Így van. De nemcsak a török módszert, hanem más modelleket is alaposan meg kellene vizsgálni. A foci Nyugaton óriási üzletté vált, ami azt jelenti, hogy nemcsak a klubok anyagi helyzete és a játékosok magas életszínvonala biztosított, de a sportág fejlődése is. Merthogy ezt az üzletet olyan emberek irányítják, akik tudják, a nyereségből nemcsak osztogatni szabad, de jelentős részét vissza is kell forgatni. Utánpótlás-nevelésbe, amatőrcsapatokba, pályaépítésbe, labdákba, felszerelésekbe. Azonban van itt még valami, amit sehogy sem értek. Mi, magyarok megtanítottuk a világot focizni, korszerűen edzeni, de a sportág üzleti titkaira és mesterfogásaira sehogy sem vagyunk képesek ráérezni.

– Mészöly úr, ki hiszi el napjainkban, hogy tényleg a magyarok tanították meg a világot korszerűen focizni?

– Nyilván kevesen. De nézzük meg például a 4-2-4-es felállást. Az emberek jelentős része meg van győződve, hogy ezt a brazilok találták fel. Egy fenét! Sebes Gusztáv alkalmazta először Puskásékkal. Amikor Hidegkúti bekerült az Aranycsapatba, már majdnem harmincéves volt, inkább az érettségére, tapasztaltságára lehetett számítani a center poszton és nem a gyorsaságára. Sebes ezért egy kicsit hátrahúzta a halfok felé. Egyébként rengeteg magyar edző járta a világot, nagyon kapósak voltak.

– Miért?

– Mert mindig képesek voltak kitalálni valami újdonságot, amivel előbbre lehetett lépni. Mást nem tudok mondani: ezek az emberek alkotó módon gondolkodtak, s ott volt hozzá az a rengeteg, frissen nevelt, tehetséges, mindenre elszánt fiatal. Az ilyen találkozásokból csak jó dolgok születhettek.

– Ma is proli sportnak számít a labdarúgás?

– A hőskorban tényleg a szegények sportja volt. Ha egy focista elvégezte a négy polgárit, az már nagy teljesítménynek számított. Itt inkább az a lényeg: állandóan hangosak voltak a pesti grundok, éjjel-nappal gurult a labda. Ezeknek a szegényebb sorból származó gyerekeknek életük lett a foci. Egészen más volt az atmoszféra akkor a magyar labdarúgáson belül, sokkal erősebben kötődött a sportághoz a vezető, a játékos, de a néző is.

– Mészöly Kálmán is a grundon kezdte?

– Reggeltől estig rúgtuk a bőrt a Városmajorban. A mai gyerekek ezt már nem tehetik meg. Annyi a különóra, annyi az iskolai elfoglaltság, arról nem is beszélve, hogy réges-rég beépítették már a focizásra alkalmas helyeket Budapesten. Mutatóba látni ugyan egy-egy majomketrec aszfaltpályát, de ezzel inkább csak kárt okoznak, mert az aszfalt tönkreteszi a láb ízületeit. Mi a grundon nemcsak a kondíciónkat szereztük meg, hanem azt a fajta vagányságot, csapatszellemet is, ami elengedhetetlen a labdarúgáshoz. Lehet, hogy most megmosolyognak a fiatalabbak, de ez is nagyon hiányzik a mai játékosokból. És ez a fajta virtus nemcsak a fociban hiánycikk Magyarországon, hanem az élet minden területén.

– De hát más országokban is eltűntek a grundok!

– Eltűntek, de van helyettük más. Sokáig edzősködtem Törökországban. Rettenetes dolog volt annak idején végigsétálni a Boszporusz partján, mindenütt szemét, rendetlenség. És ma? Műfüves focipályákat lát az ember ugyanott végestelen-végig, méghozzá esti világítással, úgyhogy ott éjjel-nappal fociznak a fiatalok és felnőttek egyaránt. Ez már annak az állami elhatározásnak az eredménye, amiről az előbb beszéltünk.

– Mit jelentene ez a játékosok számára?

– Sok mindent. Kezdjük talán az edzésmunkával. Egy igazi profi állandóan gyakorol, számára nincs olyan, hogy eleget tud már, törjék magukat inkább a kezdők. Még a legnagyobb profi is küzd, szenved, kint marad a pályán edzés után, ezerszer is elgyakorol egy mozdulatot, kapura lövést. Nálunk viszont alig lehet kivonszolni a játékosokat az edzésre, úgy-ahogy ledolgozzák a kirótt penzumot, de semmi pluszt sem adnak ki magukból, hogy a játék és a közönség iránt érzett alázatról már ne is beszéljünk. Sőt megsértődnek, amikor szól nekik az ember, hogy nem tudsz bal lábbal lőni, jó lenne, ha gyakorolnál. Különösen most furcsa ez, amikor külföldi menedzserek járják az országot, keresik a megvásárolható játékosokat. Csak a mi labdarúgóink nem akarnak a Real Madridhoz kerülni, nekik elég egy másodosztályú klub Ausztriában. Ambíció és önbecsülés nélkül nem lehet sportolni. És sajnos ma az egész magyar társadalmat ez a levertség, önfeladás hatja át.

– Mi is szerettünk focizni annak idején az iskolában, de a tornatanárok általában nem kedvelték a labdarúgást. Ha tehették, kigúnyolták a focistákat. Inkább a kosárlabdát meg a kézilabdát erőltették.

– Belőlem is akrobatát és műugrót akart faragni a testnevelőtanárom. Természetesen lenézte a focit, mindig azt mondta: húsz hólyag kerget egy huszonegyediket. A focisták? Részeges, lump alakok, állandóan a csempészésen jár a fejük. Ennek ellenére is azt válaszoltam, válogatott labdarúgó leszek. Becsületére legyen mondva szegénynek, amikor először húzhattam magamra a címeres mezt a Népstadionban, odajött és gratulált.

– Miért szidják, csepülik a focistákat, akkor is, ha megérdemlik, és akkor is, ha nem?

– Jellegénél fogva mindig reflektorfényben van ez a sportág. Csapatjáték, ahol a szurkolók azonosulnak egy klubbal, illetve ahol a nemzet azonosul a válogatottal, és ennek köszönhetően még a legapróbb rezdüléseknek is nagy hullámverésük van. Bennünket is rengeteget szidtak, talán az 1966-os Szovjetunió elleni vb-vereségünk miatt kaptuk a legtöbbet.

– Tényleg le kellett feküdnünk az oroszoknak?

– Nem. Különben is annyi reakciós játékos volt a csapatban – csupa vagány pasas -, hogy ezt nem is lehetett volna keresztülvinni. De azért furcsa dolgok történtek a meccs előtt. Jött egy üzenet Budapestről az akkori állami vezetéstől, hogy mindenképpen ki kell verni a szovjeteket. Háromszoros prémiumot ígértek be, mindez a meccs előtt egy órával történt. Sokkot kapott a csapat. Ma sem tudni, hogy a vezetők tényleg el akarták-e ütni a szovjeteket vagy csak azért táviratoztak ránk, hogy rezzenjen össze a társaság. Ennyi pénz hallatán még a vagányabbak lábai is remegni kezdtek… Persze így nem lehet focizni. Nekem is volt egy kihagyott helyzetem, Gelei Imre meg bevédett egy labdát. Mondom neki a kapu előtt, hogy fogod? Azt mondja, fogom. Mégis bent pattogott a bőr a hálóban.

– Ez most úgy hangzott, mintha soha, semmilyen politikai gondunk nem lett volna a pályán a Szovjetekkel.

– Na hát ez azért nem így van. Az 1962-es chilei VB-n például nagyon jó csapatunk volt, döntőbe várt bennünket a világ, mindenki azt hitte, magyar-brazil döntő lesz, az újságírók is így készültek. A csehekkel játszottunk, nem is lett volna semmi baj, csakhogy Latisev, a szovjet bíró nem adta meg Tichy Lajos szabályos gólját. Ott álltunk leforrázva. Megvertük az angolokat, az argentínokkal döntetlent játszottunk, legyőztük a bolgárokat, és akkor az orosz bíró megállított bennünket.

– Milyen volt az angliai vébén a brazilok elleni 3:1-es meccs belülről?

– Élet és halál forgott kockán. 1961-ben lettem először válogatott, ettől az időszaktól kezdve igen sokat jártunk ki a téli szünet alatt Dél-Amerikába, és kiismertük az ottani csapatok játékát. A Vasassal például megvertük a világkupa győztes Santost egy tornán. Igaz ez a 66-os vb után volt már. Vissza akartak vágni a 1966-os vereségért, de mi győztünk. Szóval a vb… Ismertük a brazilokat, szenzációs játékosok voltak. Azonban tudtuk, hogy nagyon babonásak, s elég egy veszélyes helyzet a kapujuk előtt, már megzavarodnak. Baróti Lajos bácsi nagy pedagógus volt és szinte belénk szuggerálta, hogy győznünk kell. Azt mondta az öltözőben a meccs előtt: mosolyogva menjetek ki, már a kijáróban nézzetek a brazilok szemébe, érződjön rajtatok a magabiztosság. A brazilok meg sápadtan néztek, még a feketék is elfehéredtek… Elkezdtük a meccset, bejött egy-két akciónk, Bene csodálatos góljával pedig megfogtuk őket. Nem estek össze azonnal, egyenlítettek, sőt a vezetést is megszerezhették volna, de Sipos kivágta a labdát a gólvonalról. Innentől kezdve tényleg megzavarodtak.

– Sokan úgy vélik, hogy magyar labdarúgást a tipikusan szocialista viszonyok, ha úgy tetszik, a szocializmus hagyományos munkamorálja tette tönkre. No de Romániában, Ukrajnában, Oroszországban, Csehországban is szocializmus volt! Ezek a nemzetek pedig ma is szenzációsan fociznak.

– Ez tényleg érdekes. Gondoljunk csak bele: a felsorolt nemzetek mindegyike büszke saját magára, és erős hazafiasság hatja át. Szemben a magyarokkal, ahol viszont módszeresen lerombolták. A mi időnkben még voltak olyan neveltetésű játékosok, akik meg tudtak halni a pályán a címeres mezben, akiktől az akkori fiatalok hazaszeretetet tanulhattak. Talán ennek is szerepe volt abban, hogy a sok külföldi csábítás ellenére itthon maradtam. Én csak szökhettem volna, de akkor soha sem térhetek vissza Magyarországra. Nem akartam ilyet tenni! Mondom ezt függetlenül attól, hogy Puskásék elmentek. Igaz, erről megvan a különbejáratú véleményem… Mert maradtak itthon is klasszis játékosok, Grosics, Buzánszky, Hidegkúti, Bozsik és a többiek. ők ugyanolyan részesei voltak a sikereknek, mégis mintha kevesebb megbecsülést kapnának, mint azok, akik nagy dérrel-dúrral hazatértek. Pedig akik itthon maradtak, még egy csomó macerát is el kellett viselniük a hatalom részéről.

– Akárhogy is, apáinktól tudjuk, hogy ez egy egységes csapat volt, még akkor is, ha nem mindenki szerette a másikat, de a meccsen meghaltak egymásért. Ma viszont sokszor úgy tűnik, mintha tizenegy magánzóból állna egy-egy magyar csapat. Kikaptunk? Mindegy, csak ne én legyek érte a hibás, a pénz úgyis megvan…

– Játszottam abban a válogatottban, amely a következőképpen állt fel: Grosics, Mátrai, Mészöly, Sárosi, Solymosi, Sipos, Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi. Ez a csapat is egységes volt. Ezt nem érzem a maiakban. Mi tudtunk szenvedni, küzdeni, magyarok vagyunk, hát a fenébe is, verjük már meg a románokat! Ezt ki se kellett mondani, mindenki természetesnek érezte. A mostani válogatott játékosok közül sajnos már nem tudok olyat mondani, akit ennyire áthatna a nemzeti szellem. Ma a lazaság a sikk. Van olyan, aki még a Himnusz szövegét sem igen tudja. Hát ez a románoknál, ukránoknál, lengyeleknél elképzelhetetlen lenne. Nekem kellett javasolnom, hogy a Himnusz éneklésekor tegyék a kezüket a szívük fölé, és énekeljenek, ahogy csak tudnak. Nincs hangjuk? Nincs a spanyolnak sem, de olyan átszellemülten énekelnek, hogy az szinte letaglózza az ellenfelet. Dalnoki Jenőnek volt egy nevelési szisztémája. Március 15-én kötelező volt kokárdát viselni a Fradiban, vagy elvitte a srácokat a Bánk bánra, és ha bejött egy vezető, akár csak egy régi játékos az öltözőbe, akkor fel kellett állnia a csapatnak. Kár, hogy nincsenek követői, ezt nagyon hiányolom.

– Kevesen követik Dalnoki Jenőt az élet más területein is.

– Ez az. Nagy viták folynak a politikában is, de kevés a tisztességes hang. És ha nap nap után csak ezt látják a gyerekek a tévében, miért akarnának különbek lenni? Miért legyen büszke arra, hogy magyar, ha még a televíziókban is folyton szidják, gúnyolják a magyarokat? Sajnos képesek az emberek azt hinni, hogy a fociban csak a pénz vagy a profi szellem hiányzik. Pedig a magyarságtudat hiánya legalább akkora problémát okoz. És ez iszonyatos hátrányt jelent egy-egy mérkőzésen, főleg a sorsdöntő meccseken, ahol az amúgy is zaklatott léleknek ez kapaszkodót jelenthetne.

– Nem hígítja fel ezt a sok külföldi játékos?

– Mint az MLL szakmai igazgatója sokat tettem azért, hogy az NB I-ben és az NB I/B-ben ne legyen túl sok külföldi játékos. ők ugyanis a fiataljaink elől veszik el a lehetőséget. Azt akartuk a ligában, hogy semmiképpen se vesszenek el a tehetséges gyerekek, ezért ha felkerülnek a felnőtt tartalék csapatokba, akkor ne hagyják őket henyélni, hanem nevezzék be a gárdát valamelyik alsóbb osztályú bajnokságba. Franciaországból hoztam az ötletet. Erre az amatőr liga elnöke megkérdezte: hogy képzelem ezt, mit akarok tulajdonképpen? Nem értette, hogy mekkora baj van. Vidéken egy gazdag kocsmáros áthoz Romániából öt kiöregedett játékost, kifizet nekik pár százezer forintot és nem érdekli, hogy mi van a magyar utánpótlás-neveléssel.

– Az Orbán-kormány is elkezdett valamit, nyilván elég, ha csak a Bozsik-programra utalunk. Jánosi György, az MSZP ifjúsági és sport minisztere nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy a Medgyessy-kabinetnek sikerült megmentenie az előző ciklus tervei közül ezt a programot.

– Az Isten adja, hogy így legyen. Azt azonban tudni kell, hogy a rendszerváltozás után csak Orbán Viktor polgári kormánya tett erőfeszítéseket a magyar labdarúgásért. Végre egy fiatal miniszterelnök, aki szereti a focit és nem a teniszpályákon urizál, mint sok más politikus. Orbán Viktor ráadásul tudja, hogy az olyan rituális dolgokra is szükség van a nemzeti érzés megerősítéséhez, a hazafiasság feltámasztásához, mint a labdarúgás. Ennek jegyében kezdődött meg a stadionrekonstrukció és a Bozsik-program is. A programnak persze csak akkor van értelme, ha rendelkezésre állnak hozzá a képzett edzők és a műfüves pályák. Ezt állami segítség nélkül nem lehet megteremteni. Itt jön be a kérdés, hogy tényleg tovább akarja-e vinni a programot az MSZP-kormány. A Bozsik-program szerintem szenzációs találmány. Igaz, már ezt is kikezdték, s folyik a vita, hogy melyik a jobb, a McDonald’s által elindított utánpótlás-nevelési akció vagy az Orbán-féle program. Szerintem a Bozsik-programot már csak a név miatt sem lehet lesöpörni az asztalról. Ez nem szélhámoskodás, a műfüves pályák megépítése a legfontosabb első lépések egyike. Tornatermek nincsenek, és ha vannak is, ott csak kosarazni lehet, a gyerekeket nem is engedik be.

– Nyilván észrevette már, hogy megkezdődött a személye elleni politikai támadás. Jánosi György sportminiszter felvetette egyik nyilatkozatában, hogy egymilliárd forintot fizet a közszolgálati televízió a magyar meccsek közvetítésérért a ligának, s meg kellene nézni, hová kerül ez a pénz.

– Ezzel nincs mit kezdeni, minden fillérrel el tudunk számolni. Lassan megszokom az efféle támadásokat, melyekben szerepe van annak is, hogy én a politikai térfél másik oldalán állok. A múltkor az egyik sportújságban például azzal rontottak nekem, hogy a Mészöly Kálmán 900 ezer forintot keres havonta. A valóságban ennek a harmadát kapom, persze bruttóban. Két évig voltam a liga elnöke, társadalmi munkában. Úgy éreztem, az már nem mehetett tovább, más állásom nem volt, reggeltől estig dolgoztam. Nem tollasodni jöttünk ide, hanem azért, hogy rendet tegyünk a magyar futballban.

– Sokféle vizsgálattal fenyegetőznek a szocialisták.

– Nem tudom. Mindenesetre jó lenne, ha Keller László azt is megvizsgálná, hogy ki a tulajdonosa a Tabánban levő pályáknak, ahol a szocialisták teniszeznek. Megkérdezném azt is, fizet ott valaki a pályákért egyáltalán? Akkor meg miről beszél Keller László?

– Épp az MSZP az, amelyik mind a mai napig végtelenül proli dolognak érzi a focit. Ezért is teniszeznek inkább. Kende Péter is jól el akarta intézni Orbán Viktort akkor, amikor megírta a könyvébe, hogy ha volt néhány ráérő perce a miniszterelnöknek, akkor felhajtották a szőnyeget a hivatali szobájában, és passzolgatottak egy kicsit Kövér Lászlóval. Kende nyilván nem tudta, hogy a brazilok nemcsak a miniszterelnöki szobában viselték el a focilabdát, de a nemzeti lobogójukra is fel akarták tenni.

– Az Orbán Viktor elleni támadások gusztustalan dolgok voltak. És miért? Mert volt egy miniszterelnök, aki legalább annyit szeretett volna elérni, hogy emelkedő pályára álljon a magyar foci ügye. Megjegyzem, nem akartam visszajönni, amikor az Orbán-kormány vette kezébe az ország vezetését. Megkerestek, megkértek és elvállaltam a munkát. Gondoltam, ebből a pozícióból olyan szellemet tudok kisugározni, ami a pályán is jellemzett. Kiköptem a tüdőmet. Edzőként és kapitányként is megköveteltem ugyanezt. Gondolom, ez is baj, a Mészöly-féle kisugárzásnak is véget akarnak vetni egyesek. Nem baj, ha nincs eredmény, csak kényelmesen menjenek a dolgok. Sokan szépen megélnek a fociból így is.

– A minisztérium az edzőképzést is vizsgálni akarja. Mondván, miért nem a TF-hez tartozik mindez, miért Mezei György iskolája adja ki az edzői diplomákat?

– Megint mellébeszélnek. Nemrég tanárként tartottam egy előadást Mezeinél, és ekkor láttam, hogy ez az UEFA által megkövetelt licensz nagyon szigorú követelményeket támaszt. A fiam is ezt az iskolát végzi. Az előadásokat a Hotel Aquincumban tartják, mert a nemzetközi szövetség még ezt is előírja. A hallgatók minden percét beosztják, nincs lazsálás, sem szellemi, sem fizikai tekintetben. A TF nem is tudna eleget tenni az UEFA előírásainak. Ha most elsöprik Mezeit, ezt a fajta nemzetközi szintű edzőképzést többé nem tudják talpra állítani.

– Állítólag csak egy zárt kör tagjai juthatnak be ebbe az iskolába…

– Hét év alatt végeztem el a TF-et, mert fociztam, és az állandó utazgatások miatt nem volt meg a kellő óraszámom. Olyan dolgokat is tanulnom kellett, mint például, hogy mit mondott Lenin a Putyilov gyárban a munkásoknak a vallásról. Ettől jobban kezeli majd a labdát a játékosom? Jobban tudom oktatni őt? Az UEFA-licenszben nincsenek ilyenek. De vannak olyan dolgok, amelyek sokkal fontosabbak szakmai értelemben. Talán egyszer a mostani sportminiszter is rájön, hogy minden tekintetben emelni kell a színvonalat. Maholnap kivágnak bennünket az európai kupaküzdelmekből, mert nem lesz egyetlen olyan stadionunk sem, ami megfelel a nemzetközi előírásoknak.

– Nagyon úgy tűnik, mintha az MSZP el akarná veszejteni a magyar focit, és mintha félnének a nemzeti identitás erősödésétől, a lelátók tömegeitől.

– Remélem, nem így van, persze történnek fura dolgok. Például Bochkor Gábor és Boros Lajos két műsorvezető az egyik kereskedelmi adón prosztinger cigánygyereknek nevezte Orbán Viktort. Megtehetik ezt? Értelmetlen vagdalkozások történnek az előző ciklus tenni akarásával szemben. Miközben elindultak a fociban az első lépések. A Demján-Muszbek-féle vezetés elindította azt a folyamatot, amit Nyugaton már régóta csinálnak. Nevezetesen, hogy a klubok gazdasági alapon működjenek, a mostani kormány azonban leállította ezt a folyamatot, pedig megvolt rá a pénz. Demján Sándor most kezdheti újra a harcát, bár nehezen fogadják el, mert beállt Orbán Viktor mögé. Először maga Viktor is ódzkodott tőle, mondván, piros szemű. Azt mondtam neki, ne foglalkozz ilyesmivel, az a fontos, hogy akar valamit a fociban. A szocialisták kifejezetten személyekre utaznak, nem is érdekli őket, hogy mit és miért csinált az illető. Még a legjobb kezdeményezéseket is képesek megállítani, pusztán azért, mert olyan emberhez kapcsolódik, aki nem a csapatukba tartozik politikai tekintetben. Kit rúgott ki viszont Orbán Viktor? Senkit. Azt kell mondanom, örülök, hogy 61 éves vagyok, s ilyen idősen kell megérnem mindezt. Nem fiatalabban. Kivágtak bennünket a 2008-as EB rendezéséből is, pedig ez lökést adhatott volna a magyar focinak. Persze egy nyugtalan, veszekedő országnak miért is adnák oda a rendezést.

– Nagy a türelmetlenség a focival kapcsolatosan, márpedig a Bozsik-programból sem lesznek látványos eredmények két-három napon belül.

– Legalább 8-10 év, mire beérik a program gyümölcse.

– A játékvezetők uralják az MLSZ-t, és ilyen módon meghatározó személyek lettek a magyar labdarúgásban.

– Ez nagyon érdekes. Megjegyzem, jó viszonyban vagyok dr. Bozóki Imrével, az MLSZ elnökével meg Puhl Sándorral is. Bár vele sokat vitatkozom, mert tény és való, hogy a legjobb játékvezető a világon, de az nem jelenti azt, hogy mindenhez ő ért a legjobban. Szomorú, hogy a labdarúgás élén két játékvezető áll, és az elnökségben még legalább öt vagy hat bíró kapott helyet. Sajnos egyre kevesebb régi labdarúgó vesz részt a foci irányításában. Persze az is igaz, hogy a mai vezetőnek értenie kell a joghoz, a közgazdaságtanhoz, a pénzügyekhez. Sajnos az a nagy baj, hogy az átkos negyvenvalahány év beszűkítette az emberek gondolkodását. A Vasas 2002-ben azért esett ki, mert még mindig abban a világban éltek, hogy csak betelefonálnak a Sanyi bácsinak meg a János bácsinak és tátott szájjal várták, hogy történjék valami. Noha a mai világban mindenért meg kell már küzdeni, új megoldásokat kell kitalálni, kiokoskodni, és ez érvényes a klubok fenntartására is.

– Nem nagyon beszélünk róla, de hogy áll a magyar foci orvosi háttere?

– Ahogy húsz évvel ezelőtt. Nyugaton egy profi focistát szinte minden edzés előtt megvizsgálnak, megnézik, milyen kondícióban van, mennyire terhelhető. Ennek megfelelően kapja a feladatokat az edzésen is. Nálunk? Hébe-hóba tartanak egy ellenőrzést, erre általában felszívja magát a játékos, aztán jöhet megint a lazáskodás.

– Úgy tudni, Mexikóban is az orvosok nyúltak mellé, azzal a bizonyos elhíresült tésztaprogrammal.

– A szovjetek féltek tőlünk. Nem viccelek, a döntetlent már jó eredménynek tartották volna. Nem a tésztával hibáztak azonban a szakemberek, hanem a magaslati viszonyokkal. Mint emlékezetes, Ausztriában készült a csapat, ugyanazon a magasságon, mint ami Mexikóban várta. Csakhogy nem ugyanazon az éghajlaton, és páratartalom mellett! Dicséretükre legyen mondva: borzasztó komolyan vették a dolgukat a szakvezetők, a játékosok. Rettenetesen keményen edzettek Mexikóban is, méghozzá a legnagyobb melegben. Szemben a németekkel, akik csak kényelmesen golfozgattak. Beckenbauer látott bennünket, és azt mondta: megőrültek a magyarok. Lépni sem tudnak majd az első meccsükön. Igaza lett. A tésztaügyet csak a sajtó kapta föl. A teniszezőktől indult ez a dolog, Navratilova és Lendl is tésztakúrát tartott. Nekik bejött, mint ahogy másoknak is, akik megpróbálkoztak vele. A fociban például az argentinok is esküsznek rá.

– Szlovákiában egy időre betiltották a fogadást a magyar csapatok feltételezett bundázásai miatt. Van bunda a mai magyar fociban?

– Ez az, amiben még mindig jók vagyunk, a magyarok mindenütt egy pillanat alatt megtalálják a kiskapukat.

———————–

LEXIKON

Mészöly Kálmán, labdarúgó, edző: Bp., 1941. T.: 1976 Testnevelési Főiskolán végzett. É.: 1952-58, a III. kerületi TTVE, 1958-72-ig a Vasas középhátvédje volt. Többszörös bajnok, háromszoros kupagyőztes, 61-szeres válogatott, 2-szeres világ- és Európa-válogatott. Tagja volt az 1964-ben Eb-bronzérmet szerzett csapatnak. Aktív pályafutása után több magyarországi klubnál edzősködött. 1985-ben a török válogatott szövetségi kapitánya volt. 1982-től mesteredző. 1998-tól a Magyar Hivatásos Labdarúgó liga társadalmi elnöke volt két évig, ma az MLL szakmai igazgatója.