A lelkipásztor

– Falusi lelkész fiából vált püspökké. A kijelentés olyan, mintha egy hamisítatlan magyar népmese címét olvasnánk…

– Egy nagyon kis falu református lelkipásztorának második gyermeke vagyok. Az a világ, amibe az 50-es évek végén, a 60-as évek elején három testvéremmel együtt születtünk, nem kedvezett az édesapáméhoz hasonló háttérrel rendelkező emberek ambícióinak, akik felelősséget éreztek az ország sorsa iránt, vagy netán szívesen vettek volna részt az egyházuk irányításában. Édesapám „ellenzéki” lelkipásztornak számított. Szomorú, de igaz, hogy nemcsak a pártállam, hanem bizony a fennálló hatalommal kollaboráló felekezeti vezetők részéről is akadályozták az emberek szolgálatában. Ebből a leszorítottságból nem alakulhatott ki társadalmilag magasra ívelő pálya. 

– A rendszerváltás azonban gyökeres átalakulást hozott…

– A magyar kereszténység egész történetét nézve én egy olyan közösségből jövök, amely egy évezrede szolgál ebben az országban lélekkel, gondolattal, szeretettel, tanítással. Ötszáz éve pedig ennek a kereszténységnek a protestáns változata is jelen van. Az ezer évből meg kellett élnünk negyven olyan esztendőt, amikor közölték velünk, hogy feleslegesek, sőt zavaró tényezők vagyunk, és azt vizionálták, hogy előbb-utóbb el fogunk tűnni a történelem süllyesztőjében. Különösen érezhető volt ez az erősen kommunista légkörű Ózd környékén, a felső borsodi régióban, ahonnan származom. Ha innen tekintek a pályám indulására, akkor úgy érzem, a püspökség, és az azt megelőző miniszterség is túlmutat a személyes sorsomon, és jelzi, hogy mi, magyar keresztények és ezen belül reformátusok végre újra és jó lelkiismerettel hozzátehetjük az ország jövőjéhez a mi sajátos tudásunkat, akaratunkat. 

– A Facebook-oldalát az elmúlt hetekben ellepték a gratulációk. Orbán Viktor például sok erőt, bölcsességet és jó egészséget kívánt az új hivatásához. A háromból melyikre lesz a legnagyobb szüksége?

– Bölcsességre. 1998-ban, amikor a Fidesz először nyert parlamenti választást, a hivatali esküre induló miniszterelnök és felesége kérése az volt, hogy szűk körben tartsunk áhítatot. Az istentiszteleten a bibliai Salamon királyról szóló részt olvastuk, amely arról szól, hogy vajon Isten kérdésére Salamon gazdagságot, bölcsességet vagy az ellenségei lelkét kéri-e királyságához? És miután ugyanezt a kérdést magam is feltettem a leendő miniszterelnöknek, már akkor egyetértettünk abban, hogy a jó vezetőnek a bölcsesség a legfontosabb. 

– Miért éppen a bölcsesség?

– A bölcsesség olyan gyakorlati képesség, mely jó döntésekhez vezet. A sok-sok különféle szempontot, érdeket, embert közös nevezőre tudja hozni. A bölcs nemcsak győzelmekből akar építkezni, hanem tanul a kudarcaiból is. Sőt, azokból tanul a legtöbbet. Tudja, hogy az élet nem vele kezdődött, s nem is vele végződik. S úgy él, úgy dönt, hogy tiszteletben tartja azt a mércét, melyet egy nála bölcsebb hatalom, maga a Teremtő állított elé. Számomra, bármilyen furcsán hangzik is, a kormányzás legfontosabb lelki tanulságai a 2002-ben elszenvedett választási vereség nyomán elindult lelki-szellemi újratájékozódáshoz kötődnek. Hiszen bár a polgári oldal kiváló négyéves teljesítménnyel a háta mögött minden szempontból alkalmasabb volt a kormányzásra, mégis elvesztette a választást. Ekkor indult el egy belső gondolkodás, erjedés, egyfajta kovász, ami átalakította és lelkileg megerősítette hazánkban a polgári-nemzeti-keresztény tábort. Akkor tanultunk meg harcolni és megvédeni azt, ami a miénk. Én ezt isteni pedagógiának tartom. A 2010 utáni kormányzásban ezek a tapasztalatok is benne vannak. Erős, nemcsak érdekből, hanem becsületből, szeretetből támogató közösség nélkül nem lehet jól kormányozni, s egyházat vezetni sem lehet.

– A másik megható jókívánságot éppen elődjétől, Bogárdi Szabó Istvántól kapta, aki így fogalmazott: „Kívánom, hogy szeresse nagyon azokat, akiket az egyház ura rábíz, még akkor is, ha nem mindig szeretnivalók.” Hogyan értelmezzük ezt?

– A magyar reformátusok sajátossága – ami miatt én is talán kevésbé voltam alkalmas a politikusi létre –, hogy míg a politikusok először mindig másban, addig mi szinte önmarcangoló módon saját magunkban keressük a hibát. S ritkán vagyunk kollektíven jó véleménnyel magunkról. Nekem azért is volt különösen hasznos a közéleti tapasztalat, mert onnan, „kívülről nézve”, olyan értékeket is megláttam a saját egyházunkban, amelyeket belülről észre sem vettem. 

– A püspökké választása kapcsán úgy fogalmazott, a gyülekezetekkel való szoros kapcsolattartást tekinti a legfontosabb feladatának, és azt a vállalást tette, hogy az egyházkerület mind a 330 gyülekezetét meglátogatja a megbízatása következő hat esztendejében, és különösen figyel majd a legkisebb falvakban szolgálatot teljesítő lelkipásztorokra. Miért kell rájuk ennyire figyelni?

– A személyes indíttatás az, hogy édesapám is közéjük való volt. Tartozom ezzel annak a világnak, amelyből jött, és ahol az én szolgálatom is elkezdődött, egy kicsi gyülekezetben. Egy közösség minőségét az jelzi, hogy hogyan bánik a legkisebbekkel.

– Tulajdonképpen arról van szó, hogy a lelkipásztorok a legkisebb falvakban ma is szegények?

– Sajnos igen. Egy református lelkipásztortól szinte elvárás, hogy nagy családja legyen, hiszen a küldetésünkhöz hozzátartozik az élet továbbadása. De a gyermekeket föl kell nevelni, taníttatni kell, és elindítani őket az életben. Az anyagi megbecsülés mellett azonban legalább ennyire fontos az emberi elismerés is. Tiszteletet érdemel a legelesettebbek, a perifériára szorultak között végzett önfeláldozó munka. Ha ezt nem becsülik meg a központban, akkor egyre szélesebb lesz a periféria, és ez magától értetődően hátrányosan hat a centrumra is. Magyarország jövője nem Budapesten dől el, hanem azokban a falvakban, ahol az emberek szeretnének erős közösségekben jobban élni, dolgozni, magyarul beszélni és hinni még száz év múlva is. Nagy reformátor elődeink nem a Nagykörút két oldalára helyezték el az egyházközségeinket, hanem Baranyába, Békésbe, Borsodba és a ma már részben a Felvidékhez tartozó Gömörbe. Ott ma is van népünk, akiket erősíteni kell. 

– A falusi lelkipásztorok életének jobbra fordulásában tehát önnek fontos missziója van?

– Így van, de ezt a küldetést csak együtt tudjuk végrehajtani. A colloquium fratrum vagyis a „testvérek beszélgetése” azt jelenti, hogy nálunk nem a püspök határoz egy személyben, hanem a testületek döntéséből születik a jövő. Én tehát nagyon számítok az egyházkerületünkben levő négyszáz lelkipásztor erejére, akiknek a segítségével meg tudjuk erősíteni ezeket az úgynevezett civilizációs végpontokat. 

– A Demokrata 2018-ban mutatta be a göncruszkai református közösséget, akik szó szerint a végeken élnek, hiszen a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei település olyannyira közel fekszik a szlovák határhoz, hogy még Kassa is közelebb van hozzá, mint Miskolc. Nagyon erős gyülekezet az övék, ahol, az egyik pedagógus szavaival élve, „hordozzák egymást”. Ez lehet az ilyen közösségek titka?

– Ott lehettem néhány éve, amikor ünnepelték az óvodájukat. Ahogy az egyik apostoli levél fogalmaz: „Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét.” Titokzatos összefüggés, hogy ha fölveszem a másik terhét, akkor az én terhem is könnyebb lesz. A göncruszkai, vizsolyi, bódvaszilasi gyülekezetek példája azért is különleges, mert olyan kistelepülésekről beszélünk, ahol jelentős a cigány lakosság. Ilyen falvakban szolgálatot vállalni és együtt küzdeni a jobb életért valóban hősies feladat.

– Advent idején fellángolt a vita a médiában arról, hogyan várjuk idén a karácsonyt. Egyes véleményformálók úgy fogalmaztak, a Covid-járvány miatt felejtsük el ebben az évben a keresztény ünnepet, mások pedig a karácsony megnövekedett jelentőségére hívták fel a figyelmet. Ön mit gondol erről?

– Elbizonytalanodás esetén érdemes visszamenni a karácsony eredetéhez. Jézus születése idején sem voltak kedvezőek a körülmények. A Megváltó szegény családba született, a várandós Mária egy betlehemi istállóban szülte meg a fiát, és alighogy Jézus világra jött, Heródes gyilkos indulataival szembesült. Jézus mégis megszületett. Éppen ez a „mégis” a kereszténység lényege: minden rossz ellenére hinni a szeretet erejében. Most, amikor sok mindenből, például a találkozásokból, utazásokból, rendezvényekből hiány van, a karácsony esszenciája még inkább megjelenik. Meg kell találnunk azokat a lehetőségeket, amelyek összekötnek bennünket azokkal, akiket ránk bízott az Isten, és akik keresik a szeretetünket. A betlehemi csillag nem reflektorokon és égősorokon keresztül világít, hanem belülről, az életünkből.

– Vagyis nekünk, magunknak is van ezen a téren felelősségünk? 

– Az „egyetemes papság” reformátori tanítása azt jelenti, hogy a maga helyén mindenki lelkipásztor, mindenki lehet a másiknak egy olyan gyóntatója, erősítő társa vagy lelki testvére, akinek a szaván keresztül Isten ereje, vigasztalása és öröme eljut azokhoz, akik gyászban, szomorúságban és tanácstalanságban vannak. Minden keresztény testvér a maga helyén olyan szolgáló, aki, katolikus kifejezéssel élve, „apostolkodhat”. Nem feltétlenül cirkalmas bibliai szövegekkel, lehet, hogy egy tál étellel, simogatással, telefonhívással. Én magam például eldöntöttem, hogy saját kézírással személyes hangú leveleket írok azoknak a szeretteimnek, akikkel nem tudok találkozni.

– A magunk lelki gyógyítására meg ott van a csend. A nemrég megjelent Nem csak kenyérrel… című könyvében írja, hogy most, amikor nagyon sok dolgot nem lehet csinálni, lehet pél­dául csendben maradni, és akkor, Márai szavaival élve, „megszólal az élet”.

– A szabadító Isten az életünkön keresztül beszél hozzánk. De a világ zaja megnehezíti, és sokszor lehetetlenné teszi, hogy erre a szóra odafigyeljünk. Ezért az odafigyelést gyakorolni kell. Mi a gyülekezetünkben, amikor elolvassuk a Bibliából az aznapi részt, egy darabig csöndben vagyunk. Megvárjuk, amíg megszületik a gondolat. Nem kell rögtön mondani valamit, törmelékszavakkal fölöslegesen betölteni azt a csendet, amiben megszólalhat a belső hang, a Teremtőnktől, az életünk gazdájától érkező üzenet. A karácsony lényege, hogy megtörténjen a szeretetkapcsolat, ami sokkal több minden ajándéknál.

– Karácsony előtt jelent meg Ferenc pápa Álmodjunk együtt című könyve, amelyben arra a következtetésre jut, hogy a migráció nem jelent veszélyt a kereszténységre. Ha felidézzük, hogy ősszel milyen tragikus terrorcselekmények történtek Európában, ambivalens érzéseink támadhatnak…

– A mi egyházunk történetében a pápának való ellentmondásnak nagy hagyománya van, gondoljunk csak Luther Márton és Kálvin János személyére. Reformátusként könnyű lenne azzal válaszolnom, hogy a pápának nincsen igaza, de nem akarom ilyen egyszerűen lezárni a kérdést. A migránsokat is Isten teremtette, ők a a testvéreink, a felebarátaink. Mi azonban azokért tartozunk felelősséggel, akiket az Úr ránk bízott. Minket ideteremtett Magyarországra, a Kárpát-medencébe, és nekünk kötelességünk ezt a helyet, a hitet és a kultúrát megoltalmazni és továbbadni. Ezért gondolom úgy, hogy ugyan a migránsok a felebarátaink, de a migráció Magyarországra, Európára, a keresztény kultúrára, sőt az egész világra egyaránt veszélyt jelent. Nem véletlenül születünk egy adott helyre, országba. Itt lehetünk boldogok. S ha mégsem, akkor az a feladatunk, hogy ennek külső akadályait, a háborút, a kizsákmányolást megszüntessük. Arról nem is beszélve, hogy a menekültek mégiscsak egy olyan vallást hoznak magukkal Európába, amelyik alapvetően nem tűri meg maga mellett a kereszténységet, és a saját képére akarja formálni azt a világot, ahová érkezett. Azokat kell segíteni minden eszközzel, akik nem csupán a jobb élet reményében, hanem valóban háborúk elől menekülnek, hogy később majd visszatérhessenek a szülőföldjükre, a gyökereikhez.

– Elvárja-e öntől a gyülekezet, hogy közéleti kérdésekben állást foglaljon?

– A mi egyházi közösségünk sokkal inkább azt szeretné, ha az egyházi vezetők nem beszélnének bele az aktuálpolitikai vitákba, hanem elsősorban vigaszt, bátorítást, derűt, szeretetet és hitet sugároznának. De azt várják, hogy a közéletben is megjelenítsük egyházunk értékrendjét.

– És a közvélemény kényszere?

– Azt tapasztaltam, hogy a közélet és a média a saját szája íze szerinti állásfoglalást várja el a püspöktől. Ha ezt megkapja, akkor milyen jó, ha „politizál”, ha nem, akkor meg „miért politizál”? Minél inkább követelik az egyházon kívül állók az embertől a megszólalást, annál inkább meg kell fontolni, hogy nem jobb-e hallgatni. Ha viszont a krisztusi üzenet megszólalásra késztet, akkor ki kell állni.

– Mi a helyzet akkor, ha egy politikai csúcsvezető, aki korábban a keresztény értékek védelmére szólított fel, erkölcstelen magatartást tanúsít?

– Ha konkrétan Szájer József ügyére gondol, akkor abban szükségesnek tartom a megszólalást, de nem a külső kényszer, hanem belső meggyőződés indít erre. Először a saját közösségünkben kellett szóba hoznunk, de ott semmiképpen sem az ítélkezés vagy a mentegetés a feladatunk. A keresztény ember, amikor szembesül maga vagy a másik bűnével, akkor feladata, hogy szeresse a bűnöst, de gyűlölje bűneit. Vagyis a bűnt úgy kell elítélni, hogy a bűnösnek lehetősége legyen a bűnbocsánatra, arra, hogy fölszabaduljon, új életet tudjon kezdeni. Én mindenkinek ezt kívánom, aki ilyen csapdába esett. Pál apostol így mondja: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” Mindez arra int bennünket, hogy ne legyünk képmutatóak és álszentek. Ne tegyünk úgy, mintha a keresztény értékeknek mi lennénk a kizárólagos birtokosai, az egyetlen hiteles képviselői. Úgy kell ezeknek a mércét alázattal a helyén tartani, hogy közben tudjuk, ezeknek az értékeknek a képviseletére mi magunk is gyakran méltatlanok vagyunk. De ez nem jelentheti azt, hogy feladjuk: nem írjuk újra a tízparancsolatot. 

– Mi lesz Európában, a világban a kereszténység jövőjével?

– Az lesz a keresztény közösség jövője, amit az egyház Ura, Jézus Krisztus akar. Ha méltatlanná válunk az isteni üzenet, az evangélium hirdetésére és képviseletére, akkor Európából átkerül a hiteles, erős kereszténység a világ más részeibe. Ma a legtöbb református például Koreában van. De ha vállaljuk a „hit harcát”, azt a lelki, szellemi küzdelmet, mely a kereszténység lényegéért folyik, beleértve a keresztény szabadságot, a keresztény kultúrát és az ebből kinőtt életformát, akkor Isten megáldhatja a szolgálatunkat minden egyes ember életében, és a közösség, a nemzet életében is. Ennek lehet kisugárzása akár Európa nyugati felére is. De a lelki megújulást mindig magunkon kell kezdeni.

– Méri-e még a teljesítményét az édesapjáéhoz, mint a lelkészi szolgálata kezdetén?

– Ettől a fiatalkori összehasonlítási kényszertől szerencsére már megszabadultam. Számomra ma már egyre inkább a szüleim, édesanyám hite az erőt adó példa. Az a csönd, amit ő tudott teremteni maga körül négy gyerek zsivajában. A hűség, ahogyan szolgálta a férjét, a szenvedélybetegeket vagy éppen a cigány gyerekeket. Amikor 2006-ban megválasztottak az Országgyűlés Emberi Jogi Bizottsága elnökének, és én beszámoltam az akkor már nagyon beteg édesanyámnak erről, ő a halálos ágyán azt mondta: „Nem baj, kisfiam, te nekem mindig lelkipásztor maradsz.”