A Lenin-tanya titka

A rónából 74 esztendeje kihasított táborba vezető makadámút torkolatában egy több mint száz éve emelt kőkereszt, átellenben pedig egy húsz éve állított feliratos, fekete gránittömb silbakol: őrt állásuk figyelmeztetés a kommunista pokol kapujában.

Itt hajtottak be lovas ávósok 175 családot lepedővel átkötött batyuikkal, összesen 630 férfit, nőt, gyereket és aggastyánt a munkatáborba, köztük a 97 esztendős Kajsza Józsefet, aki egy tavalyi lapinterjúban így emlékezett:

– Éppen végeztünk drávafoki tanyánkon az árpa aratásával, amikor 1950. június 23-án éjszaka hat géppisztolyos ávós azzal vert ki bennünket az ágyunkból, hogy jelenlétünk aggályossá vált a faluban. Ezért családostól azonnal Sellyére vittek, ahol több száz szintén kitelepítettel együtt marhavagonokba hajtottak, és a pusztakócsi vasútállomásig ki sem nyitották a vagonajtókat. Addig azt hittük, Szibériába toloncolnak bennünket.

A Polgárhoz tartozó Lenin-tanyán kívül további 11 titkos munkatábor üzemelt még a térségben, ez volt a magyar Gulag, amit sem akkor, sem a bezárásuk után még csak szóba hozni sem volt tanácsos. Az elnémítás a Kádár-rezsim alatt olyan tökéletesre sikeredett, hogy az eleinte szocialista, majd pedig DK-s polgármester, Tóth József vezette városban napjainkban sem beszélnek vagy emlékeznek meg róla.

Pedig akik átélték, soha nem feledhetik például Lemák József parancsnok üvöltözését, amikor a táborba hurcolt családokat felsorakoztatták a Lenin-tanyán: „Nekem nem kell elszámolni senkivel! Magukkal fogjuk megzsírozni a Hortobágy szikes földjét! Mert maguk mától nem léteznek, se papírjuk, se becsületük, se vagyonuk.”

Napszítta, zöld katonai barakk, néhány fészer és birkahodály lett a kisemmizettek új otthona, ahol a trágyakupacok kihordását követően sem fértek el, ezért a férfiak közül sokan a csillagos ég vagy a rozoga cséplőgépek alatt aludtak, amíg a hűvös harmat jegecessé nem dermedt. Minden hajnalban teherautó állt meg a száraz fűvel meg sással kibélelt „Bárány-szálló” előtt, azzal fuvarozták a rabbrigádokat az állami gazdaság földjeire, ingyenmunkára. Az élelmezés többször cikóriakávé és szelet kenyér volt, másról a családoknak kellett róla gondoskodni, ki hogyan tudott. Napközben dolgoztak, estére éheztek, elalvás előtt imádkoztak. Különösen meleg nyári napokon, mivel a tábor egyetlen kútja nem győzte a közel 700 ember vízellátását, így gyakran szomjaztak.

Noha a Lenin-tanyai tábor volt mind közt a legborzasztóbb, embertelenségben a többi 11 sem sokkal maradt el mögötte. Az angol, szovjet és német mintára létesített objektumok Recskkel és Kistarcsával együtt közönséges koncentrációs táborok voltak, azt a célt szolgálták, hogy a helyben maradtakat az elhurcoltak szenvedéseivel megfélemlítsék, majd gazdálkodásuk és jószáguk feladására, végül pedig termelőszövetkezetekbe kényszerítsék. Aki nem értett a szóból, azt a gyakorta városi munkások és hivatalnokok alkotta önkéntes agitáló brigádok, ávósok, bíróságok, verőlegények várták, a legmakacsabbakat bitófára juttatták.

A táborból a sáros és kátyús makadámutat leszámítva mára jószerével semmi sem maradt, csak néhány ledőlt faldarab és épületaljzat. Mindent, a zöld barakkot, a Bárány-szállót a bennük elhullatott könnyekkel, a fohászokkal, testi és lelki sebekkel együtt tapintatosan visszavett a természet. Csak a csekély vízhozamú kút kandikál még ki a földből, betongyűrűjébe valaki használt gumiabroncsot rakott, nehogy egy őz beleessen.

Fiatal kísérőmmel, Zólyomi Leventével, a városi könyvtár történészével kifelé jövet megállunk tisztelegni a feliratos gránitkő tömb előtt, amelyet a rabságot túlélt áldozatok önerőből állítottak 2003-ban – és amely mementónak szánt lánckordonját mára eltüntették a fémtolvajok. Kövér, fekete varjú landol egy közeli pocsolya mellett, megnézi magát benne, aztán felrepül az emlékmű csúcsára tollászkodni.

– Kik ragaszkodnak még most is Leninhez? – intek a buszmegállóban rikító táblára.

– Ezt ne tőlem tessék kérdezni, én biztosan nem – válaszolja.

Befelé jövet Polgárra mosolygós menyecske ácsorog a főút szélén; mint kiderül, barátnőjét várja, akivel egy helyen dolgoznak, ezért annak kocsijával utaznak, spórolandó az útiköltségen. Mikor Leninről kérdezem, azt mondja, mióta az eszét tudja, Lenin-tanyának hívja mindenki, a szülei is erre tanították, munkatáborról viszont soha nem beszéltek.

Másik találomra megszólított alanyom egy jól öltözött, nagymamakorú hölgy. Az Ady művelődési ház melletti postáról igyekszik a város szülötte, a kereszténydemokrata Barankovics István szobra felé, amikor a hortobágyi Gulag létezéséről kérdezem.

– Micsoda? Nálunk koncentrációs tábor? – kérdez vissza, és majd leejti a szemüvegét. – Polgáron tudtommal ilyen soha nem volt, csak Auschwitzban.

Idekívánkoznak Barankovics szavai, aki 1948-ban az egyházi iskolák bezárásával kapcsolatban a következőket mondta a parlamentben: „Ez a törvény elkobozta a szülők azon jogát, hogy gyermekeiket maguk választotta szellemben oktattathassák és neveltethessék.” Néhány hónappal később kénytelen volt elhagyni a hazáját, New Yorkban halt meg 1974-ben.

A könyvtár emeleti olvasótermében öt olyan idősebb polgári lakos vár ránk – ezúton is köszönet érte a művelődési ház igazgatójának –, akik közül hárman ha gyermekként is, de megélték a több mint 70 évvel ezelőtt történteket. A 90 esztendős magyartanárnő, Bacskai Istvánné Terike és a 84 éves Mecsei Jánosné Ágika szerint akkor nemcsak a Lenin-tanyára, hanem Polgárra is telepítettek Pestről, Pécsről, Losoncról és más városokból elűzött gazdag reakciósokat, részben az innen internáltak portáira, részben pedig olyan tehetősebb helyi gazdák házaiba, akiket megtűrve akartak büntetni.

– Emlékszem, mert kihallatszott a Polonkai-féle villa pincéjébe begyűjtött szerencsétlenek jajgatása, miközben agyba-főbe verték őket az ávósok – meséli Terike, akinek a férje szintén tanár volt, ráadásul az egyházi iskola igazgatója.

– Akkor arra is emlékszel, ki volt élet-halál ura? – kérdez rá Mecseiné Ágika.

– Hát az a rosszindulatú rendőr, a B. Gábor, akit a gúnynevén mindenki csak Aranykakasnak csúfolt. Az egy igazi kommunista volt, könyörtelen besúgó, aki ismerte, utálta. De a falu népe nem ilyen volt. Szerető megértéssel fogadták az elüldözötteket, akik közül több családnak is csak egyetlen szoba jutott. Persze eleinte irigyeltük is őket, némelyiknek volt vasalt élű nadrágja, városi csipkés szoknyája, szép szandálja, mi legtöbbször csak mezítláb futkostunk.

Aztán esztendő múltával, amikor a városi bankár-, hivatalnok-, iparos-, művészgyerek cipője átlyukadt, nadrágja elkopott, szoknyája szétmállott a mosásban, már látványukban is egymáshoz szegényedett város és falu. A volt Horthy-katonatiszt, a megköpködött gróf meg a csirizes kezű cipész együtt járt az erdőbe száraz ágakat gyűjteni, aztán a misére igét hallgatni. Vasárnaponként azért mindig annyi leves illatozott a sparhelteken, amennyiből a betelepített családoknak is jutott…

Egy 1952. június 17-én készült, megsárgult fénykép is előkerül Ágika tárcájából, amelyről az általános iskola nyolcadikos tanulói, közöttük négy kitelepített diák mosolyog. A felvétel hátoldalára a teljes névsort is felírták régi, tintába mártogatós tollal.

Olajos Istvánnénak és 75 éves fizikatanár férjének mint a Polgár Városért Alapítvány tagjainak adatai szerint mintegy 50 családot, összesen közel 200 gyermeket és felnőttet telepítettek ki, és ehhez hasonlóan 197 főt telepítettek be Polgárra.

Amikor azt kérdezem tőlük, közeledve a kommunizmus áldozatainak emléknapjához, hol és mikor szokták tartani az iskolai meg a városi hivatalos megemlékezéseiket, zavartan tekingetnek egymásra. Különösen dr. Faragóné Béres Edit alpolgármester, volt iskolaigazgató, akit Tóth József polgármester maga helyett küldött velem beszélgetni, de a többiek is tanácstalanok. Kiderül, hogy az országgyűlés 24 esztendővel ezelőtti döntéséről jószerével nem tudnak, következésképpen ilyen rendezvényt Polgáron sem az iskolában, sem a kultúrházban, sem másutt nem tartanak. Tartanak viszont március 15-ét, „alkotmányünnepet”, idősek napját meg Aradi–Varga-show-t…

Megértem őket, hiszen furcsán venné ki magát, ha a 19 éve regnáló, eleinte szocialista, jelenleg pedig DK-s polgármester mondana emlékező beszédet a magyar kommunisták rémtetteiről és áldozatairól, majd még koszorúzna is Barankovics lábainál meg a Lenin-tanyán. Régi kommunista beidegződés: „Elvtársak! Amiről nem beszélünk, az nincs.” Polgár az egyedüli város, ahol Gyurcsány pártja adja az első embert.

Látva Ágika nyakában egy Szűz Máriát gyermekével ábrázoló aranykeretes medaliont, megkérdezem tőle, vajon a helyi Nagyboldogasszony vagy a református templomban sem szokás a kommunizmus áldozataiért ilyentájt misét mondani, emlékükre istentiszteletet tartani? Elgondolkodik, aztán szégyenlősen a fejét rázza. Bizonyságképpen felhívom Kovács Imre városi református lelkészt. Annyit válaszol, hogy valóban nem volt rá példa, a hívek nem kérték, talán nem is tudnak róla.

De a több tízezer kötetes könyvtárban sem található ilyen tartalmú könyv, kiadvány, netán helyi túlélő vagy kortárs visszaemlékezés, esetleg tárgyi emlék, amely a városban történtekkel foglalkozna, a könyvtárvezető szerint azért, mert a játékos, könnyed és szórakoztató foglalkozásokat „preferálják”.

– Egy azért akad – mondja erre az alapítványos Olajos Istvánné –, a Szomszédaink voltak című kiadványunk, amely a mintegy félezres polgári zsidóság történetét dolgozza fel, és amit az alapítványunk is támogatott, a városi önkormányzat viszont nem.

Ugyancsak egyetlen petákkal sem támogatta a város a Lenin-tanyán szenvedettek önerőből felállított gránit emlékművének a költségeit, sőt, sáros időben bejutni sem lehet Lenin poklába, de minek is, hiszen hagyták lepusztulni, mint ahogyan meghagyták a Lenin-tanya, a Gorkij és más utcák elnevezését is, noha törvény írja elő a változtatást.

Néhai Wittner Mária és nyolc képviselőtársa adta be 2012-ben azt az előterjesztést, amelynek alapján kötelező érvényű törvény született és kimondja: Magyarországon nem viselheti közterület olyan személy nevét, aki a XX. századi önkényuralmi rendszer megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett.

Persze a 12 éve tartó folyamatos törvényszegésre mondhatják azt, hogy például a Lenin-tanya bejárati út feliratú buszmegálló nem utca vagy tér, és amúgy is, a Volánbusz Zrt.-re tartozik. Meg azt is, hogy a közeli, mindössze 297 lakosú Folyás faluban a mai napig Vöröshadsereg, Kállai Éva, Karikás Frigyes meg Lenin utcába hordja ki a postás a levelet, igaz, és minő bájos, hogy létezik a községben Futrinka utca is…

Hogy ez miként lehetséges, arról a Hajdú-Bihari Napló számolt be 2015. december 12-én. Eszerint a megyei kormányhivatal utcanevek megváltoztatására irányuló törvényes igénye tárgyában először kikérték a helyi lakosság véleményét. Elutasító volt. Idézet a cikkből: „A Gorkij fasor és az Úttörő utca esetében aláírásokat gyűjtöttek a lakók, akik ragaszkodnak az utca nevéhez, illetve a képviselőket keresték meg, akik azt mondták, nekik a lakosok véleménye alapján kell dönteniük, ezért testületi ülésen nem is szavazták meg a változásokat. A Lenin-tanya elnevezést viszont Királydombi tanyára keresztelték vissza, mondta az akkor még szocialista Tóth polgármester, de hozzátette, az önkormányzatoknak komolyabb problémái is vannak, mint az utcák neveinek megváltoztatása 25 évvel a rendszerváltás után.” Mit nekik történelem, törvény és közakarat!

A Lenin-tanya felirat tehát azóta sem változott Királydombra, pedig a változtatás ügyében éppen Tóth polgármesternek kellene eljárni a Volánbusznál. Helyette viszont lépett a Patrióták Egyesülete, tavaly decemberben levelet küldött a busztársaságnak, javasolva, hogy a Lenin-tanya bejárati út elnevezést Lenin-tanyai kényszermunkatábor emlékműve feliratra változtassa a szolgáltató, mert indoklásuk szerint Lenint és a kommunizmus borzalmait nem a múltból, hanem a jelenből kell eltörölni. Tiszta beszéd, várják a választ.

Kifelé jövet a városháza előtt botra támaszkodó idős férfitól kérdezem, nála is minden rendben-e Lenin ügyben.

– Hát persze – böki oda Tóth Ferenc nyugalmazott körzeti rendőr. – Baloldali vagyok, amíg meg nem halok. Most éppen DK-s, és a Tóth Jóskára fogok szavazni. Egyébként a Lenin-tanyán még a 70-es években is üzemelt a tehenészet, és nyitva volt a kocsma is, a Tanyi-féle. Ott sokszor megálltunk szolgálat közben.

Elhagyva a várost, a hajdúnánási országút mellett, a gránit emlékmű fölött közben már nem egy, hanem seregnyi károgó varjú köröz és tollászkodik a langyos pocsolyában.