A liberális véleménydiktatúra két évtizede

A szellemi tér megnyerésére természetesen a szocializmus pártállama is törekedett. A Marxista–Leninista Esti Egyetemeken az ötvenes évektől indult meg a káderek, káderjelöltek vagy káderaspiránsok politikai-ideológiai képzése, a csúcsot jelentő hetvenes években évente 30 ezren tanultak kommunista filozófiai rendszereket, politikai gazdaságtant, pártépítési vagy éppen valláskritikai elméleteket. E legalább hároméves ideológiai képzés nemcsak a politikai kinevezettek minden szintje számára volt nélkülözhetetlen, de a szocialista vállalatokban is csak ezzel felvértezve lehetett vezető állásokat betölteni.

Változások a gazdaságpolitikából

A hetvenes évek végétől azonban a legyőzhetetlennek mutatkozó gazdasági nehézségek meggyengítették a pártállam társadalmi bázisát, ami nem csak a marxista egyetemek létszámának rohamos zsugorodásában mutatkozott meg. Amerikából jó érzékkel ismerték fel a pillanatot, amikor szellemi-ideológiai magvetéssel belülről is tovább bomlaszthatják a szocializmus amúgy is erőtlenné vált rendszerét. Mivel a nyílt politikai kritika ideje még nem jött el, a bomlasztás eszköze a hetvenes évektől Nyugaton meghatározóvá vált neoliberális gazdaságpolitika lett. Ennek értékrendjét néhány év alatt a fiatal generációkkal sikerült korszerűként vagy progresszívként elfogadtatni, szemben az avíttnak és az emberi természettől elrugaszkodottnak mondott marxista gazdaságpolitikával. A szemléletformálás elsöprően sikeresnek bizonyult, a nyolcvanas évek második felében már a marxista egyetemeken is a szocialista gazdaságpolitika ellentmondásairól vitatkoztak, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen pedig – a tankönyveket figyelmen kívül hagyva – jegyzetekből tanították a liberális gazdasági elméleteket.

Az ideológiai fordulat természetesen nem ment volna vezérhajók nélkül. A liberális ifjú közgazdásznemzedék útmutatásában kiemelkedő szerepet játszott az 1987-ben megalakított Pénzügykutató Rt. – amelynek elődjét, a Pénzügykutatási Intézetet szintén reformidőszakban, 1968-ban alapították –, első igazgatója Tardos Márton, jellemző módon későbbi SZDSZ országgyűlési képviselő lett. A szervezet kifejezetten aktív publikációs-agitációs tevékenységet folytatott, amelyet már azzal sem sikerült elfojtani, hogy egy évvel később kizárták az MSZMP-ből jelenlegi vezérigazgatóját, Lengyel Lászlót. A publikációk megjelentetésére pedig főleg a Heti Világgazdaság (HVG) adott lehetőséget, amely a liberális gazdaságpolitikát sikeresen jelenítette meg a modernség, fiatalos lendület eszmerendszereként. A nyolcvanas évek második felére a lapot 175 ezer példányban adták el, terjedelme 100-120 oldal között mozgott, amiből 20-30-at hirdetések tettek ki úgy, hogy a túljelentkezések miatt egy-egy hirdetés megjelentetésére két-három hónapot kellett várni.

A jövő ifjú véleményvezérei legjavának szellemi formálását ugyanakkor biztos keretek közé próbálták terelni a Soros Alapítvány ösztöndíjainak segítségével. A szervezet már 1984-ben megjelent Magyarországon, fiatalok százainak nyugati tanulmányútjait fizetve. Ahogy a kiválasztásról maga Soros György fogalmazott: „Alapjaim az ország olyan embereit támogatják, akiknek fontos a nyitott társadalom.” A liberális szellemi pezsgés további élénkítése érdekében pedig az Alapítvány 1991-ben budapesti központtal megalakította a Közép-európai Egyetemet (CEU). Ez sem ekkor, sem később nem felelt meg a magyar jogszabályoknak, leginkább azért, mert az egyesült államokbeli anyaintézménye nem folytatott oktatási tevékenységet.

Liberális véleményhenger

A szocialista rendszer liberális irányba történő átfordítása ugyanakkor nem lehetett volna sikeres, ha a piacgazdasági reformok eszméi nem találkoznak a szocialista vállalatvezetők privatizációs törekvéseivel, akik az új eszmékben hivatkozási alapot találtak az állami vagyon kiszivattyúzására. Bár az utóbbiak inkább reformkommunistáknak nevezték magukat, és az MSZP alapítói között tűntek fel, míg a Soros-féle társadalmi reformelméleteket alapvetően az SZDSZ jelenítette meg a magyar politikában, a két tábor tulajdonképpen egyezett az úgynevezett progresszív eszmék elismerésében.

Az 1990-es rendszerváltásra a liberalizmus totális uralomra tett szert a véleményformáló értelmiség körében. A feléledő civil szervezetek, valamint a szocialista időszakból megmaradt, az államtól immár függetlenedő intézetek (Gazdaságkutató Intézet, Szociológiai Kutatóintézet, Tárki Társadalomkutatási Intézet, Kopint Konjunktúra- és Piackutató Intézet stb.) mind liberális alapvetésből, liberális vagy reformkommunista szemléletű vezetés alatt próbálták formálni a társadalmat. Üzeneteik pedig már csak azért is könnyen célba juthattak, mert a sajtó meghatározó hányada és az akkor még egyeduralkodó állami televízió vagy rádió is a velük egy gondolkodásúak kezében volt. Ezen az sem változtatott különösebben, hogy 1990–1994 között az MDF, 1998–2002 között pedig a Fidesz vezetésével polgári kormány állt az ország élén – a véleményformáló értelmiség és a véleményt közvetítő sajtó ezekben az években is a balliberális oldal kezében maradt.

Utóbbi már azért is törvényszerű volt, mert például a sajtót támogatni képes nagyvállalatokat is a reformkommunisták uralták, akik nyilván a nekik szimpatikus hangvételű lapokat, műsorokat, kiadványokat részesítették előnyben például a reklámköltéseknél. Így fordulhatott elő, hogy például az 1994-es balliberális kormányzati győzelem után 24 óra alatt visszavonták a korábbi állami hirdetési szerződéseket, azonnal megfojtva az amúgy is szűkös forrásokból gazdálkodó Pesti Hírlapot, majd néhány év agónia után az Új Magyarországot is, és a Magyar Nemzetet is – állítólag Horn Gyula kérésére – csupán a Postabank mentette meg afféle mérsékelt jobboldali „díszkiadványként”. Bezzeg a Népszabadságot, a Népszavát vagy az akkor még liberális szócsőnek számító Magyar Hírlapot bőségesen támogatták a hirdetési bevételek a jobboldali kormányok időszakában is… A liberális gőzhenger a politikai bulvárlapok körében is tarolt, a Reform vagy a Mai Nap a nyolcvanas évek végén még független piaci médiumként határozta meg önmagát, a balliberális kormányok hatalomra kerülése után azonban – külföldi tulajdonosaik is – egyértelműen elkötelezték magukat a szabadelvű értékek mellett.

A liberális vélemény­henger ugyanakkor nem csak gazdasági eszközöket, de a megszégyenítés módszerét is alkalmazta. Aki tudományos körökben vagy épp a média világában konzervatív vagy nemzeti eszméket hirdetett, primitívnek, ostobának, szakmailag gyengének, sokszor egyenesen fasisztának nevezték. A liberális véleményformálók egymást dicsérték, egymást jutalmazták, ügyelve arra, hogy „komoly szakemberként” csak ők jelenhessenek meg különböző előadásokon vagy interjúkban. Ezen az sem változtatott, hogy politikai képviseletük, az SZDSZ legitimációs válság miatt a 2000 utáni évekre elenyészett; a liberális szellemi felsőbbrendűség tudata egészen 2010-ig töretlen maradt.

Széthúzásból nemzeti tér

A liberális véleménydiktatúrát erősítette, hogy miközben a balliberális oldal világnézetileg egységes és jól megtámogatott volt, a konzervatív oldalon sem anyagiak, sem szándék nem mutatkozott a közös fellépésre, valamiféle nemzeti rendszer kiépítésére. A radikális Csurka István például írásaiban a kommunisták vagy liberálisok mellett a mérsékelt konzervatívokat is erősen támadta. De fordítva is: magát szakmailag komolynak gondoló jobboldali újságíró például nem szólaltatott meg alanyokat a radikális táborból, mert félt a liberális fősodor megbélyegzésétől – amit azért az érintettek rendre így is megkaptak. És ugyanígy, a szakmai szervezetek véleményvezérei is rendre öncenzúrával fogalmaztak, hogy megfeleljenek a liberálisok elvárásainak.

A liberális véleményhenger megállításának fontosságára csak a 2002-es, váratlanul elvesztett választás után ébredt rá a konzervatív oldal. Az önálló szellemi tér megteremtése első lépéseként ekkor hirdették meg a konzervatív sajtó megerősítésének tervét, amelynek leglátványosabb eredménye talán a Hír Televízió 2003 januári indítása volt. Arra azonban még újabb tíz évet kellett várni, hogy a konzervatív oldal a tudományos életben is végrehajtsa a nemzeti fordulatot.

A tudás hatalom című összeállításunk további cikkei ide kattintva olvashatók.