A második bécsi döntést nyolcvan éve hirdették ki

A Magyarországot száz éve, 1920-ban megcsonkító trianoni békediktátum után a magyar politika fő célja a területi revízió lett. Ennek érdekében a harmincas évektől a versailles-i békerendszer megváltoztatásában szintén érdekelt fasiszta Olaszországgal és a nemzetiszocialista Németországgal épített ki szoros kapcsolatokat. E két nagyhatalom támogatásával 1938-ban az első bécsi döntés visszajuttatta a Felvidék magyarok lakta déli részét, majd 1939-ben a magyar hadsereg bevonult Kárpátaljára.

A vezetés figyelme ezután Erdély felé fordult. Romániával szemben a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései, és a bukaresti kormány kénytelen volt engedni a három oldalról ránehezedő nyomásnak. Az 1939. augusztus 23-i Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradékának megfelelően a Szovjetunió 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát és Észak-Bukovinát, az 1940. szeptember 7-i craiovai megállapodás értelmében pedig Dél-Dobrudzsa Bulgária része lett.

A román vezetés a magyar igényeket utasította el a leghevesebben. A magyar-román viszony 1940 nyarára kiéleződött, a közös határ mentén mindkét fél jelentős haderőt vont össze. A harctereken sikert sikerre halmozó náci Németország azonban nem szeretett volna egy fegyveres konfliktust. Miután a felderítés adatai szerint a román hadsereg létszámban és a fegyverzetben is fölényben volt, a magyar kormány inkább a tárgyalások felé hajlott. A két küldöttség 1940. augusztus 16-án Szörényváron (Turnu Severinben) találkozott, de nyolc nap múlva eredmény nélkül álltak fel a tárgyalóasztal mellől: a román fél visszautasította az Erdély területi megosztására tett magyar javaslatot, a magyar delegáció pedig a románok által szorgalmazott lakosságcserét tartotta elfogadhatatlannak.

Még folytak az alkudozások, amikor augusztus 22-én a magyar kormány úgy döntött: a tárgyalások kudarca esetén a fegyveres megoldást választja. Werth Henrik vezérkari főnök augusztus 25-én ki is adta a Románia ellen három nappal később indítandó hadműveletek irányelveit. Hitler azonban el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással, mert Románia a havasalföldi olajmezők miatt volt fontos számára, Magyarország pedig felvonulási terepként a Szovjetunió elleni hadba lépéskor.

Németország és szövetségese, Olaszország ezért augusztus 29-re Bécsbe kérette Csáky István magyar és a Mihail Manoilescu román külügyminisztert (Teleki Pál kormányfő megfigyelőként tartott a delegációval). A diplomáciai „beavatkozás” miatt a magyar hadba lépés elmaradt, a két ellenérdekű fél a tengelyhatalmak döntésének elfogadására kényszerült.

Az új magyar-román határt Hitler személyes döntése nyomán húzták meg. A Führer olyan megoldást keresett, amely „pacifikálja” a térséget a tervbe vett szovjetellenes háború előtt. Az új nyomvonal Nagyszalontától délre ágazott el a trianoni határtól, majd a Sebes-Körös mentén haladva Magyarországhoz csatolta Nagyváradot és Kolozsvárt. Kelet felé egy nagy kanyarulatot írt le, Marosvásárhelytől pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó viszont Romániában maradt. A nyomvonal a Keleti-Kárpátok gerincén, a történelmi határ mentén haladt tovább a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszaszerzett Kárpátalját. A Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdély területe 43 591 négyzetkilométer volt, az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a 2 185 456 lakos 51,4 százaléka, 1 123 216 volt magyar, 41,5 százaléka román, a többi német és jiddis. (Az 1930-as román népszámlálás szerint viszont 50,2 százalék volt román és csak 37,1 százalék a székely és magyar.) A mintegy 60 ezer négyzetkilométernyi Dél-Erdély Romániában maradt, itt mintegy 400 ezer magyar élt.

A román és a magyar delegáció csak a kihirdetés pillanatában ismerte meg a döntést, és Ciano olasz külügyminiszter feljegyzése szerint Manoilescu a sokk miatt elájult. A „bécsi diktátum”, ahogy a román történészek ma is emlegetik, Romániában mérhetetlen felháborodást keltett, az ujjongó magyar közvélemény ugyanakkor az igazságtalan trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta fel (a magyar történetírásban a „döntőbíráskodás” és a „második bécsi döntés” semlegesebb fogalma honosodott meg).

A magyar politikai elit egy része, köztük Teleki Pál kormányfő és Bethlen István volt miniszterelnök tisztában volt azzal, hogy a németektől kapott „ajándékért” magas árat kell majd fizetni, és azt is pontosan tudták, hogy a revízió német vereség esetén nem lehet tartós. Belátták azonban azt is, hogy nem lehet megtagadni a revízió húsz éve hirdetett eszméjét, a közvélemény előtt hazaárulásnak számított volna, ha visszautasítják a felkínált területet.

Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie. A szeptember 5-től 13-ig tartó magyar bevonulás során a honvédséget az erdélyi magyar lakosság mindenütt mámoros ünneplésben részesítette, miközben súlyos, gyilkosságokkal párosuló románellenes atrocitásokra is sor került. A budapesti parlamentbe 48 erdélyi magyar képviselőt hívtak be, három hely jutott a németségnek, a románok számára fenntartott 12 mandátumot nem töltötték be.

A második világháborút lezáró békeszerződések érvénytelenítették a nemzetiszocialista Németország által vagy annak közreműködésével kötött valamennyi nemzetközi megállapodást, így a Magyarország revíziós törekvéseit szolgáló döntéseket is.