Sokan megsemmisítették háborús naplójukat, mert ha az ÁVH megtalálta, abból baj lett
A meggyötört város
Nagyszabású konferenciával emlékezett szerdán Budapest nyolcvan évvel ezelőtti ostromára a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB). Egy kaleidoszkóp jellegű tanácskozásról van szó, amely számtalan nézőpontból közelítette meg az akkori eseményeket és a főváros lakóinak nehéz napjait. Nagyon sok érdekes részlet került napvilágra, főként olyanok, amelyeket eddig nem is ismert a közvélemény.A szocializmus évtizedei alatt Budapest ostroma tabunak számított. Maguk a történészek is csak nagyon óvatosan foglalkozhattak vele, erősen elnagyolva az események bizonyos részleteit, például a megszálló Vörös Hadsereg fellépését a város lakosaival szemben. Ilyen értelemben a konferenciát hiánypótló rendezvénynek is tekinthetjük. Merthogy itt majd minden szóba került, tabuk nélkül.
Célponttá lett civilek
Bank Barbara, a NEB tagja a számokra támaszkodott előadásában. Elmondta, hogy
körülbelül 38 ezer civil halt meg az ostrom ideje alatt, és 39 ezer lakás, illetve ház vált lakhatatlanná.
A budapestiek szerették volna elkerülni ezt a sorsot, sokáig bíztak abban, hogy a szovjet csapatok megkerülik a fővárost, amely ezzel megmenekül a legbrutálisabb szenvedéstől. Ravasz István alezredes, hadtörténész elmondta, hogy a szovjet vezérkarban, a Sztavkában is szóba került ez az ötlet, de a német hadvezetés is inkább a Duna vonalán szeretett volna védekezni, megtartva a zalai olajmezőket, mint hogy heves városi harcokra pazarolja az erejét. Hitler azonban 1944. december 1-én hivatalosan is erőddé nyilvánította Budapestet, amelynek ezzel eldőlt a sorsa. Töll László ezredes, miniszteri biztos emlékeztetett George Patton, amerikai tábornok szavaira, aki szerint a jó katona otthon érzi magát a háborúban, de a civilek számára borzalom minden összecsapás és hadművelet. Ők szenvednek a legtöbbet a háborúkban, az ókor óta napjainkig, amikorra már nem egyszerűen szenvedő fél, de direkt legitim célpont lett a polgári lakosság, Elég az egyre szaporodó, európai terrorcselekményekre gondolni.
Egyébként
a Vörös Hadsereg sem úszta meg olcsón Budapest ostromát.
Ravasz István szerint a város felé tartó szovjet 46. hadsereg kétharmada odaveszett a harcokban, és akkor ez még csak nem is maga, a házról házra vívott harc volt, amit a hadtudomány egyébként csak „vérszivattyúnak” nevez.
Egy másik téma, konkrétan a málenkij robot kérdése ma is nagy feladat elé állítja a kutatókat. A HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont tanácsadója beszélt erről, jó előre jelezve, hogy ezen a terepen nagyon bizonytalanok a számok. Érdekes, hogy a lefogások és az elhurcolások már december 24-én megkezdődtek, pedig még csak ekkor zárult be a szovjet ostromgyűrű a főváros körül. A Vörös Hadsereg összegzése szerint csapataik közel 130 ezer embert „ejtettek fogságba”, azaz hurcoltak el. Miközben a várost legfeljebb is csak 80 ezer magyar és német katona védte… Közülük 48 ezer elesett a küzdelemben. Más források szerint körülbelül csak 60 ezer főre tehető a málenkij robotos budapesti civilek száma. Nincsenek pontos számok. Tény viszont, hogy január 24-én a város már megszállt részeiben a szovjet elöljáróság felhívást intézett a lakossághoz, mely szerint mindenki vegye fel a munkát. Ez azzal járt, hogy az emberek előjöttek a pincékből és az óvóhelyekről, és ezzel meg is kezdődhetett a lefogások, elhurcolások újabb, nagy hulláma.
Két megdöbbentő adat Dr. Szabó Katalin orvostörténésztől, az ostromlott Budapest egészségügyi helyzete kapcsán. Az egyik, hogy a városban csupán 4 ezer orvos maradt a harcok végére, ami jelzi, hogy az egészségügyi hálózat az összeomlás szélére került, annál is inkább, mert a kórházakat, klinikákat is rommá lőtték a küzdők. A másik, hogy a fővárosban 1945 februárjában már 50 százalék fölött járt a csecsemőhalandóság a tej hiánya, az anyák szűkös, jobbára egyoldalú táplálkozása, vagy éppen az éhezésük, valamint az elképesztő higiéniai viszonyok miatt. Az ostrom alatt ugyanis nemcsak egy falat kenyérnek, de egy üveg víznek is hallatlanul nagy volt az értéke. És abba pedig senki sem gondolt bele később, de felmérés sem készült azzal kapcsolatosan, fejtegetett Dr. Szabó Katalin, hogy az ostrom idején szerzett betegségek, és a sok nélkülözés még évtizedekkel később is hatással lehetett a budapestiek egészségére.
Berlinnek is, Moszkvának is
Pokolpincének nevezte a történész Szokolay Domokos azt a várbéli helyet, ahol a zavartalanul tovább működő biztonsági szervek, mindenekelőtt a Gestapo és az SD a foglyait tartotta, és sokakat ki is végzett közülük. Az ellenállás tagjaitól kezdve Horthy egyes tisztjein keresztül, kémgyanús személyeken és szabotázzsal vádolt budapestieken át zsidó munkaszolgálatosokig sok mindenki sínylődött itt. Kivégzés? Hiszen már az élelmet és az ivóvizet is többnyire csak valamilyen értéktárgyért, óráért, ékszerért, pénzért adták a raboknak.
Sok minden kiderült a svédekről is. Tulok Péter a NEB tudományos kutatója szólt e témában az egybegyűltekhez, mindjárt nagyon keményen kezdve. Elmondta, hogy a magát semlegesnek tekintő svéd állam egyként szállított vasércet a hitleri Németországnak és a sztálini Szovjetuniónak is. Aztán… A svéd diplomáciai képviselet védte a német követséget, de ez őrizte az országot már 1941-ben elhagyó szovjet külképviselet értékeit is. Például egy ezüst asztali készletet. Amelyet aztán a svédekhez betörő vörös katonák zsákmányként magukhoz vettek, sok más mindennel együtt.
Megtudtuk, hogy a svéd követség bizonyos tagjai személyi kapcsolatokon keresztül igyekeztek a minisztériumok, illetve a magyar hírforrások közelébe kerülni. És folyamatosan tájékoztatni Stockholmot, katonai kérdésekről éppen úgy, mint a fővárosi lakosság hangulatáról.
A svéd követségi tudósítás része volt az is, amely szerint a németek hideg szisztematikussággal gyilkolnak, a szovjetek pedig vad részegséggel.
Egy-egy megtalált napló, például Raoul Wallenberg titkárnőjének eddig ismeretlen naplója is szóba került, ami meg is jelenik majd idehaza.
A Magyar Nemzeti Bank – ki tudja, miért – idejekorán készült valamilyen konfliktusra, akár háborúra.
A Várban kiépített egy titkos, több emelet mély óvóhelyet, illetve dehogy, egy földalatti irodát. A történész Miklós Tamás elmondta, hogy 1942-re készült el a több éven át tartó tervezés és munka. Banki dolgozók, sebesült katonák húzták meg itt magukat az ostrom idején, de ide kerültek egy, a Vöröskereszt védelme alatt álló gyermekotthon lakói is. Az óvóhelyből – vagy annak egyik szintjéből – hadikórház lett. Érdekes, hogy a bank itt lent, a kazamatákban is folytatta hagyományos tevékenységét, pénzeket utalt ki, számlákat fogadott, széfjeiben pedig több vagyonos ember értékeit is őrizte.
Nyilván volt, aki naplót vezetett az MNB óvóhelyén. Mint ahogy sokan fogtak naplóírásba mindenütt, az ostromlott városban. Tóth Gábor néprajzkutató e naplók jellegzetességeiről beszélt. Például arról, hogy az emberek a megörökítés és a jelhagyás szándékával vetették papírra soraikat. Szubjektív és legtöbbször lokális „élményekről” van szó, vagyis az éhezés, a vízszerzés körülményeiről és a naponta bekövetkező veszteségekről. Furcsának tűnhet, de a kutató szerint a szovjetek által elkövetett nemi erőszakról ritkán „emlékeznek” meg az abúzus áldozatai. Szégyellik a családjuk, szégyellik a szüleik és a rokonaik, de szégyellik az egész világ előtt. De legfőképpen maguk előtt!
Értékes források ezek a naplók a kutatók számára, Tóth Gábor épp az előző napon kapott egyet, amit nemrég talált meg valaki. Egyébként nagyon sok naplót semmisítettek meg a tulajdonosaik a fordulat évében, vagyis 1948-ban, amikor a kommunista párt átvette a hatalmat Magyarországon. A Katonapolitikai Osztály, majd az ÁVH is nagy előszeretettel számoltatta el a naplóírókat. Ezzel kezdődött meg Budapest ostromának hosszan tartó tabusítása is. Kényes kérdés lett a Rákosi időkben a zsidókat mentő reformátusok ügye is. Erdős Kristóf, a NEB kutatója beszélt Szabó Imre esperesről, aki mentésben – nagy kockázatokat vállalva – élen járt. Rákosi nem szerette ezeket az embereket, hiszen ahogy Moszkvában érvelt rendszeres elszámoltatásakor, neki 9 millió fasisztával kell megteremtenie Magyarországon a szocializmust. Nincs itt egyetlen rendes ember sem.
Ajándék autó
Óhatatlanul is a konferencia slágere lett a történész Molnár Miller Mónika előadása, amely Gobbi Hildáról és a város ostromáról szólt. Hangsúlyozva, hogy a művésznő lázadó arisztokrata volt, kommunista lett, részt vett az ellenállási mozgalomban, és baráti kapcsolatba került Péter Gáborral és feleségével. Úgy tűnik Molnár Miller Mónika szavaiból, hogy bizonyos művészkörök eleve a baloldali eszmék és a hazai kommunisták, mint például Rajk László irányába sodródtak. Gobbi Hilda részt vett Budapest újjáépítésében, és egyáltalán: örült a háború utáni életkezdésnek. Péter Gábor egy lakást és egy autót is vásárolt neki később az ÁVH pénzéből. Később, megismerve Péter valódi arcát, csalódott, talán kommunista hite is megrendült, hiszen 1956 után nem lépett vissza a kommunista pártba, ami akkor már MSZMP-nek nevezte magát.
Egy különös téma zárta a konferenciát. A kutyák kérdése, amiről Csercsesits Artúr, az Erődítés Történeti Egyesület elnöke beszélt.
Budapesten 23 ezer kutya élt az ostrom előtt, és csak 4 ezer maradt belőlük a végére.
Elhagyták őket, maguk szöktek meg a robbanások számukra is elviselhetetlen zaja miatt, golyó, vagy repesz végzett velük, de a szovjetek sem kímélték őket, erre több példát is felhozott Csercsesits Artúr. Megrázó, szívszorító történetek ezek.
Még sohasem beszélt ezekről az állatokról senki.