A megmentett ifjú életekért

Az Apponyi Franciska Jövőműhely Programhoz (AFJP) csatlakozó, a Demokratának nyilatkozó fiatal emberek személyes példájukkal sorstársaikat is szeretnék motiválni: felhívni a figyelmüket arra, hogy amennyiben teljesíthető célokat tűznek maguk elé és a kínálkozó esélyeket nem tévesztik szem elől, képesek lesznek csillapítani a származásukból fakadó hátrányokat. Útmutatásuk azonban mindenki számára megfontolandó lehet.

Évekig sodródva

Polány, Kaposvár, Marcali, Gyula, Debrecen, Salgótarján, Fonyód. Négy vármegyén át sodródott érzelmi viharokkal terhelt gyermekéveiben a 25 esztendős Kovács János Barnabás, míg végül az AFJP segítségével biztos pontra talált Budapesten.

Jánost hatéves korában, szülei válását követően emelték ki a családjából, mert a hivatalos megfogalmazás szerint nem biztosították számára az életkorának megfelelő testi, értelmi, érzelmi, lelki fejlődést. A kisfiú két évet élt a marcali gyermekotthonban, mielőtt örökbefogadó szülőkhöz került.

– Marcaliból örömteli és kevésbé vidám emlékeket egyaránt őrzök – meséli János. – Itt volt életemben először saját szülinapi tortám, de ehhez a városhoz kötődik az első sikertelen örökbefogadásom is, ami azért hiúsult meg, mert a testvéreim nélkül nem voltam hajlandó Németországba költözni. Kisgyermekként a „senkinek sem kellek” érzés fájdalmával éltem meg az akkori eseményeket. Nehezen alkalmazkodtam a gyermekotthon zárt világához, felnőtt fejjel visszatekintve úgy gondolom, hogy az örökbefogadásban a szabadság lehetőségét láttam, ezért vágytam olyan nagyon rá. Szerencsére egy év múlva teljesült a kívánságom, és új szüleimmel az ország másik felébe, Gyulára költözhettem.

A kiskamasz boldogsága azonban nem tartott sokáig. 14 éves korára örökbe fogadó szüleinek kapcsolata megromlott, a házasság hivatalos felbontása után János az építőmérnök végzettségű örökbe fogadó apjával maradt. Második családjának széthullása meglehetősen érzékenyen érintette. Saját bevallása szerint is rossz társaságba keveredett, bandázott és csavargott, kerülte az iskolát. Kétségbeesett örökbe fogadó apja ekkor drámai döntést hozott: Jánosnak néhány hónappal 18. születésnapja előtt ismét gyermekotthonba kellett költöznie.

– Az időközben elhunyt örökbe fogadó apámra nem neheztelek, sőt mindig nagy tisztelettel gondolok rá. Ma már tudom, hogy a kilátástalannak tűnő helyzetben nem az a cél vezérelte, hogy megszabaduljon tőlem, sokkal inkább az én érdekemben cselekedett. Borzasztóan sajnálom, hogy amíg élt, nem tudtam eredményeket felmutatni, bizonyítani neki, pedig valahol a lelkem mélyén mindig is éreztem, hogy többre vagyok képes, csak valahogy az akaraterő, a motiváció hiányzott…

Kedvező fordulatok

János néhány újabb költözéssel tarkított vargabetű után ha nehezen is, de leérettségizett, miközben úgynevezett utógondozotti ellátottként továbbra is az állami gyermekvédelmi rendszer kötelékében élt.

Története néhány hónappal ezelőtt jelentős fordulatot vett, amikor az AFJP-hoz csatlakozva Budapestre költözött. Jelenleg albérletben él, és az OTP Bank MFB feldolgozó központi szakértőjeként hitelügyintézéssel foglalkozik. Munka mellett levelező tagozatos képzésben a Kodolányi János Egyetemre jár, üzemmérnök-informatikusnak tanul. Úgy tűnik, hogy élete végre kezd pozitív irányt venni.

– Az AFJP hatalmas lehetőség a számomra. A képzés tavaly májusban két hónapos általános munkaerőpiaci felkészítőtréninggel kezdődött. Ezt követően kerültem az OTP Bankhoz gyakornoki pozícióba. Mentorom, Sánta Illés vezető tanácsadó irányítása alatt igyekszem elsajátítani a sikeres munkavégzéshez szükséges ismereteket. Ma már nem gyakornokként, hanem véglegesített munkatársként dolgozom a cégnél, miközben az AFJP szakembereivel is folyamatosan tartom a kapcsolatot. Mindkét helyszínen maximálisan támogató közegre találtam.

János most egyedül él, egykori örökbe fogadó anyjával, vér szerinti szüleivel és 12 testvérével, illetve féltestvérével eltávolodtak egymástól, nemigen találkoznak.

Úgy érzi, hogy igazán akkor ér majd révbe az élete, ha végre a maga által teremtett otthonban, a saját családjával élhet. Azzal azonban tisztában van, hogy már eddig is bőven túlszárnyalta azokat a lehetőségeket, amelyeket vér szerinti családjától valaha is kaphatott volna, és ez komoly inspiráció számára.

Szorgalommal és elszántsággal

Hamarosan a 21. életévébe lép a nevelőszülőknél felnőtt Szatmáry Károly, aki a fizikailag rendkívül megterhelő vendéglátós munkakörét szerette volna stresszmentesebbre cserélni, ezért csatlakozott az AFJP-hoz.

Amint meséli, Szombathelyen szakácsként, illetve séfhelyettesként dolgozott, de úgy gondolta, hogy a bankszférában hosszú távon kiszámíthatóbb karrierépítési lehetőség áll előtte, ezért ment el néhány hónappal ezelőtt az OTP Bank nyílt napjára, ahol a Contact Center telefonos ügyfélszolgálati munkakör azonnal megtetszett neki. Jelenleg is ezen a területen dolgozik elfogadó, családias munkakörnyezetben.

A fizikai és szellemi munka közötti éles váltás nem tántorította el, szerencsére a fővárosi albérletbe való költözés is zökkenőmentesen sikerült, hamar hozzászokott az új körülményekhez, de Szombathelyre is rendszeresen visszajár.

– Szerencsésnek tartom magam, mert a világ legjobb nevelőszüleivel nőttem fel, kisbabaként kerültem hozzájuk, „anyu” és „apu” azóta is mindenben támogat. A vér szerinti szüleimmel és négy felnőtt testvéremmel a kötődés hiánya miatt annak ellenére sem tartom a kapcsolatot, hogy vidéken lényegében ugyanabban a háztömbben lakunk. Az állami gondoskodásra szoruló gyermekeket gyakran megbélyegzi a társadalom. Ezzel kapcsolatban nekem az általános iskolai éveimből vannak a legkellemetlenebb tapasztalataim, ráadásul a hátrányos megkülönböztetést rendszerint éppen a tanáraimtól szenvedtem el. Az AFJP-t többek között azért tartom kiváló kezdeményezésnek, mert miközben az esélyegyenlőséget erősíti, valódi motivációs lehetőséget is hordoz – jelenti ki Karesz.

Majd hozzáfűzi, hogy miközben a jövőbeli tervei között a tanulmányai folytatását is fontolgatja, nagyon fontosnak tartja, hogy továbbra is megmaradjon a nevelőszüleitől magával hozott, másokat méltányoló hozzáállása, amely nem az ítélkezésen, hanem az elfogadáson nyugszik.