– 1984 óta kanadai állampolgár. Magyarországot háromszor hagyta el, mégis mindig hazajött. Miért?

– Sokszor éreztem, hogy az a világ, amelyik közvetlenül körbevesz, nem hasonlít egy cseppet sem ahhoz az országhoz, amit én elképzelek vagy megálmodom, így felkerekedtem és elmentem. Ma Magyarországon több olyan ember hallatja a hangját, akik nem az én krúdys, márais, kosztolányis, bartókos, józsefvárosi viceházmester nénis Magyarországomhoz tartoznak. Tudom, hogy nem lehet azt kívánni, hogy legyen tízmillió értelmiségi, aki Krúdyt olvas és Bartókot hallgat, de nehezen tudnám elképzelni, hogy Kosztolányi jól érezné ma magát ebben a légkörben. Faludy Sándor utolsó nekem szóló levelei egyikében volt néhány megdöbbentő sor. Azt írta: ahogy kinézek itt az ablakon, nem látok át már a budai dombokra, mert a szmog elteríti a várost, csak szürkeséget látok. Ugyanez jellemző a kormányzatunkra 1867 óta, és a magyar közállapotokra.

– Ön szerint miért szürkült el a magyar valóság?

– Mert nincsenek korszakformáló jellemek. Vannak ügyes politikusok, aztán vannak politikusok és ügyeskedők. De egy Bismarck-szerű jelenség még várat magára.

– Ennek ellenére, mint mondja, ebből a korszakból kifelé tartunk. Miben látja a változást?

– Mi sokáig hőzöngtünk, hogy európaiak vagyunk, amikor ugyan itt éltünk Európában, de nem voltunk európaiak. Aztán egyszer csak Európa ránk nyitott, és pont azokról, akik olyan fenemód európainak hirdették magukat, derült ki, hogy provinciális Pató Pálok. De a sötétkamra ajtaja kinyílt, a beszűkültség filmje fényt kapott, és lassan mindenki rájön arra, hogy új filmet kell rakni a gépbe.

– A fényképes hasonlatnál maradva, a fókuszáláson akart javítani ön is, amikor 1994-ben az akkori kultuszminisztert, Fodor Gábort levélben arra kérte, hogy a Zeneakadémia professzorának, Kistétényi Melindának Kossuth-díjat adjanak?

– Csupán elképesztőnek tartottam, hogy egy hölgynek, aki addigra már több mint 50 éve a Zeneakadémia professzora volt, egy világraszóló zseninek az aktuális kormányzat elfelejtett díjat adni. 1994-ben írtam Fodor Gábornak ebben az ügyben, 2008-ban már nem tenném. Rájöttem, hogy felesleges.

– Miért?

– Mert már olyanok is kapnak Kossuth-díjat, akikről az életrajzi lexikonok lábjegyzeteiben sem lehet olvasni. A normálisabb nemzeteknek is megvannak természetesen a politikai díjazottjai, de hogy ne lógjon ki a lóláb, a nemzet valóságos érdemtulajdonosainak is adnak díjakat. Nálunk viszont jó ideje meglehetősen nagy politikai hátszél kell ahhoz, hogy ebben vagy abban a politikai kurzusban valaki kapjon valamit, amit aztán rendre a másik oldal meg is kérdőjelez. Magyarországon egy meglehetősen skizoid, már-már hátsó üzleti vállalkozásokat sejtető szétszakadás figyelhető meg. Az egész azért furcsa, mert ha a végső Magyarország képet nézzük, akkor megejtően hasonlít mindenkinek az elképzelése. Szeretnék, ha az ember este 11 után békében sétálhatna az utcán, hogyha a magántulajdonnak védelme lenne, ha jó értelemben csatlakoznánk Európához, tehát a kőbányai Lechner-féle porcelántemplom előtt naponta legalább annyi japán turistabusz állna meg, mint amennyi a roueni székesegyház előtt. Ha jóhiszemű vagyok, akkor azt gondolom, a cél közös, a megvalósítás csupán módszertani kérdésekben tér el, és ezért marakodnak. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján viszont egyre inkább az a félelmem, hogy itt a szétszakadásban már réges-rég nem az ország jövőjét féltő politikai állapotokról van szó, hanem különböző gazdasági érdekközösségek marcangolják egymást. Amire, mint minden cirkusz, ki-ki megtalálja a maga közönségét. Sok embert vezetnek a pártok orruknál fogva, és nagyon sok indulatot szabadítanak fel, saját érdekeik mezsgyéin haladva, ami egy ország mindennapjait mérgezi meg.

– Önt mégsem politikai nézetei miatt érik támadások, hanem előadóművészi stílusa miatt.

– A skolasztikus irányzatokban hívők nagy része a Bach-értelmezés miatt támad engem, de az alapvető tényt nem veszik figyelembe: senki nem tudja, hogy hogyan játszott Bach. Hangfelvétel nem maradt, és halála után ötven évvel teljesen meghalt ez a tradíció. Az 1800-as években kezdték felfedezni újból, de akkor már senki nem élt az akkori előadók közül, csak feltételezések voltak, hogyan játszhatott. A kérdés az, hogy ült-e valaha Bach a Művészetek Palotájának 2200 személyes hangversenytermében vagy a Dohány utcai zsinagóga 7000 személyes csarnokában, és szembetalálkozott-e azokkal a hangarányokkal, amik ott érvényesek? Ha Bach ma bejönne a Művészetek Palotájába, felmenne a színpadra, úgy kezdené a darabot, ahogy megszokta Lipcsében, de egészen biztos, hogy máshogyan fejezné be a koncertet. Megérezné azt, hogy a hatás nem az, amit szűk körben megszokott, és változtatna a játékán. Furcsa módon ezt a fajta adaptációs képességet sokszor nem képesek a historikus muzsikusok elfogadni. Ez egy vérre menő játék, mert azzal, hogy ha hanghatásaiban, arányaiban és tempójában változtatunk az eredeti bachi elképzelésen, akkor ez óhatatlanul azzal jár, hogy a régi mű egy kicsit meghal, és egy új születik. De bármilyen magasztos, szép és nemes is egy előadás, mit ér, ha az üzenet nem jön keresztül?

– Ezt jelenti Bach és a Csillagok háborúja egy előadáson?

– A két végpontot egymás mellé rakom. Bach zenei hanghatásokkal illusztrálta azt, amiről az evangélium szólt. Konkrétan megtalálható a zenéjében, amikor a passióban az a rész jön el, hogy a kárpit kettéhasad a tetejétől az aljáig. Bach ehhez a részhez szinte húrokat letépő glisszandót komponált, ami addig elképzelhetetlen volt a barokk zenében. Bach programzeneként írta meg a világirodalom legcsodálatosabb zenei alkotásait. A 250 évvel később komponált, nagy fikciós sagát kísérő zene hasonló indíttatásból született. John Williams természetesen nem tűnik akkora zseninek, mint Bach, de Mozartot és Beethovent leszámítva minden szerzővel így vagyunk. A mostani közönség 98 százaléka ismeri a Csillagok háborújának zenéjét naprakészen. Ugyanakkor félek, hogy a magyar társadalom csupán 15 százaléka hallotta a Máté-passiót. Nem lehet, hogy pontosan az egy koncertbe sorolás fogja meghozni az emberek érdeklődését arra a zenei nyelvezetre, ami már kétszáz ötven évvel ezelőtt is létezett?

– Erre ilyen formában van szükség?

– A komolyzenével kapcsolatban előítéletek vannak, főleg a fiatalok körében, és ennek a kialakulásáért nagyon sokat tett a dogmatikus komolyzenei szakma. A magyarországi komolyzenei élet egyszerűen nem veszi észre 18 évvel a rendszerváltozás után, hogy ma már egyetlen muzsikusnak sem jár alanyi jogon a közönség. Régen egy társadalmi beidegződésnek köszönhetően a középpolgárság akkor is megvette az operabérletet, ha egyébként nem szerette. Most, amikor a hatalmas székesegyházak kiürültek, a zenészeknek egyfajta missziós korszaka következett el. Bele kell hatolni a közösségek szívébe, és el kell juttatnunk a magunk speciális kábítószerét azokhoz, akik az előítéleteik vagy a társadalmi helyzetük miatt nem járnak el hangversenyekre. Mert jól hangzik, hogy a Művészetek Palotájában található a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, de vajon a nemzet része tud lenni az a kevés pénzű családból származó bátaszéki kisgyerek, aki ide életében nem jut el?

– Mi lehetne a megoldás?

– Két éve elkezdtünk egy koncertsorozatot a Művészetek Palotájában. Minden hónap egy vasárnapján az ország különböző pontjairól hoztunk fel kisgyerekeket hangversenyre. Ahogy a gyerekek szembetalálkoztak a Carmina Buranával, a hangszerekkel, a nagy orgonával, leírhatatlan csillogás volt a szemükben, és látszott, hogy ez a hatás nagyon sokáig ki fog tartani.

– A zene kultúraközvetítő szerepén túl, hogyan kerülhetnénk közelebb az ön által megálmodott Magyarországhoz?

– A műveltség és az olvasás erejében lehet bízni. A magyarok szeretnek írni, többen is, mint kellene, de olvasni annál kevésbé. Nem biztos, hogy egy nép identitása megmenekül, ha vannak írói, de egészen bizonyosan elpusztul, ha nincsenek olvasói.

Usztics Anna