Kimentek a tankok, bejöttek a bankok – sokan e frappáns, bár kissé leegyszerűsítő fordulatba tömörítik a rendszerváltozás időszakának csalódását. Tény, hogy a hitelintézetek megrendíthetetlennek tűnő erőfölényt élveznek, monopolhelyzetben vannak, s az is világos, hogy a hazai bankrendszer a polgárokra és az ország érdekeire nézve előnytelenül működik. Az önszabályozó piac ortodox kapitalista dogmájában való áhítatos hit azonban mindeddig eleve lehetetlenné tett bármiféle érdemi beavatkozást.

A kétharmados parlamenti többséggel kormányt alakítani készülő Fidesz meghatározó gazdaságpolitikusai sem állították középpontba a kérdést, legfeljebb rendkívül óvatos megjegyzésekből következtethetünk arra, hogy talán a bankrendszerben is változás történik majd.

A finom jelzésekre is oda kell azonban figyelni. A választási kampány elején közzétett Nemzeti ügyek politikája című esszégyűjtemény Matolcsy György kijelölt nemzetgazdasági miniszter által jegyzett fejezetében ez olvasható: „…érdemes megvizsgálni a hazai bankrendszer jellemzőit: az Európában kiugróan magas kamatmarzsok és egyéb díjak a verseny látszata ellenére erőfölényen alapuló helyzetre utalnak. Az államnak fontos feladata fellépnie ezek ellen a helyzetek ellen. Ahol lehet, fel kell törni a kartellszerű működést, akár új versenytársak belépésének elősegítésével. Ahol pedig természetes monopóliumokról van szó, ott erősebb szabályozással, esetleg a tulajdonviszonyok átrendezésével szükséges fellépni.”

Minden óvatosság ellenére ez egyértelmű irányjelzés. Arra enged következtetni, hogy az állam a jövőben feladja semleges álláspontját, és a rendelkezésére álló eszközökkel nyomást gyakorol a gazdasági világ e szegmensére. Ez pedig paradigmatikus változás az eddig uralkodó liberális felfogáshoz képest – kérdés persze, milyen mélységű változást lehet elérni, mekkora lesz a rendelkezésre álló mozgástér, illetve milyen hatásfokkal sikerül kivédeni a hazai és nemzetközi sajtó ilyen esetben várható frontális támadását. A beavatkozás mindenesetre létfontosságú, mivel a magyarországi bankrendszer szerkezete alapjaiban rossz.

A hazánkban működő pénzintézeteknek ugyanis – a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete hivatalos adatai szerint – mindössze 13,35 százaléka van magyar tulajdonban (és még ez is felülbecsült érték, hiszen ebbe beletartozik esetlegesen egy külföldi bank Magyarországon bejegyzett szolgáltató cége), 85,23 százalékuk, vagyis elsöprő többségük közvetlen külföldi tulajdonú.

A fennmaradó nem egészen 1,5 százalékot az elsőbbségi, visszavásárolt vagy azonosítatlan (ilyen is van) részvények teszik ki. Ezek teljes eszközállománya márciusban 28 376,969 milliárd forint volt – szédítő vagyon, felfogni is nehéz a nagyságát. Az idei első negyedévben 16,179 milliárd forint adókötelezettségük volt, vagyis idén összesen várhatóan nem egész 65 milliárdos bevételre számíthat tőlük az állam.

A gazdasági súly és az arányok érzékeltetésére nem haszontalan tudni, hogy Magyarország teljes idei állami költségvetése 12 662,680 milliárd forint bevétellel számol, ami kevesebb mint fele a külföldi tulajdonú pénzintézetek eszközállományának. Államadósságunk ugyanakkor április 30-án 19 323,14 milliárd forint volt. Mindez azt jelenti, hogy a magyarországi gazdasági-pénzügyi élet egyik meghatározó, tőkeerős szereplője, a bankrendszer – mivel legnagyobbrészt külföldi tulajdonú cégekből áll – idegen hasznot termel, és mivel emiatt a nemzeti szolidaritás sem jelent számára sokat, válságos időkben a magyar családok és vállalkozások hitellehetőség nélkül maradnak, illetve a kockázatra tekintettel csak rendkívül kedvezőtlen feltételekkel juthatnak kölcsönhöz.

Idén márciusban a bankok mindössze 3840,807 milliárd forint értékben hiteleztek a mikro-, kis- és középvállalkozásoknak, noha – mint az előzőekből kiderül – rendelkezésre álló eszközállományuk ennél sokszorta nagyobb.

E torz rendszer a kisiklatott rendszerváltozás folyományaként alakult ki. 1988-ban a rohamtempójú változások során részvénytársasági formában létrejöttek a kereskedelmi bankok, leválva a Magyar Nemzeti Bankról (MNB). A közkézre került részvények azonban hamar leértékelődtek, miután a Magyar Nemzeti Bank akkoriban igen magasan tartotta az alapkamatot, és akkor sem hitelezett a kereskedelmi intézeteknek, melyek ezáltal veszteségesekké váltak. Ezért az államhoz fordultak segítségért, mely konszolidációs kötvények alakjában átvállalta a rossz hiteleket, és tőkét emelt a kereskedelmi bankokban. Ily módon az állam e bankok tulajdonosává vált, s végül külföldi pénzintézeteknek adta el a közpénzből konszolidált bankokat. Tehát végső soron az MNB és az állam felelőtlen gazdálkodása nyomán alakult ki az a torz szerkezet a bankrendszerben, mely mára a külföldi tulajdonú bankok monopolhelyzetéhez, a magyar családok és vállalkozások kiszolgáltatottságához vezetett.

A legfőbb gond, hogy – mint említettük – a pénzügyi eszközök elenyésző hányada finanszírozza a termelést és a kereskedelmet, a háztartások vagy az állami élet szereplőinek tevékenységét, legnagyobb része tisztán spekulatív céllal forog, tudatosan eladósítva és ezáltal függőségbe vonva az államot, a helyhatóságokat, a vállalkozásokat, a családokat.

A bankrendszer zárt világán kívül mindössze annyi pénz mozog, amennyit a nem banki szereplők hitelként felvesznek. Vagyis a magyar embereknek, sőt az államnak gyakorlatilag semmiféle befolyásuk nincs a bankrendszer szereplői által meghatározott pénzügyi folyamatokra. De mivel – Bogár László közgazdász professzor kifejezésével – hamis diskurzustérben élünk, e folyamatok nem témái a közbeszédnek.

A torz szerkezet fenntartásáért ma is felelősség terheli a Magyar Nemzeti Bankot, melynek elnökét, Simor Andrást a Fidesz részéről az utóbbi időben számos komoly bírálat érte. Az off hsore-os múlt azonban csak a jéghegy csúcsa, a jegybank – és értelemszerűen mindenkori vezetőjének – felelőssége sokkal jelentősebb a mára tarthatatlanná vált helyzet kialakulásában.

Az MNB által kibocsátott bankjegyek és érmék ma körülbelül 2200 milliárd forintot tesznek ki. A forgalomban lévő pénz jelenleg mintegy 5 százalékkal inflálódik, de ez a haszon el is száll, mivel nagyjából ugyanekkora összeg után fizeti a jelenleg 5,25 százalékos jegybanki alapkamatot, egyrészt a kereskedelmi bankok által a Magyar Nemzeti Bankban elhelyezett mintegy 770 milliárd forintnyi betétjére és körülbelül ezermilliárdnyi kötvényének jegyzésére, valamint a költségvetés számláján tartott pénz után. Ezen kívül az MNB pénzügyi eszközének tekinthető még hozzávetőlegesen 8000 milliárd forintnyi bankszámlákon mozgó vagy lekötött, értékpapírba fektetett pénz, vagyis mindent összeadva körülbelül 10 ezer milliárd forint a jegybanki eszközállomány.

Ez lényegesen kevesebb, mint a kereskedelmi bankoké összesen. Ezáltal az MNB nem tud eleget tenni pénzügyi szabályozó szerepének, hiszen a kereskedelmi bankokon keresztül az országba áramló devizát forintra váltja, majd e forintot csekély mértékű változtatásokkal befogadja a még mindig meglehetősen magas alapkamatnak megfelelő biztos hozamot ígérve, amit a kereskedelmi bankok ismét devizára váltva vihetnek ki úgynevezett viszonzatlan átutalásként az országból.

Mindez azt jelenti, hogy a forintban nyilvántartott eszközök legnagyobb része egyszerűen spekulatív célokat szolgál. A pénz tehát valójában a bankrendszerben forog, rajta kívül csak annyi van, amennyit a nem banki szereplők hitelként fölvesznek. Az MNB mindebben a rossz politika miatt tétlen szereplő, mert befogadja a betéteket, ami után kamatot fizet, de ő maga nem hitelez a kereskedelmi bankoknak, így kamatot sem kap. Vagy is a Magyar Nemzeti Bank gyakorlatilag ma a külföldi kereskedelmi bankok fejőstehene, így a magyar pénzügyi életet voltaképp külföldről irányítják.

E tény ismeretében különösképp felértékelődik a magyar önrendelkezés gondolata, ami Orbán Viktornak az új Országgyűlés alakuló ülésén előterjesztett határozati javaslata egyik fontos eleme volt. A bankrendszerben kialakult párhuzamos, idegen érdekű hatalmat mindenáron le kell törni.

A Fidesz elképzelései között – igaz, csak szőrmentén említve – felfedezhetők ilyen törekvések. A béklyóból való szabadulás lehetséges módozatairól azonban még nem esett szó, a terveket egyelőre hétpecsétes titokként őrzik. Lapzártakor úgy tudjuk, május 29-én tesz esküt az új kormány, s akkor vélhetően a függöny is teljesen felgördül. Egyelőre csak tippelni lehet Matolcsy György idézett gondolatai alapján.

Eszerint várható, hogy új szereplők színre lépését segíti majd az új kormány. Ez történhet teljesen új magyar tulajdonú hitelintézet létrehozásával vagy egyes külföldi tulajdonba került pénzintézetek visszavásárlásával, de még kézenfekvőbb lehetőséget nyújtanak a hazai tulajdonú, szilárd beágyazottságú takarékszövetkezetek, melyek új, kibővített működési formában jelentős részben kiválthatják a kereskedelmi bankok hitelező szerepét.

A lehetőségeket e pénzintézetek is érzik, jelentőségük felértékelődött, mivel felelősségteljes hitelpolitikájuknak köszönhetően a külföldi tulajdonú kereskedelmi bankoknál kevésbé rengette meg őket a válság. És kevesebb ügyfél került kritikus helyzetbe. Az átalakulás már önszerveződő módon megkezdődött, januárban a Tokaj és Vidéke Takarékszövetkezet, a Biatorbágy és Vidéke Takarékszövetkezet, a Vértes Takarékszövetkezet, a Takarék Szövetkezeti Hitelintézet, a Nagybajom és Vidéke Takarékszövetkezet, valamint a Létavértes és Vidéke Takarékszövetkezet együttműködést kötött a DRB Dél-Dunántúli Regionális Bank Zrt.-vel, és létrehozták a Regionális Pénzintézetek Intézményvédelmi Alapját (REPIVA). A szövetkezés hosszabb távú célja regionális kisbankok létrehozása. Jelenleg a tagok összesített mérlegfőösszege nagyjából 130 milliárd forint, körülbelül 100 ezer ügyfelük és 100 fiókjuk van. A takarékszövetkezetek jelentősége ezen túlmenően is megnőtt, és mivel hazai tulajdonúak, kormányzati pozícióból érdemes őket megtámogatni akár feltőkésítéssel, hogy tevékenységi körük szélesítésével valóban kiválthassák a külföldi tulajdonú kereskedelmi bankokat, illetve valódi versenyre kényszerítsék őket.

A nagy bankcsata megvívása létfontosságú feladat.

Ágoston Balázs

* * *

A Magyarországon működő pénzintézetek tulajdonosi háttere

magyar tulajdon

13,35%

külföldi tulajdon

85,23%

elsőbbségi, visszavásárolt vagy azonosítatlan részvények

1,5%

(forrás: PSZÁF)

* * *

A külföldi vezérletű magyar pénzügyi élet felszabadításához, az önrendelkezés kivívásához vezető út fontos állomása lehet a bankrendszer átalakítása mellett az alternatív fizetőeszközök bevezetése. Ennek létjogosultságát bizonyítja, hogy Magyarországot épp azért kerülik el a görög drámának nevezett (és más országokat is magával rántani képes) válsághelyzet hullámai, mert hazánk nem tagja az euróövezetnek. Nemzeti valutánk, a forint ilyen szempontból alternatív fizetőeszköznek számít. A nemzetközi monetáris válság lényege ugyanis az, hogy a megtakarítások és a forgalom eszköze ugyanaz, jelesül a dollár, valamint ahhoz kapcsolódva az euró. Amennyiben sikerülne egy radikális lépéssel szétválasztani a megtakarítási és a fizetési eszközt, s utóbbit saját elszámolási rendszerben működtetni, viszonylag rövid idő alatt föl lehetne pörgetni a magyar gazdaságot. Vagyis célszerűnek látszik akár helyhatóságok vagy régiók szintjén bevezetni a helyi pénz intézményét. Ennek mibenlétét a Demokrata korábban már taglalta, a lényeg, hogy az ilyen alternatív fizetőeszközök forgásközpontúak, mivel nem érdemes felhalmozni, hiszen veszít értékéből. Emiatt az adott elszámolási rendszer szereplőinek gazdasága föllendül. A helyi fizetőeszközök fedezete a forintban elhelyezett megtakarítás és maga a munka, a termelés, a valódi teljesítmény, a létrehozott érték.