A nagyidős perek nyomában

– Több mint hatvan év elmúltával hogy látja, miként viszonyulnak az emberek 1956 emlékéhez? Kopik, vagy éppenséggel erősödik a forradalom jelentősége a magyar társadalom kollektív tudatában?

– Az 1956-os forradalom fontos szimbólum, azzal együtt, hogy időről időre változik a súlya és a szimbolikájának tartalma.

– Milyen tartalmi változásokra gondol?

– A hidegháború korszakában, a kettéosztott Európa idején 1956 emléke igazodási pont volt a vasfüggöny mindkét oldalán. Egy generáció érzete és közös élménye, hogy diákok, munkások, értelmiségiek lázadtak egy szuperhatalom és annak totális diktatúrája ellen. Ehhez jött még a csehszlovák ’68, majd a lengyel ’80–81. Mindez így együtt lett a közép-európai népek szabadságvágyának közös kulturális kódja. Az érzetet, magát a kódot azonban hamarosan felülírta a rendszerváltozás. Szabadok lettünk, más kérdések kerültek érdeklődésünk homlokterébe, és ez az új generációkra fokozottan igaz.

– Miként kezelte 1956-ot az elmúlt harminc év hazai oktatáspolitikája?

– Felvételiztető és vizsgáztató egyetemi oktatóként elég ellentmondásosak a tapasztalataim. Egyrészt látom, hogyan halványul közelmúltunk közös történelmi fogódzópontjaink emléke, és ez nem csak 1956-ra igaz. Másrészt viszont meglepően bátran nyúltak az iskolák és a diákok a forradalom témájához. A mai fiatalok ugyanakkor nem az ideologizáló politikatörténeti részleteken, hanem az emberi sorsokon, életközeli helyzeteken keresztül közelítenek a forradalomhoz, ezzel lehet megfogni őket.

– Mindent tudunk már 1956-ról? Mert a témában megjelent írások nagy száma alapján néha ez az ember érzése…

– Ilyet egy történész soha nem mondhat egyetlen történelmi eseményről sem. De az alapkutatások, történetesen az 1956-ot követő megtorlás feltérképezése is azt mutatják, hogy bőven van még pótolnivaló. Ma már számokkal tudjuk igazolni azt, amit korábban is tudtunk – és itt nem csak a kivégzettek számára gondolok –, hogy a kádári megtorlás volt a magyar történelem legnagyobb bosszúhadjárata.

– Csak most derült fény erre tudományos szinten?

– A megtorlás mikéntjét, jellegét, nagyságrendjét ismertük, a részletek pontos feltérképezéséhez azonban szisztematikus kutatómunka szükségeltetik. Születtek ugyanakkor komoly eredmények korábban is. A kilencvenes években sorra jelentek meg helyi kiadású művek a vidék forradalmáról, de talán nem kerültek be eléggé a köztudatba, illetve a történészszakma főáramába. A Békés megyei levéltár például sokat tett az elmúlt harminc évben, hogy feltárja az 1956-ot követő megtorlás történéseit a régióban, több értékes művet adtak ki, de ezeket sem szippantotta föl a budapesti történészi közeg, és így magát a közbeszédet sem alakíthatta.

– Mennyire támaszkodik a NEB ezekre a helyi eredményekre?

– Nagyon! Az egész országra kiterjedő kutatásaink eredményeként 2016 és 2018 között készítettünk egy olyan ’56-os adatbázist, amely az összes kivégzéssel végződő eljárás strukturált anyagát tartalmazza a vizsgálat kezdetétől az ítélet végrehajtásáig. Az áldozatok életútjának ismertetése mellett megnevezzük az őket börtönbe, bitófára juttató politikai nyomozókat, ügyészeket, hivatásos és laikus bírákat, közzétesszük pályaképüket. Összesen 126 pert dolgoztunk fel, az anyag megtalálható az interneten a perek56.hu oldalon.

– Az új, nemrég kezdődött kutatás mire fókuszál?

– Úgy döntöttünk, továbblépünk. Megpróbáljuk feldolgozni a nagyidős pereket, azaz minden olyan eljárást, amelyben legalább egy vádlottat tízévi vagy annál hosszabb börtönbüntetésre ítéltek. A NEB eddig több mint 500 ilyen bírósági eljárást gyűjtött össze a különböző levéltárakban, de még közel sem értünk a kutatás végére. Ez az 500 ügy több mint 1200 minimum tízéves börtönbüntetéssel sújtott embert takar, és 300 ezer oldal per­irat áttekintését jelenti.

– Tudjuk, hogy a megtorlás során sok szabadságharcost köztörvényes vádak alapján ítéltek el, közönséges gyilkossá változtatva őket, így aztán nem is kerültek fel a kádári bosszú áldozatainak hivatalos listájára…

– Ez a történettudományi kutatások legnehezebb terepe. Összesen 300 ezer büntetőeljárás zajlott az országban 1957 és 1963 között. Óriási szám. Ezek közül kell kiszálazni az ’56-os ügyeket. Igen, tudjuk, hogy szabályos tűzharc során szovjet katonákra lövő nemzetőröket, felkelőket köztörvényes gyilkosként állítottak bíróság elé. Vagy aki lefűrészelt egy vörös csillagot valahonnan, annak garázdaságért, aki meg élelmiszert vitt a forradalmároknak, feketézésért kellett felelnie. Ezekkel az ügyekkel a forradalmat akarták lejáratni, azt hirdetve a nagyvilágnak, hogy nem egy egész nemzet lázadt fel, csupán bűnözők randalíroztak. Sosem lesz teljes a listánk az effajta ügyekről, de ha alaposabban megnézzük a csak a most összegyűjtött 500 perben elítélt emberek sorsát, már sokkal pontosabb képet tudunk alkotni.

– Hogy bántak a fiatalokkal? Mennyiben tekinthető modellnek Mansfeld Péter esete?

– A közelmúltban egy vidéki konferencián az ifjúság ellen folytatott perekről hallhattunk előadást. Nem beszélnék Mansfeld-modellről, de arról igen, hogy gyerekeket emeltek ki erővel a családjukból, és zártak hosszú évekre javítóintézetbe. Ezekről az ügyekről is képet kaphatunk majd abból a kutatásból, amelyet a Magyar Nemzeti Levéltárral közösen folytatunk, az ország minden megyei levéltára részvételével. Itt nagyon sok munkatársra számíthatunk.

– Tíz év, húsz év, életfogytiglan… Kiderült, hányan haltak meg börtönben a rendszer brutalitása vagy a sanyarú viszonyok miatt, illetve mert megtagadták az elítéltektől az egészségügyi ellátást?

– 1961-ben, az utolsó nagy ’56-os perben a nyolc vádlott közül hármat ítéltek halálra, köztük a Baross téri felkelők parancsnokát, Nickelsburg Lászlót. Társai közül ketten, akik életfogytig tartó börtönbüntetést kaptak, nem kerültek szabadlábra az 1963-as amnesztia során, ők évekkel később, a börtönben haltak meg. Több ilyen esetről tudunk, jóllehet a köztudatban az terjedt el, hogy a ’63-as amnesztia lezárta a megtorlást.

– Az új kutatások eredményeinek közreadásakor is megadják majd a szereplők nevét?

– Persze, a Legfőbb Ügyészséggel és a Kúriával együttműködve ezentúl is a közvélemény elé tárjuk a megtorlásban részt vevők adatait és karriertörténetét. Nézzük Mátsik György esetét! Arról híresült el, hogy ügyészként ő kért halált az elsőfokú eljárásban Mansfeld Péterre. Mátsik 1957 augusztusában került fel Miskolcról Budapestre, addig a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei rendőr-főkapitányságot vezette. Egy miskolci kollégánk arról készített tanulmányt, miként alkalmaztak erőszakot a hatóságok Borsodban az ’56-os megtorlás idején. Kiderült, Mátsik és emberei nem fogták vissza magukat. Sőt! Egy alkalommal például két részeg nyomozó jelent meg egy családnál az éjszaka közepén. Követelték, hogy a feleség adja oda magát nekik, s hogy több kedve legyen hozzá, felajánlottak ötven forintot is. Nem jártak sikerrel, mire lekevertek két hatalmas pofont a férjnek. Az adatok és a dokumentumok azt mutatják, hogy az efféle esetek nem véletlenszerű, egyedi kihágások voltak. Ilyen viszonyokat teremtett Mátsik rendőrfőkapitány, aki Budapesten már ügyészként képviselte az „igazságot” a megtorlás pereiben, a nyugdíj előtt pedig a MÉH Tröszt vezérigazgatójaként pihenhette ki pályájának fáradalmait.

– Ez tipikus kádárista karriernek számított?

– Nem feltétlenül. Voltak, akik végig a jogásztársadalomban maradtak. A megtorlásban játszott szerepükért pénzjutalmat kaptak, és előléptették őket. Egyes bírák egyenesen az igazságszolgáltatás csúcsaira kerültek. Az a bíró, aki halálra ítélte Földes Gábort, Tihanyi Árpádot és Gulyás Lajost, a Győr-Sopron Megyei Bíróság elnökeként ment nyugdíjba 1987-ben. Másokra egyetemi katedra várt. Eleinte büszkén írták bele életrajzukba a megtorlás során szerzett érdemeiket, később viszont ezeket kiradírozták belőle.

– Voltak más kiemelkedő karriertörténetek is?

– Igen, a Földes-per egyik népbírája például a Varsói Szerződés igen magas rangú katonadiplomatája lett. Mások Berlinben vagy Bernben, illetve Moszkvában, Washingtonban lettek nagykövetek, követségi alkalmazottak, attasék. De ami a legfontosabb, volt egy nagy massza, a középkáderek köre, ők alkották a Kádár-rendszer talapzatát. A közös bűn, a közös titok tartotta össze őket, ahogy a diktatúra összes többi működtetőjét is.

– A közvéleményt igencsak irritálja, hogy ezek az emberek kiemelt nyugdíjat kaptak, és ezt a privilégiumot máig sem sikerült megszüntetni…

– Elég a Biszku-pert megnézni, mindent elárul a rendszerváltás utáni elszámoltatás kérdéséről. Tény, hogy a témával kapcsolatos közbeszéd és politikai akarat is félrement 1990-ben. A Biszku-ügyben az vált kulcskérdéssé, hogy a független, demokratikus rendszer eljuthat-e arra a pontra, ahol kijelenti, igenis van büntetőjogi felelősségük egy párt­állami diktatúrában a döntéshozóknak. A bíróság úgy vélte, hogy mindannak, ami a párt legfelső fórumain elhangzott, nincs közvetlen jogi relevanciája. Tudjuk ugyanakkor, hogy a párt gyakorlatilag legfőbb hatalomként irányította az országot. Ezért is nevezzük azt a rendszert pártállamnak. Nagyon is van felelőssége az irányítóinak.

– A sortüzek történetének feltárásával adós még a történettudomány…

– Egyes ügyek egészen jól dokumentálva vannak, de azokról az esetekről, ahol civilekre lőttek, leggyakrabban semmiféle írásos feljegyzés nem maradt fenn, hivatalos tűzparancs sincsen. Természetesnek vehető, hogy a rendszer nem örökítette meg saját törvényszegéseit; az a kérdés, hogy miként lehet ezt jogilag elrendezni. Hozzáteszem, a múlt feltárásában a történettudomány sokszor messzebbre képes jutni, mint a jog és az igazságszolgáltatás. Nem speciálisan magyar ügyről van szó, felemásan sikerült a feltárás a németeknél, a lengyeleknél, a csehszlovákoknál és főleg a románoknál is. Mindez nem az érintett nemzetek hibája, hanem talán egy nagyhatalmi alku következménye volt.