A nap, amikor gyászba borult az egész ország

„Ezt a háborút elveszítettük”

– Tisza István szavai 1918. október 17-én hangzottak el az Országgyűlés előtt. Az Osztrák–Magyar Monarchia demoralizált hadserege őszre összeomlott. A közvélemény által háborús uszítással vádolt, a harcok elhúzódásáért, valamint a hatalmas veszteségekért egyaránt felelősnek tartott Tisza Istvánt október 31-én az otthonában katonaruhás férfiak meggyilkolták.

A trianoni határok, a háttértárgyalásokat meghatározó erőpolitika nyomán ekkorra már nagyvonalakban kirajzolódtak, de fennállt a veszélye annak, hogy a nemzetiségek újabb követelésekkel állnak majd elő.

A győztes antanthatalmak legfőbb célja ugyanis az volt, hogy meggyengítsék Németországot és szövetségeseit, jelentős háborús jóvátételt csikarjanak ki, illetve megtörjék a soknemzetiségű nagyhatalmak, – mint amilyen az Osztrák–Magyar Monarchia is volt – megmaradt erejét. A döntéshozók nem hagyták figyelmen kívül a magyarokkal, „mint a háború fő okozóival” szemben Európa-szerte terjedő ellenséges hozzáállást sem.

A gróf Apponyi Albert vezette magyar küldöttség 1920. január 6-án érkezett a párizsi békekonferenciára, de valójában nem vehettek részt a megbeszéléseken. Apponyi csak tíz nappal később, január 16-án tarthatta meg a magyar álláspontot kifejtő beszédét Versailles-ban a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt.

„…ki kell jelentenem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet fölött, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel, és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák–Magyar Monarchia ügyeire és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellet idézniük…”

– hangzott Apponyi védőbeszéde, de érvei süket fülekre találtak, a békeszerződést jóváhagyták.

A dokumentumot 1920. június 4-én a versailles-i Nagy-Trianon kastélyban írta alá az akkor már rangos és közismert politikusokat nélkülöző magyar delegáció, a Horthy Miklós által kinevezett magyar kormány felhatalmazásával.

Az okmány az új államhatárok kijelölése mellett korlátozta a magyar hadsereg létszámát és fegyverzetét, valamint szabályozta a jóvátétel feltételeit is.

Az új határokat elméletileg a Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök által megfogalmazott nemzeti elv alapján jelölték volna ki, de az iránymutatástól több esetben is számottevően eltértek, egyebek mellett gazdasági, közlekedési szempontokra hivatkozva.

Ennek következtében a Magyar Királyság elvesztette területeinek több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét.

Magyarországnak le kellett mondania a Vajdaságról, Erdélyről és a Partiumról, elcsatolták Kárpátalját és a Felvidéket is. A leválasztott országrészek közül Erdély önmagában is nagyobb volt, mint a megmaradt Magyarország területe. Ráadásul a wilsoni elvvel ellentételesen egységes tömbben élő magyar lakosságú területek is a határ túloldalára kerültek. Emellett többek között stratégiailag fontos út- és vasútvonalak, termőföldek, a faállomány és a nyersanyagkészlet jelentős része, illetve bankintézetek egyaránt a veszteséglistán voltak.

Nem véletlen, hogy az igazságtalan trianoni békediktátum kevesebb, mint két évtized múltán újabb háborúba sodorta Európát és az egész világot…