A negyvennyolcasok Mekkája

Az 1848-49-es szabadságharc magyar részről legsikeresebb időszakát nevezzük tavaszi hadjáratnak, amikor a magyar seregek ütközetről ütközetre, csatáról csatára megverték az osztrák császári hadakat. Ne feledjük: 1849. április 2-án Hatvan, 4-én Tápióbicske, 6-án Isaszeg, 10-én Vác, 19-én Nagysalló, 26-án Komárom, majd május 21-én Buda a győzelem helyszíne. E helyszíneken és a vonulási útvonalak mentén zajlik Európa térben és időben legterebélyesebb katonai hagyományőrző rendezvénysorozata, a tavaszi emlékhadjárat, e sorok írásakor immár 35 éve. Ennek egyik kiemelt helyszíne Tápióbicske, a ’48-as katonai hagyományőrzés Mekkája. Ahol április 4-én a Tápióbicske Barátainak Köre a személyi állományát tekintve a vele jelentős átfedésben lévő Bitskey Gáspár Hagyományőrző Tüzércsapattal, valamint az utóbbi években a település polgármesterével, Herczegh Róberttel és az önkormányzat dolgozóival alkotják a helyi rendezői gárdát.

Vessünk azonban még, tényleg csak egy pillantást arra a történelmi eseménysorra, amely kijelölte az irányát a tavaszi emlékhadjáratoknak és az arra felfűződő helyi rendezvényeknek. Így a ’48-as katonai hagyományőrző körökben a legnépszerűbb, de a közönség körében is a legnagyobb látogatottságnak örvendő tápióbicskei csatabemutatónak. Kezdjük talán azzal, hogy 1849. április 2-án, a magyar honvédsereg Gáspár András parancsnoksága alatt álló 7. hadteste Hatvannál megveri és a Zagyván túlra űzi a császári sereget. Ezen közben a Jászságon keresztül a Tápiómente irányába vonul az I., a II. és III. hadtest, hogy aztán majd Gödöllőnél a más útvonalon, de mégis odaérkező VII. hadtesttel közösen harapófogóba foghassa a császári regimentet. A Klapka György parancsnoksága alatt harcoló I. hadtest tizenegyezer katonával és negyven löveggel április 4-én reggel Nagykátára érkezik. Itt úgy értesülnek a helyi parasztoktól, hogy a császáriak, pontosabban Jellasics hadteste Tápióbicskén éjszakázott, de reggel már tovább is álltak. A parasztok arról viszont nem szólnak, hogy időközben a faluba bevonult a Jellasics hadtest két utóvéd dandárja. Talán azért, mert nem tudják, de ha tudják, akkor meg alaposan félrevezetik Klapkát. Aki viszont ennek alapján úgy véli, hogy Tápióbicskén nincs ellenség, felderítőket ezért nem is küld a faluba. Így bizonyára gyanútlanul vonul be hadtestének Dipold és Bóbics dandárja Tápióbicskére. Hamar kiderül, hogy Klapka óriási hibát követ el, ami sokak éltébe kerül. A bevonulókat ugyanis sűrű golyózápor fogadja. A szűk utcák házaiban elrejtőzött horvát alakulatok tüzelnek a magyar honvédekre, akik meghátrálásra, menekülésre kényszerülnek, méghozzá a Tápió hídján keresztül, vissza Nagykáta irányába. Menekülés közben magukkal sodorják a segítségükre érkezőket is. Délután azonban, a Damjanich parancsnoksága alatt álló III. hadtest váltja Klapka I. hadtestét, és ha nagyon, de nagyon le akarom rövidíteni a történetet, akkor csak annyit írok, hogy a Rastics tábornok vezénylete alatt harcoló császári sereg kénytelen elhagyni az egyébként lángba borult Tápióbicskét, mert a magyar honvédek, igaz jelentős véráldozat árán, de kiszorítják a faluból őket. Bármennyire is rövidített a történet, azért nem volna helyes, ha a tápióbicskei csata, de egészen pontosan a tápióbicskei ütközet dicsőségtábláján nem említenénk meg magát Görgei Artúr főparancsnok nevét, a Wysocki-hadosztályt, Leiningen ezredest, de a fehértollasokat, a vörössipkásokat és Földváry Károlyt is. Tápióbicskén tehát magyar győzelem született, és a tavaszi hadjárat folytatódhatott.

1989. április 4.

Az első tavaszi emlékhadjáraton, pontosabban akkor még csak Tavaszi hadjárat lovastúrán történt 1989-ben, hogy a Magyar Televízió érdeklődését felkeltette kezdeményezésünk. Személyesen, élőadásban, és ráadásul főműsoridőben kellett volna beszélni arról, mit is csinálunk mi, mármint a Történelmi Lovas Egyesület tagjai. Én már akkor rutinos izguló voltam, mert már tartottak elém mikrofont, és mindannyiszor azzal kellett szembesülnöm, hogy ilyenkor alaposan izgulok. Ezért Dobóvári Zsuzsát, a Történelmi Lovas Egyesület akkori gazdasági vezetőjét kértük meg, hogy menjen be a stúdióba, és nyilatkozzon ő. E közben lovainkkal már Tápióbicskén jártunk, ahol összeismerkedtem az egyik ház ablakából minket nézegető Bori József tanár úrral. Kérdésére elmondtam neki, hogy mi járatban vagyunk, és hogy Zsuzsa hamarosan nyilatkozik az akkor még talán csak kétcsatornás televízióban, a HÉT című műsorban. Bori tanár úr megengedte, hogy TV-t nézhessek nála. Persze, mint hamarosan kiderült, Zsuzsa is alaposan izgult, ezért aztán nem került adásba. Ám ez az izgulós helyzet teremtette meg valójában a kapcsolatot a ma tavaszi emlékhadjárat néven zajló rendezvénykígyó, valamint azok között az emberek között, akik néhány év elteltével tüzércsapatot alakítottak Tápióbicskén, és a Kárpát-medence legnagyobb, leglátványosabb csatabemutatójának rendezőivé váltak.

Ekkoriban április 4-ét még mint a felszabadulás ünnepét kellett ünnepelni, amely egybeesett a tápióbicskei csata emléknapjával. Láng Ferenc volt a tanácselnök, de már megalakult az MDF, a hamarosan rendszerváltó párttá váló szerveződés. Láng Ferenc fáklyás felvonulást szervezett Tápióbicske központjából a település határában lévő honvédemlékműhöz, de az ünneplő tömegben feltűntek már az MDF helyi szervezetének táblái is. Eltelt egy pár év, mire akkori fényképeket nézve felismertem az egyik ilyen tábla alatt Vér Jánost, aki később a tápióbicskei tüzérek egyik meghatározó tagja lett. Mondanom sem kell, hogy 1989. április 4-én a tápióbicskei honvédemlékműnél, az egyes szónokok felszólalása, ha csak a tápióbicskei ütközetről szólt, és a felszabadulást mint olyat mellőzte, felért egy lázadással, ha tetszik, egy véleménydemonstrációval. De hát ekkor már recsegett-ropogott a rendszer, és az átmenet idejét éltük. Így aztán volt, aki merész volt, és volt, aki meg még igazodott. Egy biztos, Vér Jánossal ekkor találkoztam először, bár ez csak régi fényképek vizsgálata során derült ki, hiszen akkor még szót nem váltottunk egymással, a tüzércsapat még gondolatban sem volt meg.

Hát ezek meg kik?

A Tápióbicske Barátainak Köre, számos nemes cél kitűzésével, 1990-ben alakult. Mérföldkőnek számított működése során az, amikor a Nagykátán élő Káplár Béla 1994-ben bejelentette, hogy elkészíttetett egy hatfontos ágyút, olyat, amelyet a szabadságharc során is használtak. Ekkor a baráti kör egyik tagja, név szerint Vér János, így kiáltott fel: „csak nekünk nincsen semmink!” Annak, hogy Tápióbicske történelmi helyszín, hogy Káplár Béla ágyút készíttetett, és hogy elhangzott a „csak nekünk nincsen semmink” hozzászólás, egyenes következménye lett az a gondolat, miszerint meg kell alakítani a helyi tüzéralakulatot is. Eltelt egy kis idő, de ez 2000-ben meg is történt. Az új egység neve Bitskey Gáspár Hagyományőrző Tüzércsapat lett. A működését segítő alapítvány pedig a Tápióbicskei Hagyományőrző Honvédtüzér Alapítvány nevet kapta.

Igazi ünnepnek számított, amikor még ebben az évben, 2000. április 4-ére elkészült első ágyújuk, történetesen egy háromfontos. Sárgaréz csöve csak úgy csillogott-villogott, mesélte Bori József egyszer. Nevet is kapott a löveg, méghozzá Gábor Áron neve ragadt rajta. Két nappal később, az isaszegi csatabemutatón, a csapat tagjainak – ahogy Bori József írja megemlékezésében – „médiakarrierje” is kezdetét vette. TV interjú készült velük, ami úgy kezdődött, hogy az operatőr a nagykátai hatfontos után kezdett érdeklődni tőlük, ám az ágyú tulajdonosa nem volt éppen jelen. Bori tanár úr tréfából azt találta mondani az operatőrnek, hogy az most nem fontos, ellenben itt ez a háromfontos, ez most fontos. Ezenközben Vér János, a csapat jó helyzetfelismerőinek számát gyarapítandó, átnyújtott a TV stábnak egy üveg saját palackozású bort. A TV stáb mindent komolyan vett, de ha már így alakult, a bicskei tüzérek is túltették magukat a tréfán. Hiába, egy férfi, ha valamit akar, azt megszerzi!

Ebben az időben korhű ruházattal még nem rendelkeztek, bizonyára ez is hozzájárult ahhoz, hogy Vácon a műsorvezető nem tudta őket beazonosítani, ezért aztán a mikrofonba csak annyit mondott, hogy „hát ezek meg kik?”. Bár a korhű ruhák elkészíttetését ez a nehezen felejthető bemutatás nem tudta felgyorsítani, mert akkor a szabók már szabták azokat, de minden olyan jelenség, amely megízleltette velük a siker ízét, ösztönzőleg hatott rájuk. Szóval hamarosan lett korhű ruházatuk is, és ekkor már az általuk összehangolt április 4-i ünnepségeken, a csatabemutatók tervei is kezdtek kirajzolódni.

Az első csatabemutatóra azonban még két évet kellett várni, hiszen a Bori József ötlete nyomán elkészült fahíd tette igazán lehetővé a Tápió által kettészelt „csatamező” teljes birtokbavételét, a nagyszabású bemutatóhoz. Nem volt kis munka felépíteni a 40 tonna teherbírású fahidat, különösen, hogy az akkor már polgármesterként a település élén álló Láng Ferenc, rossz helyzetfelismerésének köszönhetően, nem katalizátora, hanem inkább gátja kívánt lenni a tüzércsapat törekvéseinek, így a fahíd megépítésének is. Ám a fahíd Bori Attila engedélyeket előkészítő munkájának, Jeszenszki Szabolcs irányító tevékenységének, összességében a tápióbicskei és a nagykátai tüzérek áldozatos munkájának köszönhetően felépült. A teherbírás igazolásával még a Magyar Honvédség is hozzájárult a híd használhatóságához, törvényesítéséhez.

Robbant a hétfontos tarack

Ugyancsak mérföldkőnek nevezhető az, amikor Csikány Tamás hadtörténész, egyetemi tanár iránymutatásának is köszönhetően, elkészült az a hétfontos tarack, ami másfél év múlva harangként folytatta földi pályafutását. (A tarackot körülbelül így határozzák meg hozzáértők: „A tarack az ágyúhoz hasonló, de annál rövidebb csövű löveg. Ebből adódóan röppályája íveltebb, aminek következtében alkalmas az ágyú által el nem érhető, takarásban levő területek elérésére.”) Mármost! Híre ment a különleges lövegnek, és meghívást kapott a csapat Austerlitzbe (ma Slavkov u Brna – Morvaországban) a napóleoni csaták egyik katonai hagyományőrzők által is nagy számban látogatott helyszínére. Még az is lehet, hogy balesetet előzött meg jelenlétük, hiszen csak nekik volt vizesvödör a lövegükön, és bizony, amikor az egyik ágyú berobbant, egy-két ujj meg repült, akkor mindenki hozzájuk szaladt, hogy a tisztítórudjaikat vízbe márthassák a további balesetek megelőzése érdekében. Jó tett helyében jót várj, gondolhatta az Úristen, mert bár a Gondos Miklós harangöntő által bronzból készített löveg a tápióbicskei csatatéren másfél éves használat után szétrobbant, nem okozott sérülést. Viszont ezek után a harangöntő haranggá formálta a darabjaira hullott löveget, amely harang 2005 óta a tápióbicskei Szeplőtelen Fogantatás római katolikus templom tornyában szolgál, köszönhetően a tüzércsapat szándékának és szervezőmunkájának is. Persze nem maradt löveg nélkül a csapat, hiszen tulajdonukat képezi az a hatfontos ágyú, amely Gábor Áron ágyúinak hű másolata, s amelyet a szabadságharc 170. évfordulójára, a Honvédelmi Minisztérium támogatásával készült el. Valamint további két háromfontos ágyú mellett van még több egyfontos ágyújuk is – ez utóbbiak a gyerekek, az utánpótlás számára.

Sokat lehetne még írni a csapatról. Így például, hogy bejárták már hagyományőrző tüzérként az ország 1848-49-es csatatereit, díszelegtek a Felvidéken és a Délvidéken is, de befejezésül legyen csak annyi elég, hogy a tápióbicskei csatabemutató rendezői feladatainak rájuk eső részének ellátásán túl ők számítanak a tavaszi emlékhadjáratok legmegbízhatóbb tüzéregységének, akik más csatatereken, de más közbeeső hadjáratos településeken is fontosnak tartják a jelenlétet. Már csak azért is, mert a Bitskey Gáspár Hagyományőrző Tüzércsapat valójában nem csak tagokból, de szívből és lélekből is áll.

A magyar ’48-as tüzérhagyományőrzés úttörői

Bori József: 1949. május 5-én született Tápiószentmártonban. Tanító, valamint rajz és művészettörténet tanár. 1990-től 2021-ig a Tápióbicske Barátainak Köre elnöke és amúgy pedig a tápióbicskei Bitskey Gáspár Hagyományőrző Tüzércsapat alapító tagja. A Honvédelemért kitüntető cím II. fokozat és a Tápiómentéért díj tulajdonosa, ezenkívül Tápióbicske díszpolgára is. Bölcsessége, tudása, nyugodt természete, meghatározó ötletei, valamint tekintélye nem csupán a helyi iskolások épülését szolgálta, de a tüzércsapat nélkülözhetetlen tagjává, Tápióbicske kulturális életének formálójává és a magyar katonai hagyományőrzés építőjévé tették őt. A képen Simicskó István honvédelmi miniszternek egy tüzércsákót ajándékoz a Tápió általa megálmodott hídján 2018-ban. Ekkor lett Simicskó István a Bitskey Gáspár Hagyományőrző Tüzércsapat tiszteletbeli tagja, hadnagyi rendfokozattal.

Vér János: 1953. április 1-én született Cegléden. Szakmája autószerelő, foglalkozása mezőgazdasági gépkereskedő, de katonai hagyományőrző körökben mint szakácsot is tisztelik. Társszerzője az Aranyszarvas földjén című ismeretterjesztő könyvnek. A romániai forradalom idején az elsők között szállított teherautón élelmiszert Erdélybe. Rendezője az április 4-i tápióbicskei tüzérkonyha programoknak, s e napon a seregek főszakácsa. Gasztronómiai rendezvények jeles szereplője a magyarlakta területek széles sávjában. A Világ Magyarságának Gasztronómiai Szövetségének elnöke is. A Kárpát-medence-szerte meghonosodott Magyarok Kenyere mozgalom kezdeményezője és zászlóvivője. Magyarság iránti elkötelezettsége az anyaországban, a Felvidéken, Erdélyben és a Délvidéken is olyan programok szervezésére, olyan adományok ajándékozására ösztönzik őt, amelyek a határon túli és az anyaországi magyarság összefogását erősítik, úgy a Nemzeti Összetartozás Napján, mint az év többi részében. A Magyar Ezüst Érdemkereszt tulajdonosa, a Bitskey Gáspár Hagyományőrző Tüzércsapat alapító és oszlopos tagja. Ő az az ember, akinek a haza szolgálatában végzett dicséretes tetteit itt felsorolni teljességében nem ajánlott, mert annak mértéke módosítaná a Magyar Demokratában megjelenő anyagokból később összeálló könyv tervezett terjedelmét. A képen Vér János a tápióbicskei csatabemutató seregeinek vacsoráját főzi.

Jeszenszki Szabolcs: 1969. január 5-én született Vácon. Végzettségére nézve vadász, vadtenyésztő. Egy időben mint vadőr kereste kenyerét, de volt piaci kereskedő is, sőt állattenyésztéssel, pontosabban kecskék és birkák tenyésztésével is foglalkozott. Jelenleg őstermelő, méhész. A Bitskey Gáspár Tüzércsapat alapító tagja, és mintegy két évtizeden át a tápióbicskei csatabemutatók rendkívül tehetséges koreográfusa. Jelentősen hozzájárult úgy a csatabemutatók sikeréhez, mint a csapat gazdálkodásához és a Tápión átívelő fahíd építéséhez. Részt vett az ágyúk készítésében, vasalásában, a famunkák elkészítésében, a tervrajzok megfelelő értelmezésének feldolgozásában. Kiemelkedő élményként emlékszik vissza arra, amikor 2000. április 4-én a tápióbicskei Szeplőtelen Fogantatás római katolikus templomból kijövő Nemeskürty István tanár úrnak egy tüzércsákót ajándékozott az akkor felsorakozott tüzércsapat. Így sikerült mosolyt varázsolni a nagy tiszteletben álló író, irodalom- és filmtörténész, egyetemi tanár arcára, aki Szabolcs szerint ritkán látszott mosolygósnak. Ez számára legalább olyan emlékezetesnek számít, mint a felrobbant hétfontos tarackból készült harang elkészíttetése, aminek a Szent Borbála nevet adták, hiszen ő egyúttal a tüzérek védőszentje is. E harang ma is a tápióbicskei templom tornyában szolgálja a hívőket és az Istent. Szabolcs a Honvédelemért kitüntető cím III. fokozatának tulajdonosa.

Gödöny György: 1956. május 2-án született Tápióbicskén. Végzettségére nézve általános gépész, valamint nyomdász. Egy időben síknyomó gépmesterként is dolgozott, de a kereskedelemben is kipróbálta magát. Ő nemcsak a Bitskey Gáspár Hagyományőrző Tüzércsapat alapítótagja, hanem a csapatot segítő Tápióbicskei Hagyományőrző Honvédtüzér Alapítvány alapítója is egyszemélyben. Nem az a fajta ember, aki szeret előtérben lenni, de az, akire mindig lehet számítani, ha arra szükség van. Kitűnő szervező, rendszerező, ugyanakkor a tüzércsapat raktárkészletét, így az ágyúarzenált is ő kezeli. Az április 4-i ünnepségek alkalmával szállásadója és egyben vendéglátója is az erdélyi csapatoknak, mellette pedig kiveszi részét a rendezői feladatokból is.