Évente egyszer emlékezünk országosan rokonainkra, nemzettársainkra, azokra, akik megtartották számunkra hazánk földjét, és gondoskodtak utódokról, a jövőről. Olyan tömeget jelentenek, amely minden képzeletünket fölülmúlja. November 1-je mindenszentek ünnepe, a következő nap halottak napja.

Az élet természetes velejárója a halál. Mégis, ha elveszítjük szeretteinket, a haza földjét utolsó csepp vérükig oltalmazó hőseinket, netán ártatlan áldozatul eső testvéreinket, nehéz természetes módon viszonyulni az eseményekhez. Nemzeti ünnepünkön sem tehetjük meg, hogy ne emlékezzünk meg azokról az elhunytakról, akiknek köszönhetjük, hogy rövid időre a világtörténelem porondjára kerültünk. 1956 ködös, esős napjaiban, majd a kivégzések során 2500-an vesztették életüket. Jóval nagyobb tömegek hiányoznak a nemzetből a Don-kanyar, a málenkij robot, az első és második világháború eseményei következtében. Ám a nemzetből minden lélek hiányzik. Rájuk emlékezünk.

A temetés a halotti szertartás része. Ha valaki meghalt, a régi paraszti társadalomban a tükröt fekete lepellel takarták le. Attól kezdve a temetés végéig arra a házra, ahol a halott volt, más szabályok vonatkoztak. Érdekes kettősség mutatkozott meg: részben tisztelték az elhunytat, részben féltek tőle. A halott jelenléte a házban rendkívüli állapotot jelentett, a ravatalozás idejére szigorú rendszabályok léptek életbe. Ezek a halott tisztátalanságától való félelemben és a káros hatásoktól való elhárításban, másrészt a tiszteletben nyilvánultak meg. A tűzgyújtási tilalom általános volt, sok helyen a mosást, főzést, sütést, állatok befogását is tiltották. A halottas házból nem kértek semmit kölcsön, és óvakodtak benézni az ablakon. Úgy hitték, ha valaki az utóbbit megszegi, az sárgaságot kaphat. Azáltal, hogy valaki elhunyt, kikerült az élők közösségéből, és egy idegen, ellenséges, természetfeletti világ lakója lett. Ezért siettek megszabadulni tőle, segítették a lélek távozását úgy, hogy a halál pillanatában kinyitották az ablakot. Az udvarra és az udvarról a koporsót lábbal előre vitték ki, hogy a halott lelkének „visszajárását” megakadályozzák. Elterjedt hiedelem szerint tollas párnán nehéz meghalni, ezért kivették a haldokló feje alól.

Sokfelé szokás olyan tárgyak elhelyezése a koporsóba, amelyekre az elhunytnak az átmeneti úton szüksége lehet. Ellátták étellel-itallal, kedves tárgyait is mellé tették. Ma is általános rózsafüzér vagy Biblia elhelyezése a halott mellé, rontáselhárító célzattal.

A temetők és a falu jól elhatárolt módon tartozott egymáshoz. Eleinte a templom körüli temetkezés volt szokásos, az utolsó mintegy 200 évben került a cinterem (temető) a falutól távolabb. Mindenszentek ünnepén Szeged környékén fehér kalácsot sütnek, és a „kúdúskalácsot” a temető kapujában várakozó szegényeknek adják.

A temetés után az elhunyt emlékére halotti tort tartanak még a mai napig is. Erdélyben ez szinte kötelező, megszólják azt a családot, aki ezt nem teszi meg. A családhoz kevésbé közel állókat a temető kapujában kínálják kaláccsal és pálinkával. A többiek az elhunyt házába mennek a torra. Először kezet mosnak, ezzel megszűnik az addig a halottas házra vonatkozó tilalom, a rendszabályok érvényüket vesztik.

Halottak hetében Göcsejben sütnek-főznek, nagy lakomát csapnak. Talán az engesztelőtorok csökevénye ez a szokás. A halottak napját megelőző este, vagyis mindenszentek estéjén a rokonok kimennek szeretteik sírjához, és mécsest gyújtanak az előzőleg fölvirágozott síron. Székelyföldön úgy mondják, hogy „világítanak”. A sírhoz és a virágokhoz nyúlni tilos – a budaörsi német hiedelem szerint az elkövetőt elviszi a halott.

Rendkívül változatos a sírok megjelenése is, különösen az utóbbi évtizedekben. A tehetősebbek egész kis palotát építenek. A protestánsok fejfát, kopjafát állítanak sírjelként, a katolikusok általában keresztet. Érdekesek a csónak alakú fejfák Szatmárcsekén, a szív alakú sírkövek Balatonudvariban vagy az erdélyi Szaploncán a színes, tréfás feliratokat viselő sírjelek.

A színes hagyománynak olyan gazdag tárháza van magyarlakta vidékeken, hogy némelyik szokásnak az eredetét és jelentőségét már nem is tudják, de szigorúan betartják. Ugyancsak Göcsejben – Mikefalván – diófalevelet szednek és elteszik, hogy a család ne tetvesedjen meg. A diófa koporsó a halott oltalma, mivel a dió a középkorban Krisztus jelképe volt.

A halottak nyugalmát, a szegények, koldusok, elhunytak, élők összetartozását középpontba helyező magyar népszokásokkal szemben a legtöbb európai országban inkább a halottak lelkének vagy a gonosznak a távoltartása a cél, az ajándékokkal a félelmet oszlatják el. Itáliában a gyermekek ma is ajándékokat kapnak a halottak emlékére, nem szólva a sajnos nálunk is terjedőben lévő, angolszász eredetű Halloweenről. Az üzletek ma már itthon is tele vannak maskarákkal, álarcokkal, apró, ijesztő ajándékokkal. Fő szimbólum a töklámpás.

A hősök emlékművénél az utóbbi időkben gyertyát gyújtanak az ismeretlen vagy idegen helyen, ismeretlen sírban nyugvó katonák emlékére. A magyarságnak nagyon sokfelé vannak katonatemetői: Doberdó magas dombjain, a Piavénál, a székelyföldi Nyerges-tetőn vagy az Ojtozi-szorosban, a Don-kanyarban, a 301-es parcellában és szerte a világban, ahova akaratuk ellenére hurcoltak katonákat, civileket, vagy önként mentek harcba a hazát védeni. Nem feledkezhetünk meg forradalmaink áldozatairól sem, mert a legnagyobb értéket, életüket adták a nemzetért. A pislákoló gyertyaláng mellett mondjunk egy-egy fohászt a Kárpát-medencében valaha élt és élő nemzetért.

Hankó Ildikó


Halottak napja az irodalomban

Tisztelgéstől a megbékélésig

A holtak tiszteletének szánt emléknap már az ókori Rómában is létezett. A katolikus egyházban a halottak napja 998-ban vált önálló ünnepé. A szándék az volt, hogy november 1-je, mindenszentek napja után, mely az üdvözült lelkekre emlékezik, tisztelegjenek valamennyi elhunyt hívő előtt is. Az egyház tanítása szerint mindenszentekkor és halottak napján az élő és az elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak, ilyenkor emlékezők és eltávozottak közelebb kerülhetnek egymáshoz. Valóságossá válhat a megbocsátás, a tiszteletteljes emlékezés.

Megbocsátani azonban magunknak is tudnunk kell: rossz döntéseinkért, rossz választásainkért és elszalasztott lehetőségeinkért. Nehéz feladat. Embert próbáló. Legalább annyira nehéz, mint tiszteletünket tenni olyan egykori szeretteink sírjánál, akik fájdalmat vagy csalódást okoztak nekünk. Talán nem vesszük észre azonnal, de idővel úgy láthatjuk majd, hogy a körülöttünk és a bennünk levő világ békésebbé válik… A halállal, a sorssal való megbékélésre számos megható példát nyújt a magyar irodalom.

„A halál nem a legrosszabb, ami a halandóval történhet, nem, a halál egyáltalán nem rossz: a halál semmilyen. Haljunk meg, ha kell, emberi módon, tehát méltósággal… De éljünk is, amíg lehet, emberi módon, tehát figyelmesen, a jelenségek és tünemények értelmét keresve, valódi természetét vizsgálva.”

Márai Sándor gondolatai ezek, híres bölcsességkönyvéből, a Füves könyvből. Egy olyan ember szeretetteljes tanácsai, aki komoly bizonyítékát adta a polgári tisztességnek. 1948-ban, amikor már vállalhatatlan volt számára az őt körülvevő világ, örökre elhagyta Magyarországot, de emigrációban született műveit kizárólag anyanyelven írta. Munkái hazai kiadását pedig mindaddig megtagadta, míg Magyarországon megszálló szovjet csapatok állomásoztak. Irodalmi művei mellett úri becsületét is az utókorra hagyta.

A száz évvel korábban élt költő, Petőfi Sándor másfajta érzékenységgel fordul az élethez és a halálhoz.

„Boldog, kinek fejére / Az ég oly sorsot mért, / Hogy bor- s leányért éljen / És haljon a honért.”

1844-ből származnak a költő sorai, versének címe: Élet halál. Megadatott neki mindaz, amit verseiben az emberhez méltó életről álmodott.

A magyar irodalom talán egyik legszebb regényrészlete a megbocsátásról és szeretetteljes emlékezésről Szabó Magdától származik. A Régimódi történet című családregényében irodalmi szintre emeli annak a látogatásnak a felidézését, melyet a debreceni temetőben tesz nagyanyja és anyja sírjánál.

„Sután álltam nagyanyám emlékköve előtt egy darabig, aztán körberaktam a sírja peremét mécsessel: negyven kis láng ragyogta be az augusztusi délelőttön Gacsáry Emma hosszú álmát. ….Anyámnak nem gyújtottam gyertyát.”

A fényt nem lehet megvilágítani.

Szabó Judit