Köztudott, Lengyelország nemzetközi sikereiben milyen erős szerepet játszanak a történelem viharai során külföldre emigrálni kényszerült lengyelek, akik – nemzettudatukat megtartva – aktívan lobbiznak a befogadó országokban egykori hazájuk érdekeiért. De hasonlóan sikeres volt a történelmi idők során a külföldre szakadt román értelmiség, a zsidó-izraeli kapcsolati hálóról nem is beszélve. Bár Trianon kapcsán Magyarország már jókora pofont kapott, hogy mit jelent, ha egy adott nemzetnek külföldön nincsenek befolyásos barátai, a 20. század második felének politikája ismét a szálak elvágását választotta. Számos, Nyugaton sikeressé vált honfitársunkról legfeljebb az amerikai filmek stáblistáin fedezhettük fel, hogy nevük alapján valószínűleg magyarok. De hát miért is vártunk volna mást attól a vezető garnitúrától, amely ellenvetés nélkül tűrte az erdélyi magyarság román nemzetbe történi beolvasztási kísérleteit?

Támaszok a távolban

A szomszédos országokban élő nemzettársaink után a kormány most a távolba szakadt magyarok felé is megkezdte a kapcsolatok újraépítését. A diaszpóra gyökereinek erősítésére indították márciusban a Körösi Csoma programot. Ennek keretében 47 fiatalt küldtek külföld-re, hogy – a nagy utazóhoz hasonlóan – felderítsék és újraélesszék a különböző országokba került, szétszóródóban lévő magyar közösségeket.

– A világ minden pontján vannak magyarok, a Kárpát-medencén túl 2,6 millió magyar identitású ember él – nyilatkozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a novemberben rendezett diaszpórakonferencia után. – Ők mind egyfajta hídfőállást jelenthetnek, akik segíthetik a kapcsolatépítést üzleti, művészeti, tudományos, vagy bármilyen egyéb területen. Már az elmúlt időszakban is, amikor Magyarországot támadások érték, ezek az emberek sok ezer cikkel, nyilatkozattal, olvasói levéllel álltak ki hazánk mellett.

Az együttműködés lehetőségét szeretné fenntartani a kormány a következő évtizedekre is, ennek azonban feltétele, hogy az adott közösségek meg tudják tartani magyar gyökereiket.

– Történelem és kommunikáció szakos pedagógus vagyok, cserkésztáborokat szerveztem, néptáncoltam, íjászkodtam. S korábban Németországban, Dániában is kerestem a kapcsolatot az ottani magyar közösségekkel – sorolja Dunai Márk Bence, a program ausztráliai ösztöndíjasa, hogy mi tehette alkalmassá a részvételre. Ez persze nem volt elég, kétfordulós pályázaton is részt kellett vennie, hogy bekerülhessen a kiválasztottak közé. Itt szempont volt még, hogy a jelöltek mennyire beszélték a kitűzött ország nyelvét, s szituációs gyakorlatokon tesztelték kommunikációs képességeiket is.

Dunai Márk Bence az adelaide-i magyar közösségben töltött öt és fél hónapot. Ide részben a világháború, majd az 1956-os forradalom után, de a hetvenes–nyolcvanas években is érkeztek magyarok. Ausztrália ötödik legnagyobb városában a református templom, és a hozzá kötődő magyar közösségi iskola a központja a helyi magyarságnak. Innen indították a több száz személyes találkozást is magában foglaló programot.

– A kultúráról, országismeretről, a magyarságot összefogó dolgokról beszélgettünk, néptánccsoportot szerveztünk. Az elején még voltak fenntartások, ám ahogy telt az idő, úgy lettek egyre többen a csoportokban. A végén akadtak olyanok, akik például a táncrendezvényekre már ausztrál nemzetiségű barátaikat, barátnőiket is elhozták.

A beszélgetéseknél külön élmény volt, hogy a kinti fiatalok olyan fordulatokat használtak, amik még fél évszázaddal ezelőtt jellemezték a magyar nyelvet. Sokan pedig már nem is beszéltek magyarul, náluk öröm volt látni, hogy milyen gyorsan épül vissza a szülőktől szerzett passzív szókincs. Dunai segédkezett egy-egy diák érettségire való felkészítésében is. Ausztráliában ugyanis mintegy kétszáz kisebbség él, és a kormány fontosnak tartja, hogy életben tartsa ezeket a kultúrákat, ezért például többletpontokat kap az, aki idegen nyelvből érettségizik. Mint mondja, a program képes volt arra is, hogy újra összehozza az egyébként ilyen-olyan okokból egymástól eltávolodott magyar csoportokat.

Városoktól a tanyavilágig

Szintén a néptánc és a nyelvtanítás volt a fókuszában Hajdú Csongor kanadai missziójának. A mintegy 25 ezer főt számláló vancouveri magyar közösség feltérképezéséhez az ő esetében is a magyar – ez esetben katolikus – templom jelentette a kiindulópontot. A Magyarok Nagyasszonya egyházközösség magyar iskolát is működtet, s két-háromezer aktív tagot számlál. Emellett a városban Magyar Ház, magyar vadászegyesület is működik.

– A városban egykor volt magyar cserkészegyesület is, azonban a csökkenő érdeklődés miatt ez tíz évvel ezelőtt megszűnt. Most negyven gyermekkel sikerült újraalakítanunk. A foglalkozásokon néptáncot oktattunk, a cserkészetre jellemző természetközeli programokat szerveztünk, s ezek közben mellékesen tanítottuk a honismereti részt is – meséli.

Mivel a kanadai magyar fiatalok jellemzően csak sokadik generációként tekintenek az anyaországra, közülük többen a „nagyszülők nyelveként”, egyfajta idegenkedéssel viszonyultak ahhoz, hogy magyarul beszéljenek. Miután azonban a közösségépítés beindult, e szemlélet gyorsan változott, s egyre többen próbálták meg az angol helyett megtalálni a magyar szavakat.

Bár három hónap után Hajdút hazaszólította az egyetemi tanulmányok folytatása, az eredmények nem vesznek el. Az egyre sikeresebb tánccsoport élére sikerült új vezetőt találni, s tovább működik a Hajdú által szerkesztett kanadai facebook-oldal is, ahol a kinti magyarok folyamatosan friss információkat találhatnak a külhoniakat érintő pályázatokról, legújabban az országgyűlési szavazás lehetőségeiről, vagy épp a cserkészcsoport fellépéseiről.

A küldöttek közül minden bizonnyal az egyik legegzotikusabbak a Zsonda Márk által felkeresett helyszínek voltak.

Észak-Argentínában, a legszegényebbnek számító Chaco tartományban járt, ahol tanyáról tanyára járva látogatta végig az ottani magyarokat.

– Az utolsó magyar még a harmincas években ment ki, vagyis nyolcvan év után én voltam az első, aki Magyarországról hírt hozott a számukra. Olyan emberekkel beszéltem, akik harminc-negyven éve nem hallottak magyar szót. Percekig szorongatták a kezem, zokogtak.

Zsonda öt hónapot töltött kint, ezalatt, mint mondja, 307 tantermi órát tartott 13-81 év közötti hallgatóknak. Akik egyébként a földrajzi és az időbeli távolság ellenére – talán az elszigeteltség miatt – is sokat megőriztek magyar gyökereikből. A mostoha körülmények (nyáron ötvenfokos hőség, a földeken kemény fizikai munka) az első két generáció iskolába sem járhatott, ehelyett magyar történelemkönyvekből, bibliai énekeskönyvekből tanultak. Érdekesség, hogy bár a harmadik és negyedik generáció már részt tud venni az állami képzésben, ez inkább sorvasztja a gyökereket, mert a spanyol oktatási rendszer kerékkötője az anyanyelv őrzésének. A táplálkozási kultúrában, a lakáskultúrában ugyanakkor ezeknél a korosztályoknál is visszaköszönnek azok a hagyományok, amiket még a dédszülők vittek ki.

Közel féléves kint tartózkodása alatt Zsonda Márk néprajzkutatói munkát is végzett. Tizenháromezer fényképet, videót és hangfelvételt készített arról, hogy az ottani magyarság életét hogy befolyásolta az asszimiláció, milyen módon zajlik le a nyelvváltás, valamint hogy most a program eredményeként miként sikerül visszatalálni a magyar kultúrához.

Újabb programok

Bár a Körösi Csoma programban megbízást nyert kapcsolatépítők küldetési ideje lejárt, eredményeik nem vesznek el. A most megszerzett kapcsolati hálóra is építve, a kormány például létrehozta a nemzeti regisztert, amelyre már százezren regisztráltak. Az internetes felületen heti rendszerességgel az egyetemes magyarságot érintő hírekről tájékozód-hatnak az érdeklődők. Maga a program pedig annyira kedvező visszhangra lelt, hogy a miniszterelnökség úgy döntött: nemcsak folytatja, de 2014-ben az eddigi létszám dupláját, közel száz „misszionáriust” küldenek a diaszpóraterületekre.

Ráadásul a Körösi Csoma program további programokat szül. A frissen elhatározott Mikes Kelemen program például a diaszpóraterületen kárba vesző magyar kulturális értékek megőrzését szolgálja. Ennek keretében a magyar állam raktárakat bérel a nagyvilág különböző pontjain, ahol összegyűjtik azon családok értékeit, ahol a sokadik generáció már eltávolodott a magyarságtól, vagy csak nincs helye tárolni a nagyszülőktől, szülőktől örökölt írásos feljegyzéseket. E dokumentumok, könyvek, feljegyzések egyrészt kutatható emlékei a külhoni magyarság sorsának, fontos részét tehát az Országos Széchényi Könyvtárba hozzák. A kevésbé különleges könyveket pedig kárpátaljai, erdélyi iskoláknak adják majd.

– A Körösi program lángra lobbantotta a magyar identitás parazsát, amit kötelességünk őrizni – hangsúlyozza Semjén Zsolt.

Zsonda Márk pedig azt mondja: nem csak ő tanította az argentínai magyarokat. Ő is tanult tőlük hazaszeretetet, hitet, hogy miként lehet mostoha körülmények között is megőrizni magyarságunkat.

Kárász Andor