Idén először rendezték meg – mások mellett az Andrássy, a Batthyány, a Bethlen, a Pallavicini és a Széchenyi család részvételével – a Történelmi Magyar Családok Emléknapját a Magyar Nemzeti Múzeumban. A június 2-i találkozóról, a magyarországi nemesség és arisztokrácia múltjáról, jelenéről és jövőjéről Széchenyi Tímeával, az emléknapot szervező Gróf Széchenyi Család Alapítvány elnökével beszélgettünk.

– Utoljára a rendszerváltás környékén, 1992-ben szerveztek a Történelmi Magyar Családok Emléknapjához hasonló rendezvényt, az I. Magyar Főnemesi Világtalálkozót. Hogyan jött az emléknap ötlete, és miért éppen most?

– A Gróf Széchenyi Elemér Sárvár-Felsővidék Alapítványt, hivatalos rövidített nevén a Gróf Széchenyi Család Alapítványt 2013-ban hoztuk létre, és én azóta készülök erre az emléknapra. Még annak ellenére is, hogy folyamatosan azt kellett hallgatnom, hogy maradjak csendben és ne csináljam, mert nagyon kényes terület. Aztán néhány hónappal ezelőtt egyszer csak úgy ébredtem fel, hogy most kell megszerveznünk, most jött el az idő. Eddig utat engedtünk a fontosabb dolgoknak, türelmesen vártunk. Még annak ellenére is, hogy sokan azt sem tudták, hogy létezünk. Az egyik oldalon megy ugyanis a folyamatos példálózás a legnagyobb magyarral, azzal, hogy mit tett és mondott, milyen örökséget hagyott ránk, míg a másik oldalon itt van az élő Széchenyi család, köztük Széchenyi Géza, István egyenes ági leszármazottja. Hatalmas a kontraszt, amit, úgy érzem, ideje feloldanunk. Biztos vagyok benne, hogy az őseim fentről látnak, és segítenek abban, hogy a Széchenyi család ne csak a múltban, hanem a jelenben is jelen legyen.


– Ön Széchenyi István kisebbik bátyjának, Pálnak az egyenes ági leszármazottja. Gyermekként mennyit tudott a származásáról, a család történetéről?

– Édesapám szinte semmiről sem mesélt, rengeteg családi emléket, keserűséget vitt magával a sírba. Nagyapám is csak annyit mondott, amikor elkezdtem az iskolát, hogy ne nagyon dicsekedjek a nevemmel. Csak miután édesanya lettem, kezdtem el azon gondolkodni, miért mondhatta ezt nekem, és egyáltalán mi is történt voltaképpen a családunkkal. Ekkor kezdtem el kutatni a Széchenyiek történetét, és amint egyre mélyebbre ástam bele magam a múltunkba, megértettem, mi is volt az, amiért az édesapám ennyire bezárkózott. Valószínűleg óvni akart minket. A Történeti Levéltár anyagából kiderült ugyanis, hogyan telepítették ki őket, hogyan alázkodott meg és könyörgött nagyapám, hogy ne tegyék tönkre, majd hogyan betegedett bele mindebbe nagyanyám. Persze ezen a kálvárián nemcsak mi, hanem nagyon sok magyar család is keresztülment. Ezt volt az egyik oka, hogy elkezdtem azon gondolkodni, hogyan tudnánk közösen lezárni a múltat, és továbbvinni a családi örökséget. Ezért hoztam létre az alapítványt, és ezért született meg bennem egy olyan közös rendezvény ötlete, ahol a történelmi családok képviselői találkozhatnak egymással. Mert ha körbenézünk ebben az országban, látjuk, ha ezek a történelmi családok nem lettek volna, igen-igen foghíjas lenne most Magyarország. Nem ugyanezek az épületeink lennének, mint ahogyan a ránk maradt szellemi örökség is más lenne. Történelmi múltunk hatalmas érték, amelyből a nemzetünk a mai napig táplálkozik.


– A származással sokan visszaélnek, sok az önjelölt nemes, így nyilván szüksége volt szakmai támogatásra. Ki segítette az emléknap megszervezésében?

– Gudenus János volt a segítségemre, aki amellett, hogy nagyon jó barátom, életéből hatvan évet áldozott arra, hogy a nemesi családokat kutassa. Ha valaki, akkor ő mindent tud rólunk. Ő segített például az említett I. Magyar Főnemesi Világtalálkozó megszervezésében, és egyike volt azoknak is, akik részt vettek a Magyar Történelmi Családok Egyesületének létrehozásában 1995-ben. Ez az egyesület őrködik egyébként ma is a nemesi családnevek, rangok és előnevek használata felett, noha az ezek használatát tiltó 1947-es jogszabály most is érvényben van. De Gudenus János az, aki folyamatosan erősíti bennem, hogy hova tartozom, hiszen éppen ezt a hovatartozást igyekeztek megsemmisíteni és kiirtani a családjainkból. Ő állt mellettem és biztatott akkor is, amikor nemcsak kívülről, hanem belülről – elsősorban a család külföldön élő leszármazottaitól – is sok támadás ért, hogy nem vagyok jogosult arra, hogy a családi alapítványban dolgozzam, azt képviseljem, és ápoljam az örökségünket. Merthogy nem az ő hibájukból, de külföldről sok mindent másképp látnak. Miközben őket is nagyon szeretjük, számunkra a legfontosabbak mégiscsak azok, akik itthon élnek, magyarul beszélnek, és belülről szeretnék Magyarországot, a magyar nemzetet építeni. A családból nagyon sokan dolgoznak az alapítványban, így például Széchenyi Géza is, akikkel közösen elértük egyebek mellett, hogy Nagycenken 127 millió forintból felújították a 2015-ig romos állapotú Széchenyi-mauzóleumot, amely hiába műemlék és állami tulajdon, mégiscsak a családunk, így édesapám végső nyughelye is. Az Óbudai Egyetemen minden hónap utolsó szerdáján Széchenyi Szabad Akadémiát rendezünk, ahová érdekes embereket, történészeket, tudósokat hívunk meg politikai nézettől függetlenül. Évente adjuk át az Év Széchenyi Vállalkozása-díjat, illetve évente szervezünk tábort is nagycsaládból jövő, jól tanuló gyerekeknek, akik szeretnék megismerni a Széchenyi családot és annak örökségét.


– Kik, melyik családok képviseltették magukat az emléknapon, és miben sikerült közös nevezőre jutniuk a kerek­asztal-beszélgetés során?

– A központi téma a múlt és a jelen közötti híd építése volt, illetve az, hogyan tudunk ezen a hídon úgy közlekedni, hogy közben nemzetet építünk. De beszéltünk arról is, kinek milyen feladatai vannak, és hogyan tudjuk bevonni ebbe a fiatalokat, hogyan szolgálhatják nemzetünk felemelkedését és javát a történelmi családok ma élő tagjai. A beszélgetésen részt vett Pallavicini Zita, Bethlen Klára, Batthyány Kata, Batthyány Boldizsár, Batthyány-Schmidt Margit, Széchenyi Lili, Széchenyi Márk, Széchenyi Krisztián és Tisza Attila, illetve dr. Huszár Pál egyháztörténész, Varga Benedek, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója és védnökként Schmittné Makray Katalin, valamint társszervezőként Sunyovszky Szilvia, a Polgári Hermina Alapítvány elnöke is. Mivel eddig ezek a történelmi családok egyáltalán nem találkoztak egymással, a legfontosabb célunk az, hogy az emléknapból hagyományt teremtsünk. Ezek a beszélgetések ugyanis egyfajta öngyógyító összejövetelek is, segítenek megtisztítani a múltat, hogy ne a sérelmeket ápolgassuk, hanem azokon túllépve próbáljunk meg a nulláról építkezni mind gazdaságilag, mind lelkileg. Ebben pedig nagyon nagy szerepe lesz a fiataloknak, akik tiszta lappal indulnak, és rossz emlékek nélkül gondolhatnak a jövőre. Segítenünk kell őket többek között azzal, hogy mesélünk, programokat szervezünk, és átadjuk nekik azt a keresztény szemléletet, amely minden családban jelen van. Ez elég erőt ad ahhoz, hogy olyan feladatokat és célokat tűzzünk ki magunk elé, melyek a nemzet építését szolgálják, és amelyeknek leg­alább újabb ezer évig nyoma marad. Mert a név kötelez, mindenkinek tennie kell a maga dolgát.